Stopposút Bázelbe

 Miután kiduzzogtam magam, megettem a kajámat, megpróbáltam nem elaludni az asztalnál. Egy spanyol ajkú munkás jött, mondta hogy emeljem fel a lábam, végigöntött mindent mosogatószeres vízzel, és kedvetlenül felmosott. Én meg úgy döntöttem nem várom meg az első buszt, hanem kedvetlenül elindulok befele a városba, addig sem alszom el. A területről kifele vezető úton egy körforgalomban második világháborús repülő volt kiállítva, mögötte pedig láttam egy éjjel-nappali önkiszolgáló autómosó fényeit, egy maffiózó külsejű, fülbevalós, kigyúrt csávó mosta a kocsiját, fejére tolt napszemüvegben. Mivel fogalmam sem volt merre van a Ferrovia Stazione, ahonnan a tömegközlekedés kivisz a stopphelyemre, odamentem megkérdezni, majd amikor megunta a magyarázkodást, úgy döntött kivisz, csak várjam meg amíg befejezi az ablakot. Segítettem neki, aztán bepattantunk a kocsiba. Kubai volt a gyerek, a kocsija tele volt mindenféle lógó-himbálózó mütyűrökkel meg micsodákkal, megkérdezte hova valósi vagyok, de nem ismerte Magyarországot. Elmutogattam neki hol van, bár annyira nem érdekelte. A vasútállomástól nem messze rakott ki, és mielőtt elmentem visszahívott, és adott csokis müzlit. Aztán megint visszahívott, adott egy epreset is, meg egy zacskós levest, meg egy kézfertőtlenítő zselét. Szépen megköszöntem mindent, aztán elbúcsúztam, ő meg bőgő motorral elhajtott.

 Besétáltam az állomásra. A tatyómon lógó focaccia-zacskó kezdett már nagyon idegesíteni, és valahol belül éreztem hogy sosem fogom megenni, úgyhogy úgy döntöttem odaadom a helyi hajléktalanoknak. Az állomás lépcsőjén találtam is egy kisebb csoportot, három szakadt öreg bácsit, az egyik a fal fele fordulva, műanyag plánba burkolva aludt. Odamentem, elmagyaráztam mit szeretnék olaszul, megköszönték, majd az egyik, egy ősz, szakállas-bőrdzsekis arc megkérdezte milyen nyelveket beszélek. Mondtam angolt, franciát, most már egy pici olaszt, meg magyart. Lerakta a kajáját, lenyelte ami a szájában volt, és felpattant.

„Há’ akkor magyarú’ monnyad baszom a…. baszom a segged!”

 Elkezdtem röhögni, kezet fogtunk, mondta hogy ő Romániából jött, de az anyja magyar asszony volt, úgyhogy ő is megtanult, úgy ahogy.

„Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy” – tette hozzá a záró bölcsességet.

 Az állomáson mindenfelé emberek aludtak, nem csak hajléktalanok, de fiatal jól öltözött tinik, idősebb emberek is. Az aluljáró szintre igyekeztem, jegyet venni, a jegyzeteim szerint egy Camorado nevű helyre kellett kijutnom, vonattal, és onnan sétálni. A jegymasina mellett állt egy festett hajú, trampli nő, meg egy alacsony fekete alak, és mindenkinek meg akarták venni a gépen a jegyet, az apróért cserébe. Én nem engedtem, magam akartam megoldani, de valamiért nem találtam a megállót – vagyis találtam, de valami iszonyú sok kilométert akart velem megtetetni, és kétszeri átszállásról beszélt a gép. A nő, mikor észrevette mit szenvedek, azért csak odajött, és elmondta, hogy amit keresek nem rendes vonat, hanem ilyen HÉV-szerűség, és nem innen indul, el kell mennem egy másik állomásra. Nagyon szépen megköszöntem, erre nekiállt csak azért is megvenni nekem a jegyet, de mivel apró nem volt, külön kért még pénzt. Mondtam neki hogy sajnálom, de nekem sincs, én is a kukából kajálok. Biccentett, jó utat kívánt, aztán leléptem.

 A metró még nem volt nyitva, úgyhogy az ajtó előtt dekkoltam, egy rendőrrel beszélgettem, rákérdezett honnan van ilyen menő bakancsom, elmondtam hogy apukámtól, aki katona, kint van épp Afganisztánban, ő adta nekem, jó kis Bundeswehr cucc. Mikor eljött az idő, kinyílt a kapu, lezúztam a metróba, el az állomásra. A sínekhez kis kapukon keresztül lehetett csak bemenni, be kellett dugni a jegyet, és akkor fordultak egyet a rudak. Odamentem az első kapuhoz, de a jegy kétszer olyan széles volt mint a rés. Mivan? Körbekérdezősködtem, végül a vécés fiú magyarázta el, hogy a HÉV-hez, bár innen indul, a legszélső kapun lehet csak bemenni, ahol kézzel nézik a jegyet. Öt percem sem volt odaérni, futottam, az őr amikor látta hogy rohanok a nagy táskával csak biccentet és olasz szöveggel kísérve a jó szerelvény felé mutatott. Mondtam hogy grazie mille, és felpattantam a legutolsó vagonba.

 Alig volt odabent hely. Az egész vonat tömve volt iskolás gyerekekkel, meg félig alvó felnőttekkel, hangzavar, villogtak az okostelefonok, papparabuppi mindenütt. A leghátsó sort a menő csajok foglalták be, divatos ruhában, flegmán nyomkodták a kütyüiket, ahova én leültem, ott hangosan röhögtek a srácok. A mellettem ülő gyerek előtt füzet volt nyitva, vetettem bele egy pillantást - fizika volt, elektromosságtan. Láttam hogy a gyerek fordítva írta fel a párhuzamos-soros kapcsoláshoz tartozó áramerősség-feszültség képleteket. Megkérdeztem dogát írnak-e, mondta hogy igen, végül nem bírtam megállni hogy ne figyelmeztessem - ne haragudj hogy beleszólok, de hibás a jegyzeted. Mindenki röhögött, még a csajok is hátul, kértem egy tollat, mire az egyik alacsony srác kiásott egyet a táskájából, én meg felírtam a képleteket helyesen. Megkérdezték mit csinálok, mivel nem nagyon láttak még turistát ezen a vonalon, én meg elmondtam nekik hogy az autópihenőbe készülök, Svájcba stoppolok tovább. Útba igazítottak, és elmagyarázták hol kell leszállnom.

 Jó sokat kellett sétálnom, az állomás tele volt graffitikkel, le volt pusztulva rendesen a hely. Egy nő igazított útba, angolul nem beszélt ugyan, de franciául igen. Nagyon kellemes volt azonban a falucska belseje, apró házikók között, szűk macskaköves utakon kavarogtam, keskeny lépcsősorokkal volt áthidalva mindenütt a szintkülönbség. A falu széléig mentem ezeken, majd keresztülvágtam egy lucernáson, bokáig cuppogva a sárban. Innen már látni lehetett a benzinkutat, de személyzeti bejárót nem találtam, úgyhogy egy nagy fa mellett átdobtam a tatyót, és megmásztam a kerítést.

 Nem volt nagy a kút, de legalább volt mellette egy kis étterem, meg ingyenes mosdó. Sajnos zuhanyzójuk nem volt, de a csapnál így is megborotválkoztam, átvettem a szebbik ruhámat, fogat mostam, megtöltöttem a vizes palackomat, szóval, összekapartam magam. Szinte minden bejövő kocsiból jól szituált, hatvanplusz férfiak, vagy házaspárok szálltak ki, egymást követték a BMW-k, Volvók, Audik, legtöbb olasz rendszámmal. Zürich-Basel volt innen a tervem, úgyhogy efelől érdeklődtem. Egy nagy kombi is érkezett, svájci táblával, de ebben meg gyerekek ültek hátul, a így szülők nem nagyon akartak eldobni. Egy másik autóban egyedül ült egy gyönyörű kora harmincas nő, ő jó irányba ment, egyenesen Delémontba, de egyedül volt, és nem mert beengedni maga mellé, amiért elnézést is kért. Mondtam hogy nincs miért, teljesen megértem, megköszöntem az idejét, és mosolyogva kellemes utat kívántam.

 Végül megállt egy nagy, koszos, fehér furgon. Egy baseball sapkás, mackónadrágos arc szállt ki belőle cigivel, a másik oldalról pedig egy százkilós, fülbevalós, borvirágos arcú, borostás forma, kopott, mészfoltos Lonsdale pulcsiban. Vigyorogva odasétáltam hozzájuk, és megkérdeztem el tudnának-e dobni. A kopasz csak nézett rám, nagyon ellenszenvesen, majd átmutatott a másik oldalra, kérdezzem meg a másik csávótól, nem ő a sofőr, vaffankúló. A másik srác már beszélt angolul, mondta semmi gáz, pattanjak be, de előbb elmegy még szarni, ha nem haragszom (tükörfordítva!). Beszálltam, beraktam hátulra a táskám, nyugtáztam a biztonsági öv hiányát, majd kényelmesen elhelyezkedtem. Öt perc sem telt belé, visszajött a gyerek, majd mindenki beszállt a kocsiba, és kigurultunk a kútról. 

 Bemutatkoztak: a sofőr neve Marco volt, olasz vállalkozó, expókra meg kiállításokra építenek paravánokat, fémszerkezeteket, mindenféle komoly dolgokat a haverjával-alkalmazottjával, Sashával együtt, aki Bulgáriából érkezett ide, több mint húsz éve. Sasha nagyon nem csípte az arcom, bulvárlapot lapozgatott, majd később nyomkodta a telefonját, de a buga úristenért nem akart hozzám szólni, akkor sem ha kérdeztem. Marco egy fokkal rendesebb volt, próbált azért beszélgetni. Mondta hogy sose vett még fel stoppost, mert mi van hogyha megölik, de most, mivel én szimpatikus voltam, és itt van vele az izomgombóc Sasha, úgy érezte nincs veszélyben. Egy kiállításra igyekeztek éppen, Zürich előtt nem sokkal, mondta hogy kidob majd a legnagyobb pihenőn amit ismer, valami hatalmas hosszú alagút után ami átmegy az Alpok alatt. Bár letértem a tervezett utamról, azt mondta bízzak benne, ha valaki Baselbe megy akkor ezt az utat választja, és nem azt amit én kinéztem. Hittem neki. 

 A határ előtt mgkérdezte van-e nálam valami illegális, van-e útlevelem meg efféle, válaszoltam hogy minden rendben van, teljesen tiszta vagyok. Végül meg sem állítottak minket, csak úgy átkocsikáztunk. Nagyjából egy óra vezetés után elhalt a beszélgetés, mert a menekült-témába nem nagyon akartam belemenni, teljesen ellentétes véleményem voltunk. Hihetetlenül álmos voltam, alig aludtam az éjszaka, úgyhogy megkérdeztem baj lenne-e ha egy kicsit beszundítanék. Mondta hogy nyugodtan, söpörjem le a hátsó ülésekről a cuccot a földre, aztán nyúljak el, Sasha majd ébreszt ha ott vagyunk. Ám legyen. Lefeküdtem keresztbe, felhúztam a pulcsimat, és aludtam.

 Jó negyven percet tudtam hunyni mielőtt megérkeztünk a helyre. Sasha rám kiáltott valamit, és bár nem értettem a szavakat, arra jó volt hogy eszemhez térjek. A táj teljesen megváltozott – a lankás, langyos dombokat meredek szirtek váltották fel, mindenütt fenyőerdő, meg köd, hatalmas, méregzöld legelők, apró faházikók itt-ott, folyók, a sziklák oldalából pedig vízesések fakadtak. nem akartam elhinni, olyan volt mint egy tündérmese. Lefordultunk az útról, mondták hogy csipkedjem magam, mert késésben vannak. Megköszöntem a fuvart, kezet fogtam mindenkivel, kivettem a tatyóm, ők pedig már el is tűntek a forgatagban.

Domb  

 Az állomáson volt egy hatalmas étterem, egy megfoghatatlan művészi tartalmú rozsdás vas emlékmű, egy játszótér, amin kis patak csordogált keresztül, egy forrás, tehenek, de mindenek felett ember feletti tisztaság. Egy csikk a földön, annyi koszt sem láttam, minden kuka felcímkézve, a füves területek mellett mindenütt külön tároló a kutya kakinak, meg nejlonzsák tartó, feltöltve. Levágtam a táskám, bementem az étterembe, mert nagyon kellett vécéznem, odabent azonban szembesülnöm kellett az árakkal. Nem akartam hinni a szememnek, eszeveszett, őrült drága volt minden, és ekkor esett le az is, hogy ha akarnék se tudnék bemenni a retyóra, mert itt nem fogadják el az Eurót - Svájcban svájci frank van. Visszamentem hát kívülre, átléptem a játszótér kerítését a tehenekhez, kerestem egy bokrot, és elvégeztem a dolgomat, majd nekiálltam felfedezni a benzinkutat.

 Sok autó járt erre, mind drága kocsik, olasz, német vagy svájci rendszámmal, a sofőrök átlag életkora olyan hatvan körül. Találkoztam azonban egy nagyon fiatal német motoros sráccal, katonai zsákjára volt cipőfűzővel felkötve a rendszáma, a robogója tele pakolva holmival, arca előtt koponyás balaklava. Beszélgettünk kicsit, elmesélte hogy körbemotorozta Olaszországot és most épp hazatart, de sajnos, ugye, nem tud elvinni robogóval. Sok szerencsét kívánt, én is neki, lekezeltünk, aztán visszatértem a stoppoláshoz. Találtam magamnak egy nagy, szimpatikus, mohás követ, ahonnan beláttam az egész parkolót, és bárkit el tudtam kapni aki a benzinkút vagy étterem felé igyekezett. Felültem ide, és innen vadásztam az áldozatokat. Nagyon nehezen ment a dolog, mindenki visszautasított, volt aki szóba sem akart állni velem, az egyik öreg dühösen prüszkölt és a kezével mutatta hogy húzzak el. Csupa melegszívű ember. Úgy két óra várakozás után fordult be egy apró kék Suzuki, holland rendszámmal, egy ötvenes, mosolygós házaspár ült benne, tele voltak pakolva cuccal, de azért gondoltam mégis szerencsét próbálok. A hölgy vezetett, így hozzá futottam oda, mosolyogva, és megkérdeztem merre mennek. Baselen keresztül tartottak haza Amszterdamba szardíniai nyaralásról, szimpatikus voltam neki, mosolygott, váltott pár szót hollandul a férjével, aki végül biccentett – megvolt a fuvarom. Mondták bemennek ebédelni az étterembe, azt várjam meg, és utána mehetünk. Megnyugtattam hogy egyenek nyugodtan, időm mint a tenger, hálás vagyok, ha jönnek kifele ott leszek a kövemen. Egy fél órácskát kellett rájuk várnom, fel akartam hívni Sütit, de valamiért nem tudtam. Megnéztem az SMS-eimet, és akkor láttam miért – hívásindítás Svájcból valami 570 Ft/perc, hívásfogadás 128 Ft/perc, ennyim pedig nem volt a kártyán. Valamint, nem volt meg vendéglátónk, Zsuzsa száma sem, akárhányszor kértem is Sütit hogy küldje el. Gondoltam majd ha beérek Baselbe keresek netet, felmegyek fészbúkra, és elintézem valahogy.

Nem messze a benzinkúttól

 Mikor visszajöttek helyet csináltak nekem hátul, volt bent egy kis kutya is, de nem sok vizet zavart. A nő megkérdezte hogy ausztrál vagyok-e, mondtam hogy nem, és nem is értem teljesen a kérdést, mire mondta hogy gyors, fura akcentussal beszélem az angolt, és úgy nézek ki mint egy ausztrál. Nevettem egy jót, nem tudom hogy néz ki egy ausztrál, de én Magyarországról jöttem. Elhagytuk a benzinkutat, és egész úton Baselig beszélgettünk. Jacques és Eve voltak a jótevőim, együtt dolgoztak mint fogorvos és asszisztense Amszterdamban, bejárták és bevitorlázták az egész világot, most csak egy kis kényelmes, nyugis vakációra vágytak a mindennapok pörgésétől távol. Beszélgettünk sok mindenről, a világról, élményekről, politikáról, kajákról, efféle. Lenyűgöző tájakon hajtottunk keresztül, óriási, csillogó tavak, távolban hófödte hegycsúcsok, óriási házak szétszórva itt-ott, és erdő, erdő mindenütt. Volt viszont valami furcsa, nyugtalanító, nem természetes ebben az országban, a fényesre súrolt utakban, az egyen magasra vágott, tökéletes fűben. Steril az egész, steril és mesterséges, túl tökéletes, ezt jól ki is tárgyaltuk együtt. Gyorsan ment az idő, mikor közeledtünk Baselhez, Eve mondta hogy nem nagyon akar lemenni az autópályáról, még sok-sok órányi vezetés áll előttük, és másnap dolgoznak, de azért a lehajtón lemegy majd, és onnan megtalálom az utam. Hálásan megköszöntem, kiszállás előtt adtak még péksüteményt meg egy üveg Nesteat, sok szerencsét és jó életet kívántak, majd tovahajtottak.

 Basel külvárosában voltam, nagy üzletek között, de pár száz méternyi sétával elértem egy villamos megállót. Mindenki németül beszélt, nem nagyon tudtam kommunikálni csak kézzel-lábbal, de a vasútállomást szerencsére megtaláltam. Délután háromra járt, nem volt értelme elmennem Delémontba, mivel fogalmam sem volt hol van a ház, és azt beszéltük meg Süivel hogy Baselben találkozunk, és együtt utazunk el a helyre, vagy jönnek ki értünk kocsival. Váltottam pénzt, vettem magamnak ebédet – egy egész grillcsirke olcsóbb volt egy üveg ivójoghurtnál, úgyhogy azt választottam, a legolcsóbb kenyérrel – és tizenhat éves, üvöltve zenét hallgató punk gyerekek társaságában elfogyasztottam az állomás előtti padon. Kerestem magamnak egy mekit, hátha találok wifit meg kajamaradékot, de minden be volt kamerázva, és nem is tudtam csatlakozni. Küldtem SMS-t Sütinek hogy mi a helyzet, és hogy hívjon vissza, majd beültem a felső emeletre, és sanyarú sorsomba beletörődve nekiálltam lapokra lejegyezni az elmúlt napok történéseit. Mikor végeztem nekiálltam felfedezni a várost.

Basel Hauptbanhof

 Jártam templomokban, a régies építésű házak között kavarogtam, villamossal random megállókig mentem el. Az egyik parkban találkoztam egy lengyel cserediákkal aki egy négyrotoros drónt reptetett, meg is engedte hogy kipróbáljam, de sosem csináltam még ilyet, majdnem összetörtem a gépet a betonon. Ugyanabban a parkban találtam egy nagy csapat varjat, akiket tasakoslevestészta darabokkal a padomhoz csalogattam, és ott etettem, láttam egy csomó mókust, lementem a folyópartra, megnéztem egy hullahoppos lány hihetetlen előadását, effélével ütöttem el az időm estig, míg vártam Süti hívását. Közben több helyen is próbáltam netet szerezni, de a telefonommal egyszerűen nem tudtam csatlakozni, míg végül lassan rám sötétedett. Éjszakára szállást kellett keresnem, úgyhogy visszamentem a banhofra, hogy csekkoljam a térképet, és ekkor tört rám zseni felismerés.

 Basel, ugye, három ország határán fekszik: Svájc, Németország, és Franciaország. A térkép alapján villamossal el tudtam menni egészen a francia határig, onnan átsétálni EU-s területre, és felhívni Sütit szokásos percdíjjal, és kényelmes, pihe-puha ágyban alhatok! Teljesen beindultam, elkaptam az első villamost, és elmentem vele a végállomásig. Egy indiai fazon mutatta meg az utat, közben elhaladtam egy leromlott templom mellett, ideális alvóhelynek tűnt, és éppen ezért, már foglalt is volt. Tovább mentem hát, amíg el nem értem a határt. Így néz ki:

 Az utca egyik felén még német nevek szerepelnek, a feliratok mindenütt németül, míg a másik felén hirtelen minden franciára vált, az utcatáblák fehér helyett kékek, más cég tulajdonában vannak a buszmegállók, és Euróban vannak feltüntetve az árak. Megpróbáltam felhívni Sütit, de valamiért nem kapcsolt a szolgáltató. Ekkor elhatároztam hogy ebből mára elég lesz, alvóhely kell, gyorsan, és majd holnap ügyesen megoldok mindent. Először a vasútparti bozótost néztem végig, de sehol nem találtam olyan helyet ahová fel tudtam volna verni a sátrat anélkül hogy ne privát birtokon lennék, vagy ne lenne nagyon veszélyes a járkáló vonatok miatt. A tüskés bozót jól megtépte a nadrágomat, tiszta sár voltam. Amióta felébredtem Sashaék kocsijában mindkét aláöltözetet és a pulóvert is hordanom kellett, az Alpok után sok fokkal csökkent a hőmérséklet, és így, éjszaka, kifejezetten fáztam. Végül visszacaplattam a városba, kiábrándultan, ekkor bukkantam rá egy nagy katolikus templomra, egy török kebabozó szomszédságában. A templom bejárata előtt, az utcafronttól egész jól rejtve padok voltak beépítve a falba, a templom teteje védte őket az esőtől, és ellentétben minden mással, nem voltak nedvesek. Elhatároztam hogy itt alszom majd, elég csöves megoldás, de ha nincs jobb, egynek elmegy. Bebújtam a zsákomba, a tatyót lekötöztem, és a padhoz csomóztam, az értékes cuccokat betettem a hálózsák belső rejtett zsebébe, fejembe húztam a sapkám, és próbáltam elaludni. Nehezen ment, emberek járkáltak el előttem időről-időre, és az előző éjszaka után különösen paranoid lettem, mindig felébredtem, és lopva körbenéztem, mifélék. Az egyik alkalommal két fiatal srác állt meg előttem, valami furcsa szláv nyelvet beszélve. Megkérdezték angolul éhes vagyok-e – mondtam hogy igen. Megkérdezték honnan valósi vagyok, meg hogy mit keresek itt, elmeséltem, mondták hogy ők horvátok, befogadnának, de a lakótársukkal azt az alapszabályt fektették le hogy rajtuk kívül senki sem alhat az albérletben, nagyon sajnálják. Végül elmentek a kebaboshoz, és visszafele jövet szóltak hogy kifizettek nekem egyet, nem sokára kész kell hogy legyen, majd jó utat, és tengernyi szerencsét kívántak. Nagyon szépen megköszöntem, kezet fogtam velük, majd hálásan, reszketve, elsétáltam a kebabosig.

 Odabent jó meleg volt, két öreg, foghíjas arc állt a pult mögött, török szappanopera ment a tévében, és eszméletlen jó hús illat ülte meg a levegőt. Rajtam kívül egy vendég sem volt bent, az öreg megkérdezte tört franciával hogy én vagyok-e az akinek a srácok megvették a kebabot,válaszoltam hogy igen. Mondta hogy látott engem kint aludni, de azt hitte részeges csöves vagyok, így nem foglalkozott velem. Megkérdezte mi járatban, és hogy ilyen fiatal létemre miért alszom az utcán, mire elmeséltem neki az egész történetet, úgy ahogy tudtam, franciául. Bocsánatot kért hogy nem alhatok nála, de felesége van meg három gyereke, nem megy ez ilyen egyszerűen. Meséltem neki hogy jártam már Törökországban, meg hogy táncos vagyok, szóval, amíg készült a kajám, jól elbeszélgettünk. Megmondta a másik figurának hogy jól tömje meg hússal, míg ő maga üres pitakenyeret csipegetett, mert gyengélkedett a gyomra. Végül megkaptam a giga méretű kebabot, alig ért össze a yufka úgy meg volt tömve, és az öreg mondta hogy válasszak üdítőt magamnak, ajándék. Volt a hűtőben valami török feliratú ital, narancslé, olyasmi mint a Fanta, azt választottam, ő megnyugtatott hogy jó választás, majd nyugodalmas éjszakát kívánt, és mondta, Allah, vagy Isten, vagy akármiben is hiszek, ő áldjon meg. Megköszöntem szépen, és azzal a kis szólással válaszoltam amit még Törökországban tanítottak meg nekünk, tizenegy-tizenkét évesen: „türk ve madzsar kardes” , azaz „török és magyar testvérek”. Az öregnek könny szökött a szemébe, mindkét kezével megszorította a tenyerem, és mondott valamit amit nem teljesen értettem, majd megveregette a vállam, és elbúcsúzott. Egészen meghatva, kajával felpakolva tértem vissza a padomhoz, megettem a vacsorám, megittam – a meglepően finom – narancslevet, aztán bebújtam a zsákba.

 Későre járt, de a nap még mindig nem akart véget érni. Két alak kiáltott rám a templom mögötti térről, franciául, de nem értettem, és ezt vissza is kiáltottam nekik. Erre odajöttek hozzám, és leültek a padomra. Az egyik egy szakadt, tetovált, koszos, bajszos hajléktalan volt, aki ízes, rekedt, de tiszta franciát beszélt, egy matróz képét jutatta eszembe, a másik pedig egy husikás, kopasz, borotvált alak, aki zavartan kapkodta ide-oda a tekintetét, fontoskodva, hevesen bólogatva támasztotta alá az öreg matróz minden szavát, de maga is erősen szesztől bűzlött. Megkérdezték ki vagyok, mit csinálok itt, az öregnek nagyon szimpatikus voltam, mondta ennyi idősen ő is így élt, járta a világot, nője volt Európa minden sarkában, de jól vigyázzak – legyek okosabb mint ő, tanuljak, és akkor nem kerülök az utcára, örökre. A másik forma nem volt hajléktalan, egy albérletben nyomorgott, segélyből, annak idején sofőr volt, de a feleségével elváltak, és a bíróság mindent neki ítélt, ő pedig hát mit csináljon, iszik, és most itt van, az öreg matrózzal. Sok mindenről beszélgettünk, az öreg meglepő bölcsességről és élettapasztalatról tett tanúbizonyságot, a vodka ellenére tiszta, józan gondolatokat fogalmazott meg, olyannyira magával ragadott a meséje, hogy sok mondata még mindig itt kering a fejemben, érik, pedig több mint másfél hónap telt el azóta. Olyan hajnali egy körül aztán az öreg elbúcsúzott, a másik még szeretett volna maradni, panaszkodni az életéről, de mondtam neki hogy ne haragudjon, alig aludtam valamit az előző este, iszonyú álmos vagyok, és most már lefeküdnék. Ezt el kellett mondanom párszor mire tényleg tovább állt, én pedig, kimerülten, álomtalan álomba zuhantam.

A Pofonofon

Megint hosszút és megint jót aludtunk, az utolsó napunkon Monterosso Al Maréban. Későn keltünk, zajra, beszélgetésre, és hét ágra ragyogó napsütésre. Ahogy felültem és kidörzsöltem a csipát a szememből, láttam hogy a tengerpart tele van emberekkel, egyik oldalt a homokban játszották ezt az ütős teniszszerű játékot, a másik oldalt napoztak, páran a fürödtek, két srác épp előttünk ment el egy szörfdeszkával és nézték a kis kuckónkat, ahova, így erős fényben, kiválóan be lehetett látni. Azt is láttam hogy elmúlt tíz. Integettem, ők visszaintegettek és vigyorogtak, a jelenetet Süti horkantása kísérte ahogy átfordult a másik oldalára.

 Felkeltettem, hogy minél több időnk legyen mielőtt elhagyjuk a falucskát, de nagyon lassan ment neki az ébredés. Meleg volt, szélcsend, a tenger türkizkék, és a hegyek, amik az előző nap még ködbe burkolóztak most tisztán és kivehetően törték meg a hullámokat. Megmondtam Sütinek, ha törik, ha szakad, ha széjjelfagyok utána, ha nem, de én még egyszer idén fürdök a tengerben. Levetkőztem boxerre, kikászálódtam a lakásból, és egyenest berohantam a vízbe. Lubickoltam, úsztam egyet, Süti közben telózott meg lassan nyammogva összeszedte a holmiját, én addig voltam bent amíg vacogni nem kezdtek a fogaim. A parton egy arc a bár kinti zuhanyzói mellett egy kis faházban matatott valamit, rákérdeztem használhatóak-e a csapok - az lett a vége hogy a kedvemért kinyitotta a vízcsövet hogy lemoshassam magamról a sót. Na, ez volt igazán csak hideg. A lábammal így sem tudtam nagyon mit csinálni, papucsom nem lévén mezítláb caplattam vissza, ami homokot tudtam kézzel leszedtem a talpamról, a többi meg ment a zokniba.

 Sütinek iszonyú lassan ment a készülődés, úgyhogy még egyszer, utoljára, megpróbáltam életet lehelni a gépembe. Feltettem magamban, hogy adok neki egy utolsó esélyt, ha most sem kapcsol be, akkor felmegyek és odaadom valakinek - akárkinek, akinek kell. Benyomtam a gombot, zümmögött, majd kinyomta magát. Okés. Nem fogok két kilónyi szemetet vinni a hátamon, még akkor sem ha pár ezer forintért otthon el lehetne adni – egyszerűen nem érte meg. Fogtam hát, ahogy volt, felvittem az utcára. A bár előtt ücsörgött egy néger arc, műanyag csecsebecsét meg világítós röppentyűt árult, olyat amivel a Deákon szoktak zümmögni, meg, persze, esernyőket. Ráköszöntem, elmondtam neki mi a helyzet, hogy nem működik a cucc, de ha gondolja neki adom, hátha el tud adni belőle valamit. Először nem tudta mire vélni, majd megköszönte, beszélgetni kezdtünk, meséltem neki az utunkról, ő is mesélt picit magáról. Végül azt mondta, hogyha már csak így odaadom neki, engedjem meg hogy vegyen nekem reggelit a bárban. Szépen megköszöntem, és megengedtem, két pici croissant(ot? valaki plíz help!) vett nekem, majd visszamentem Sütihez, aki még mindiiiiig cuccolt. Megettük a reggelinket, az előző napi péksüteményt és a laptopom árát, majd, két órával kelés után, Süti végül becsatolta az utolsó szíjat is a táskáján.

 Mikor még egyszer fölnéztem, ott találtam az arcot. Odahívott, felém fordította a laptopot – a jelszót kérte. Azt hittem az agyam eldobom, ott volt a gép, bekapcsolva, működőképesen, én nem tudom mit varázsolt vele a gyerek, majd rám tört a tudat: mit tettem? Mindegy volt már, nem lehetett vissza csinálni, meg különben is – egyszer sikerült bekapcsolnia, nekem meg vagy harmincszor nem, már nem csak egy, de vagy tíz helyen szürke sávokban hibás volt a kijelző, nem lehetett áram nélkül használni tíz percnél tovább, egy kalap kaki volt, megbízhatatlan és roncs. Megadtam neki a Windows-jelszót, sok szerencsét kívántam, elbúcsúztam, ő pedig, mielőtt elmentem volna, odaadott öt Eurót a gépért, valszeg ő sem érezte fair cserének így, hogy működött. Elfogadtam, majd lementem Sütiért hogy induljunk – persze majd megszakadt a röhögéstől amikor elmeséltem neki hogyan jártam. Szedtük végre a cókmókot, és elindultunk a vasútállomás felé.

 Még az első posztban említettem, hogy Sütinek van ismerőse Svájcban, egy idős, aranyos pszichológus néni, akinél megpihenhetünk egy kicsit a több hetes csövelés után, pár napra, hogy összekaparjuk magunkat a következő nagy stoppolásra, egészen az alpaka farmig. Zsuzsának hívják a nénit, Delémontban lakik, Svájc francia részén, a svájci férjével, Fernanddal. Ez volt a következő célpontunk, és Genova-Milánó-Zürich-Basel-Delémont útvonalon akartuk elérni, végig az autópályán. A leghosszabb egyben megtett stoppos utunknak ígérkezett, ráadásul határon át, úgyhogy fel kellett készülnünk. Süti beszélt telefonon a hölggyel, hogy megyünk, mondta hogy szívesen lát minket, két napot számoltunk az útra, de benne volt a pakliban hogy lehet három is lesz. A vonatállomás felé elbúcsúztunk a kigyúrt bártulajdonostól, akivel első nap lepacsiztunk, megmondtuk neki hova dugtuk el az óriás takarót az IKEA zsákban, és vártunk a bliccelhető vonatunkra.

 Meg is érkezett, olyan dél körül, vagy még később, nagyon erős volt a nap, be kellett húzódnunk az árnyékba a motyónkkal mert szabályosan égetett. Így október elején. Ám a vonaton nagyon lazára vettük a figurát, nem nagyon figyeltünk, meg rossz helyen is ültünk, úgyhogy két faluval odébb, Riomaggioréban le kellet szállnunk. Nagyon erős volt a szél, fújta-kavarta a homokot úgyhogy behúzódtunk mélyen az alagútba. Vagy negyven percet vártunk a következő járatra, addig dumáltunk, röhögcséltünk, találgattuk vajon mi lehet Ivánnal, az öreg velencei harcossal, kórházba került-e vagy mi van vele, Süti elszítt egy bagarettót, én meg csináltam róla egy menő képet.

Menő kép

 A következő vonattal már gond nélkül eljutottunk a nagyvárosba. Szerencsére a buszállomás a fél kilométeres alagút felénk eső oldalán volt, és bőven volt még időnk. Beültünk hát az örök bázisra, a vasútállomási mekibe, Süti evett valamit, én benyomtam vagy nyolc zacskó kristálycukrot, és tanakodtunk, töltöttünk, neteztünk. Mivel nekem nem volt már internetképes eszközöm – na jó, a mobilom néha, ha úgy tartja kedve tud wifit – a biztonság kedvvért mindent kiírtam egy lapra, La Spéziától Baselig, hol lehet benzinkutat váltani, ha bent ragadok a városban hova kell mennem, melyik járművel, efféle. Szaladt az idő, noszogattam Sütit hogy induljunk már, de csak nem mozogtunk, még végül húsz percünk maradt csak a busz indulásig. Elindultunk hát, a gúglimapsz szerint bőven el kellett volna érnünk a célt ennyi idő alatt, ám, mivel ez nem helyi járat volt, nem volt számozva, és senki sem tudta miről beszélünk. Végül egy arab-perzsa boltban az eladó – aki, megjegyzem, beszélt angolul, míg mindenki más csak olaszul habogott  – mutatta meg hova kell mennünk. Majdnem lekéstük a buszt, picit túlpörögtem, hogy nem érjük el, és még négy órát kell ücsörögnünk a városban, de szerencsére nem volt gond, ott voltunk, időben. Bevettük magunkat a táskákkal a nyomi helyre, de még így is eléggé útban voltunk, próbáltuk a zsákokat beljebb cibálni mikor kizötyögtünk a reklámokkal zsúfolt városból a bozótos hegyoldalba. Gyönyörű tájon utaztunk át ismét, a buszunk a szerpentinen kanyargott fel a szőlők és olajfaligetek között, fentről ellátunk egészen az öbölig, ahol ragyogva csillámlott a tenger, míg a fák és cserjék szőnyegéből szürkés-barnás foltot harapott ki La Spézia.  Velünk szemben fiatalok ültek, nagyjából annyi idősek lehettek mint mi, röhögcséltek, meg feltett lábbal nyomkodták a mobiljukat. Az út fele táján felszállt egy nénike, akinek átadtam a helyem. Elkezdtünk beszélgetni, amit tudtam olaszul mondtam neki, nagyon aranyos volt, egész jól megértettük egymást, elmeséltem neki mi járatban vagyunk, meg mit csinálunk, gratulált, és elmagyarázta hol kell majd leszállnunk Brugnatóban. A biztonság kedvéért megkérdeztük a fiatal lányokat is, ők pontosan megmondták mikor lesz a mi megállónk. Így jutottunk el az Isten háta mögötti ici-pici faluba.

 Elmúlt már négy, és a reggelin kívül semmit nem ettünk, nem tudtuk merre kellett volna menni, valami Via Romát kerestünk, de elhatároztuk hogy előbb kajához jutunk. A téren, ahol ledobott a busz volt egy apró családi pékség, gondoltam szerencsét próbálok odabent, és utólag nagyon hálás voltam hogy vettem hozzá a bátorságot. Odabent két nőt találtam, egy tekintélyes olasz mammát, és a lányét - persze egyikük sem beszélt angolul. Bementem, letettem a tatyóm, és elmondtam mit szeretnék: utazó vagyok, nagyon kevés pénzzel, és ha van olyan kenyerük ami nem kell nekik, vagy amit kidobnának, nagyon hálás volnék érte. Mikor a mamma megértette a mondandóm, nevetett, mosolygott, olaszul beszélni kezdett, majd intett, hogy menjek utána a sütő helyiségbe. A falakat csupasz mész fedte, szinte semmi sem volt odabent egy nagy asztalon, lisztes zsákokon, nagy hűtőn meg a gázkemencén kívül. Beszélgettek, majd a mamma elment a raktárszobába, és egy nagy szövetzsákot hozott ki a hátán – telis-tele kenyérrel. Kaptam egy nejlonzacskót, meg aztán még egyet, és a mámika folyamatosan, pörgősen beszélve elkezdte bepakolni a félszáraz baguetteket, kenyereket, pizza alapokat, egyiket a másik után. Hiába mondtam, hogy köszönöm, elég lesz, ennyit nem tudunk megenni, valahogy nem ment át az üzenet, és amikor vagy öt kilónyi kenyérnél jártunk (nem túlzok, nem viccelek) megfogtam a kezét, és mondtam hogy „stop, stop, stop!” nevetve. Egy keveset visszapakoltam, nagyon szépen megköszöntem, és visszamentem Sütihez a mega zsákmánnyal.

 Nem ez volt a legjobb ebéd amit utunk alatt ettünk, de a szeretet meg a mosoly amivel adták a száraz kenyeret is ehetővé tette, meg különben is, válogasson aki megteheti. A zsákokban volt egy cucc, a neve focaccia, már a monterossói pékségben is láttam ilyet. Ez a pékáru valójában nem más, mint rágós, szivacs- vagy még inkább purhabszerű, hideg olajtól szörcsögő, lyukacsos, szívós alkotmány, és valami szörnyen, ehetetlenül rossz. Azok a példányok legalábbis, amiket mi ettünk. Amikor beleharaptunk Sütivel hangosan elkezdtünk röhögni, de én úgy döntöttem, annyi lelkierővel és hálával tartozom a néniknek, hogy megegyem az egészet, bármilyen borzalmas is. Szóval, benyomtam, egyik felére erősen rá kellett harapnom, a másikat meg két kézzel tépnem, hogy elszakadjon, de benyomtam, és még nevettünk is egy jót. Még így is annyi maradt belőle, hogy felezés után egy zacskót a táskámra kellett kötni, egyszerűen nem volt elég helyem, hogy elvigyem benne.

 Itt jegyezném meg, hogy elkezdődtek az első problémák a tatyómmal. A merevítő vasak elkezdték elvásni az anyagot ami tartotta őket, és több helyen elkezdett mállani a varrás, arról nem is beszélve hogy a rudak teljesen eldeformálódtak és nyomták a hátamat. Ekkor még nem sok figyelmet szenteltem a folyamatnak. Kellett volna.

 Na de, nem futok előre, az ebédünk után beszéltünk a helyi srácokkal akik a kocsmában kártyáztak, hogy irányítsanak el minket a falucska szélén meghúzódó benzinkútra. Készséggel megtették, miután leküzdötték a kezdeti sokkot hogy hirtelen angolul kell beszélniük. Amíg sétáltunk, láttunk csirkéket, traktorokat, lucernát, kis falu volt, olyan amilyennek is falunak lennie kell, mindegy hogy otthon, Ausztriában, vagy Olaszországban jár az ember. Jó három kilométert mentünk, lehet négyet is, himbálózó kenyér zacsival a hátamon. Fogadtunk hogy versenyzünk, ki ér el előbb Baselbe, aznap hajnali kettőt hagytuk meg határnak, ha valaki azelőtt odaér, az az igazi májer – persze mindketten tudtuk hogy erre igen csekély az esély. A benzinkútra egy étterem udvarán keresztül tudtuk kijutni, hitchwikin írták hogy vigyázzunk, mert a kutyák veszélyesek, úgyhogy a kerítés mellett haladtunk, csak az ugatást hallottuk, és már át is slisszantunk a forgóajtón. Slisszantunk volna, ha nem akadok fent a kenyeres zsákkal, úgy hogy Sütinek kell kimenteni. A benzinkúton elég kevesen voltak, és a bejövő emberek közül is sokan csak Genováig mentek. A tervem az volt hogy Genovába tartó kocsiba nem szállok be, inkább várok picit tovább és egyből megyek Milánóba, de ez lehetetlennek bizonyult, senki sem ment innen észak felé. A stopp elején játszottunk egy kő-papír-ollót, ki kezdi a fél órás váltásokat, én nyertem, úgyhogy ledobtam a tatyót és munkához láttam. Kérdeztem kamionosokat is, de mind lekoptattak, hogy nem vehetnek fel stoppost, az autósok alapból fel se akartak venni, míg végül be nem gördült egy fehér furgon, egy fiatal harmincas és egy ötvenes nővel benne, francia rendszámmal. Az idősebbik vezetett, amikor megálltak odarohantam hozzájuk, vigyorogva, és megkérdeztem Genova felé mennek-e. Oda mentek, vagyis azon keresztül, haza Franciaországba, és mondták hogy megisznak egy kávét meg fürdenek a benzinkúton, de ha addig nem találok jobb fuvart akkor elvisznek. Nem találtam, úgyhogy elköszöntem Sütitől, majd bepattantam hátulra.

 Nagyon jófejek voltak, a fiatalabbik lány, Émily tökéletesen beszélt angolul, az idősebbik, aki vezetett, Anne-Marie már nem annyira, ezért időről időre Émily fordította neki amit nem értett, meg én is igyekeztem használni a franciám. Anne-Marie Émily nem hivatalos pótanyukája, mivel szegény lány a sajátját korán elvesztette. Émily a rádiónál dolgozik, bemondó, meg jazz énekesnő is, és szabadságot vett ki hogy körbeutazza Toszkánát, ám Anne-Marie nem akarta egyedül elengedni, úgyhogy fogták a furgont és együtt indultak el. A benzinkúton kifejezetten fürödni álltak meg, sok kilométer óta nem találtak megfelelő helyet. Aludni a kocsiban aludtak, szupermarketben, elvétve étteremben kajáltak, ők is alacsony büdzsével utaztak akárcsak én, nagyon nyitott, kedves, jószívű emberek. Mondták az elején hogy nem nagyon akarnak lemenni az autópályáról, én meg mondtam hogy semmi vész, bármikor tudom használni a tömegközlekedést, és különben is, a papírosomra le vagyon írva hogy kell kijutni a következő benzinkúthoz. Meséltem nekik is az utamról, meg hogy mik a tervek, Anne-Marie végül meginvitált magához Pezénasba, ha Franciaországban járok, nincs messze Montpélier-től, és állítólag az egyik legszebb francia falucska. Meséltek az életükről, hogyan alakult a sorsuk, Anne-Marie elvált, van egy állítólag gyönyörű lánya Lille-ben, de nem soká haza jön majd látogatóba, Émily pedig még nincs férjnél, és nem is akar soha. Nevettünk sokat, hosszú volt az út, majd végül, eredménytelen térképnézegetés után úgy döntöttek egye fene, bevisznek a városba a vasútállomásra. Nem sietnek sehova, végül is.

 Genova környékére már teljes sötétségben értünk el, amit nagyon sajnáltam, mert elég menőn nézett ki a hely. Meredek dombokra van építve az egész külváros, mindent hidak kötnek össze, és innen-onnan egy-egy lámpa fénye pislákolt. A belváros nem sokban különbözött a többi olasz várostól. Féltem Genovától, mert tudtam, innen nagyon nehéz kijutni a következő benzinkútra, és sok időt vesztek, de most már mindegy volt, bent voltunk. Nem messze az állomástól raktak ki, a városközpontban, kaptam tőlük rágcsát, nápolyit, meg sok jókívánságot, és már úton is voltam. Bezúztam a vasútállomásra, majd le a metróba, jegyet nem akartam lyukasztani, de muszáj volt, úgyhogy vettem egyet valami másfél Euróért. Az állomás kicsit kavaros volt, nem a föld alól, hanem a földszintről indult a szerelvény, ráadásul három sínpár volt, és nem tudtam melyik oldal lesz nekem jó, így leszólítottam egy mosolygós, fiatal lánykát - ő volt az egyetlen a peronon rajtam kívül. Megnyugtatott hogy a jó oldalon vagyok, és ő is odamegy ahova én. Rákérdezett a táskámra, beszédbe elegyedtünk, és bár azért volt problémája az angollal, jól elvoltunk. Nagyon cuki kiscsaj, tizenhét éves, cserkész, és valami maffia-ellenes underground fiatalsági mozgalom tagja – tönkreteszik a maffiához tartozó emberek kocsiját, házát, meg ilyenek, nem akartam hinni a fülemnek hogy ilyen létezik, és hogy egy tizenhét éves csajszi ilyen lelkesedéssel meg vigyorral tud mesélni róla. Kisegített a busszal is, az a járat amit kinéztem, a 7-es, már nem járt, de a 270-es állítása szerint ugyanoda ment, nekem meg nem volt okom nem hinni neki. A megállótól még egy ideig együtt sétáltunk, aztán elbúcsúzott, mert rohannia kellett hogy elérje a következő buszt ami hazaviszi. Túl későn jutott eszembe hogy kérjek tőle kontaktot, vagy a teljes nevét, hátha járok még Olaszországan – de hogy őszinte legyek, már a keresztnevére sem emlékszem. Így sétáltam hát ki a 270-es busz megállójába.

 Az állomást, ahol le kellett volna szállnom, a buszon senki sem ismerte, egész kis tanács gyűlt össze körém hogy valahogy kisegítsenek, egy szőke punk gyerek fordított egy idős egérarcú bácsinak meg két harmincas nőnek, hogy előálljanak valami megoldással. Végül a tanács képviselőt küldött a buszsofőrnek, aki mondta hogy jelez majd, ha odaérek. Az emberek lassan elfogytak körülem, mindenki leszállt és elbúcsúzott, késő volt már, kilenc-fél tíz körül, hazaigyekvős, főzős, ágyba bebújós idő volt. A fények szépen ritkulni kezdtek az utcán ahogy elértük a külvárost, egyik meredek dombot másztuk meg a másik után, a sofőr pedig, nem tudni milyen megfontolásból, lekapcsolta a belső világítást. Az egyik megállónál négy vigyorgó fekete srác egy marha nagy hűtőt próbált valahogy átpréselni a busz és a korlát közötti szűk helyen, hangosan felnevettem, mire az egyik gyerek észrevett, elengedte a saját oldalát, és mindkét hüvelykujjával jelezte hogy minden királyság, míg a többiek hangosan vaffankúlóztak, mutogattak meg röhögtek. Egy templom után kellett leszállnom, és innen öt perc sétára volt a buszmegálló, de nem voltam benne biztos melyik irányba, úgyhogy megkérdeztem egy negyvenes, melegítős, Adidas csukás arcot. Az utolsó járatom nyolc perce elment.

 Fakk. Körbenéztem, hol vagyok, mi legyen. Nagyon lepusztult környék, az utcán halomban állt a szemét, a közlekedési lámpa nem működött, és kezdet nyugtalanítóan hűvös lenni. Találtam egy boltot, aminek a teteje alatt meghúzhattam volna magam, de nagyon szem előtt volt, nem mertem volna nyugodtan itt elaludni. Eldöntöttem hát, hogy kisétálok a kutamhoz, legalábbis elindulok, nincs mást tenni, s végül megkérdeztem egy álló busz ötvenes, bajszos sofőrjétől az útirányt. Próbálta elmagyarázni, olaszul, majd végül mélyet sóhajtott, intett hogy szálljak be, van még tizenöt perce, eldob a pályafelhajtóig. Ahogy teljes sebességgel zúztunk végig a lakótelepen, a középső négyes sötét magányában döbbentem rá, hogy mekkora arc ez az ürge. És hogy lestoppoltam egy buszt.

 A lakóházakat építkezési depók, gyárépületek, autószalonok váltották le, majd megérkeztünk egy hatágú körforgalomba. Egyik oldalt apró önkiszolgáló autómosó-benzinkút, másik oldalt a felhajtó, a középső füves részen pedig egy kiállított gőzmozdony. Az arc gyorsan megfordult, lehúzódott, jóccakát kívánt, én is jóccakát kívántam, és már tova is robogott. Jobb ötlet híján elsétáltam az autómosóhoz, anyuka és nagymama tankolta épp a kombit, kissrác gyerekülésbe szíjazva aludt a hátsó ülésen. Megkérdeztem tőlük milyen messze van az Aral kút ahova tartok - jó húsz perces, fűtött papparabuppi-vitát generálva, mert nem tudták eldönteni melyiküknek van igaza. Az igazán vicces azonban az volt, amikor a megérkező autók sofőrjei is beszálltak a beszélgetésbe, mutogattak, telefont nézegettek, de fordítani vagy velem beszélni látszólag senki sem akart. Egy idő után leraktam a táskámat, hátrébb sompolyogtam és körbenéztem. Nem sok autó ment innen a pályára ilyenkor, két-három percenként egy, ha, de mégsem volt teljesen reménytelen a helyzet. Tíz elmúlt már, úgyhogy elhatároztam magamban, ha tizenegy előtt nem találok kocsit, akkor befészkelek a mozdonyba, és ott alszom. Eső illat volt, nem volt sok választásom. Végül beállt egy céges kisbusz, a sofőr, egy fiatal baseball-sapkás srác beszélt angolul, és a helyet is tudta amiről beszélek – Pedemonte, jó tíz kilométernyire onnét ahol voltunk, végig a pályán. A család sok szerencsét kívánt, kaptam tőlük fahéjas csigát meg zsömlét, aztán továbbmentek, én meg magamra maradtam a mosóban.

 Nem akartam éjszaka, az autópályán tíz kilométert gyalogolni. Eldugtam a tatyóm a vécé mögött – sok autós megijed a nagy csomagtól – megírtam a táblámat, hogy „Autostrada”, és beálltam egy viszonylag jó helyre vele, vigyorogva. Egymás után zúgtak el mellettem az autók, senki sem akart megállni, sokan megvonták a vállukat és intettek, hogy másik irányba mennek, voltak akik inkább behúzódtak a belső sávba és rám sem néztek. Nem sokkal tizenegy után – mégsem mentem egyből aludni – megállt egy nagy szürke BMW a mosóban. Egy ötvenes, félhosszú hajú, jól szituált fazon szállt ki belőle, és furcsán nézett rám. Megkérdeztem az autópályára megy-e, olaszul, mire válaszolta hogy igen, egyenest Milánóba. Először nem értette hogy mit akarok, azt hitte autóval vagyok és az útirányt keresem, de végül, mikor leesett neki miről van szó, elfordult, tankolt, és nem szólt egy szót sem. Ott álltam, nem értettem most mi van, teltek a kínos másodpercek, majd hirtelen megkérdezte mi van írva a tankoló-gép-cucc egyik rubrikájába – apró betűvel volt írva, nem tudta elolvasni, és lusta volt visszamenni a szemüvegéért. Felolvastam neki, biccentett, megtankolt,  és beszállt. Majd megkérdezte mi van, jövök-e vagy sem.

 Marco néven mutatkozott be, biztonsági rendszereket épít és tervez, nagy vállalata van - ez meg is látszott a kocsin, a cipőjén, meg a karóráján. Éppen hazafele tartott a feleségéhez, jómaga is megjárta a világot, és kiderült hogy gyerekkorában tanult franciául, úgyhogy átváltottunk francia-olasz mixre. Elmeséltem neki mi járatban vagyok, teljesen meg volt döbbenve hogy úgy utazok Milánóba hogy azt sem tudom hol alszom. Kimondatlanul is a levegőben volt a kérdés, de magától megválaszolta, hogy a felesége beteg, és nem akar látogatót haza vinni, ne haragudjak. Nem haragudtam. Igazából így is meg voltam lepődve, eddig még egyszer sem vett fel igazán gazdag ember, nem hittem volna hogy a felső tízezer beenged a kocsijába egy szakadt, koszos stoppost, pláne nem az éjszaka a közepén – ám minden jel arra utalt hogy rosszul hittem. Genova után pár kilométerrel le volt zárva az autópálya, úgyhogy lehajtottunk a kijárón, Marco hazatelefonált, hogy késni fog, és beizzította a dzsípíeszt. Jó fél órát csalingáltunk a kivilágítatlan vidéki utakon, mire visszakavarodtunk valahogy. Ekkor viszont, afféle kompenzálásként, az öreg Marco megtalálta a gázpedált. Bőgött, bömbölt alattunk a motor, először észre sem vettem mi történik, azt láttam csak hogy egymás után előzzük az embereket, nem is értettem miért megy mindenki ilyen lassan. Csak ezután esett a szemem a sebességmérőre, és rögtön belesimultam a fehér bőrülésbe – majdnem kétszázzal száguldottunk a pályán. Az öreg, észrevéve a hirtelen hallgatást nevetni kezdett, majd megnyugtatott, hogy semmi gond, nincsenek ilyenkor rendőrök, ő pedig jól vezet. Buli volt, mentünk mint az őrült, egy óra sem telt belé, és megérkeztünk Milánóba.

  Mondta hogy ő a város északi részén lakik, nem tud nagyon kavarogni nekem, hol szeretnék kiszállni. Aludni akartam, úgyhogy mondtam hogy valami kis park megteszi, vagy olyan külvárosi rész ahol senki sem jár. Biccentett. Egy meki mellett álltunk meg végül, a külvárosban, ipari területen, olyasmi félén mint a dunakeszi Auchan-park. Óriás áruházak álltak komoran megvilágítva, közöttük minden terület leburkolva, parkolóhelyekre és kis utakra felbontva. A mekinek volt játszótere, ez volt az első ötletem alvóhelynek, de rengetegen voltak, főként bulis fiatalok, és be volt kamerázva az egész, nem mertem megkockáztatni. Megkérdeztem az egyik asztalnál a társaságot hogy tudnak-e valami biztonságos helyet a környéken ahol meghúzhatom magam, de csak szánakozva összenéztek, beszéltek valamit olaszul, majd az egyik srác felállt és mondta hogy menjek el. Meglepően barátságtalanok voltak, bocsánatot kértem, és leléptem. A környéken ami zöld terület volt, mind le volt kerítve, kamerázva, a város fényeit látni lehetett a távolban, de úgy éreztem jobb helyet valszeg odabent sem találok, úgyhogy felfedezőútra indultam a környéken.

 Végül egy nagy, szürke épületnél lyukadtam ki, „Maisons du Monde” felirat világított a tetején, valami bútor- és dekoráruház volt, láttam mikor bekacsintottam a kirakaton. Az épület mellett futott egy mesterséges patakocska, a dzsindzsástól az épület szépen ápolt gyepét magas fal választotta el, a burkolt parkolós résztől pedig drókerítés, kis kapuval. Gondoltam kipróbálom a szerencsém, és legnagyobb meglepetésemre a kapu nyitva volt. Bementem, becsuktam magam mögött szépen, és körbenéztem. Volt itt egy trafó állomás, az épület háta mögött pedig a pakolós placc, óriási kapukkal az épület oldalán, konténerekkel és zúzógéppel. A trafó állomás mellé odahúztam néhány vastag kartont, kicsomagoltam a hálózsákom, ráfeküdtem a tatyómra. Nem éreztem biztonságban magam, túl nyílt volt a terep, meg voltam világítva, bárki bejöhetett oda ahol feküdtem, és még privát terület is volt, szóval nem tetszett a dolog. Mindezek ellenére befordultam a falnak, és aludtam.

 Pssssszzzzzz. Felkaptam a fejem, víz ömlött az arcomba meg az összes cuccomra, azt sem tudtam mi van, először azt hittem leszakadt az ég és zuhog az eső. Félkómásan kivergődtem a hálózsákból a betonra, már talpon voltam mire leesett mi történik – bekapcsolt a locsolórendszer. Ahogy voltam, boxerben és sapkában, összemarkoltam a cuccomat, beleugrottam a bakancsomba, és kirohantam a hideg vízsugarakon keresztül. Nem akartam elhinni hogy ekkora balek vagyok, hogy nem vettem észre, vagy hogy nem jutott eszembe, egy gyönyörű gyep valószínűleg attól gyönyörű, hogy öntözik. Szánalmasan, elázva álltam az épület oldalánál, hideg volt, a hálózsákomból facsarni lehetett a vizet, a bakancsom is cuppogott, és volt vagy hajnali kettő. Arrébb mentem pár métert, be az épület háta mögé, leszedtem két új kartont – a többit otthagytam elázni – és lefeküdtem a betonra a konténerek és a zúzógép közé. Nem tudom mennyit vegetáltam félig ébren, félig alva, de lépteket meg beszédet hallottam, úgyhogy felültem és a telefonomért nyúltam.

 A locsoló csak a kezdet volt. Teljesen összerezzentem ahogy egy őszinte, teli tüdős üvöltés rázta fel a parkot. Pár méterre tőlem egy felnyírt hajú, kora harmincas srác a földre ejtette a kezében cipelt deszkákat és futni kezdett. Kikászálódtam, azonnal tudtam hogy ebből baj lesz. A raklapok halma fölött átnézve láttam hogy az egyik teherautó kapuból fény árad ki, a srác odafele szaladt, teljes erőből. Az épületből egy másik férfi rohant ki, nem sokkal idősebb, szemüveges, fülében fülbevaló, mindketten az áruház egyen ingét viselték, kis névtáblával. Valamit ordibálni kezdtek olaszul, a fickó felém mutatott, mire a másik valahonnan előszedett egy rövidnyelű partvist, és mindketten visszarohantak hozzám. Az első gyerek lelassított ahogy közelebb ért, a másik, adrenalintól meghülyülve, fenyegetően lóbálta a seprűt a feje fölött. Ordítani kezdtek velem olaszul, de nem értettem hogy mit mondanak, és eléggé meg voltam ijedve. Egy szál boxerben, a cuccom szanaszét és vizesen, próbáltam elmagyarázni hogy nem vagyok csöves, utazó vagyok, bocsánat, bocsánat! Megyek el, bocsánat! Elkezdtem felvenni a nadrágom, de ők tovább üvöltöztek, mutogattak hogy húzzak el, mire én csak ismételtem hogy bocsánat, és hogy megyek már. Ekkor váratlanul a partvisos nekilökött a falnak, és rásózott egyet a vállamra. Gyorsan realizáltam a helyzetet, eszem ágában sem volt verekedni, úgyhogy kapkodva lehajoltam a zsákomért, a hálózsákért, másik kézzel meg a bakancsért, mire kaptam még egyet a hátamra. Amikor felegyenesedtem, a srác visszalépett, üvöltött, mutogatott, mire már nem mondtam semmit, csak felkapkodtram ami még a földön maradt – a szemüvegem és a telóm. A másik férfi, aki mindeközben a raklap-kupac másik oldalán állt, most megfogta a legfelső raklapot és dühödten a vállamnak lökte. Leesett a raklap a földre, nagy csattanással, én pedig hátat fordítva nekik a kerítés felé rohantam. Olyan húsz méter után lelassítottam, láttam hogy nem követtek csak a sarokig, begyűrtem az apró cuccokat a zsebembe és begomboltam a gatyám, közben azért még mindig sietve szedve a lépteimet. Égő fájdalom a hátamban, ahogy megfordultam láttam hogy az egyik gyökér hozzám vágott, búcsúként, még egy kétökölnyi tuskódarabot. Újra futóra vettem a tempót, átdobtam a kerítésen a holmim, és átmásztam. Még jó darabig hallottam az üvöltésüket, de nem törődtem vele, futottam, egészen el a szomszédos áruházig, ahol behúzódtam az árnyékba, összeszedtem magam, és átgondoltam hogy konkrétan most mi a fasz történt.

 Felöltöztem rendesen, a hátam vérzett, a vállam már akkor lila volt, de legalább fázni nem fáztam. Mindent vízpára borított, nedves volt a beton is, kis esőféle lehetett korábban, úgyhogy behúzódtam egy bevásárlókocsikat védő fedél alá, és leültem a tatyómra. Iszonyú mérges és dühös voltam, tombolt bennem az indulat, folyton az járt a fejemben hogy fognom kéne valamit, visszamenni és lesz ami lesz – annak ellenére hogy tudtam hogy valahol igazuk volt, én voltam a hibás, és hogy ez az egész totális baromság, és csak a sértettség meg a megalázottság beszél belőlem. Megvártam amíg egy picit lenyugszom, próbáltam elfelejteni ezt az egészet. Csekkoltam az időt is – fél négy.

 Muszáj volt mozognom, ahol ültem fújt a szélt, hideg volt, éhes voltam, de a szottyos focacciához most aztán pláne nem volt semmi kedvem. Végül odacammogtam a meki éjszakai ablakához, kárpótlásként kikértem egy nagy adag kaját, leültem a padra, és gyógymilkshaket szopogatva végigduzzogtam az éjszakát.

Öt Föld

 Hosszút, kényelmeset és pihentetőt aludtunk, olyat amilyet már régóta nem, a pihe-puha óriáspokrócon, a piha-puha homokban. Vagy tízig lustultunk, a parton már megjelentek a turisták, de egy részük észre se vett minket, a másik részüket meg nem érdekeltük. Ahova letettük a hálózsákokat, a „plafonról”, az egyik rosszul szigetelt műanyag cső mellől szivárgott a víz, és cseppenként ostromolta a cuccunkat. Sütinek az egész hálózsákja elázott, én megúsztam a térdem magasságában egy nedves folttal, de mindezek ellenére, az egyik legjobb hely volt ahol eddig csöveztünk. Pár lépésnyire, az épület oldalában állt a bár nyitott mosdója, tíz perc sétára a zuhany hely, biztonságos, fedett, rejtett, kényelmes, a dagály sem ért fel odáig, azzal viccelődtünk hogy már csak a netet kéne beköttetni. Szép lassan, kényelmesen összeszedelőzködtünk, és ahogy boxerben kiálltam a tető alól nyújtózkodni, lenyűgöző látvány tárult a szemem elé.

 Cinque Terre. Mindaz, amit éjszaka elfedett a sötét, most egyszerre láthatóvá vált. A méregzöld, meredek hegyek ahogy beleomlanak a vízbe, sziklafalak, apró házak itt-ott, és a hegyek tetején tejfölszerű, gomolygó, fehér köd, legalább úgy hullámzott mint a tenger maga, csak sokkal lassabb ütemben. Szemerkélt egy picit az eső, kellemes, párás hűvös volt, az utcákon nem sokan voltak, a turisták hadát azt hiszem elbizonytalanította az időjárás. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Olaszországot elképzeltem, szikár dombokkal, macchiás bozóttal meg olajfákkal, sokkal inkább valami eldugott dél amerikai halászfalu hangulata volt az egésznek. De persze, nem voltam még eldugott dél-amerikai halászfaluban, szóval ki tudja.

Itt aludtunk

 Így voltunk hát reggel, összekapartuk magunkat, én elmentem a vécénkbe fogat mosni, felöltöztünk, eldugtuk a holminkat, és megmásztuk a lépcsőket vissza az utcára. Sütinek erősen merülőben volt a mobilja, úgyhogy elhatároztuk beülünk valahova amíg eláll az eső, és feltöltjük az aksit. Egy kis kávézóra esett a választás, a wifire nem tudtunk csatlakozni, de a pult mögé berakták töltőre a telót, megbeszéltük hogy itt is hagyhatjuk egész napra, semmi gond. Süti megivott egy kávét, én megettem pár zacskó kristálycukrot, majd rendes reggeli után néztünk. Ábécében vettünk, nem akartunk kéregetni, kukázni meg ilyen pici turistafaluban, ahol autóknak sincs hely, nem hogy szupermarketnek szinte teljesen esélytelen lett volna. Kenyérke, sajt, paradicsom, meg üveges tej volt a menü, a tejet jól bekevertük kakaónak – ez alkalommal sikerült konkrétan bele, nem mellé önteni az egészet – és a vasúti híd alatti kis padok egyikén megreggeliztünk. Turistacsoportok jöttek-mentek, britek, németek, jenkik, ázsiaiak vegyesen, a helyiek szinte mind nyugdíjas kis nénik-bácsik voltak, akik tőlünk nem messze más padokon, hangosan, nagy kézmozdulatokkal beszélgettek. A kenyér inkább valami baguettféle volt, de iszonyú száraz, ezernyi apró homokszerű morzsává hullott szét a számban, a kakaó életmentő volt, anélkül nem vagyok benne biztos hogy megettem volna az adagom. A kajám egyik részét így is elraktam egy nejlonzacskóba, abban bízva hogy talán abban későbbre egy picit megpuhul.

  Meséltem már korábban a csempézett alagútról, ami kétfelé választotta a falucskát. Nos, ennek a bejáratánál tábort vert két muzsikus, az egyik harmonikával, a másik szaxofonnal zenélt, valami olyasmi muzsikát, ami gyanúsan ismerősen csengett. Nem az egész dallam, csak foszlányok, díszítések, meg maga a stílus. Öregek voltak mindketten, hatvan fölött tuti, horgászszéken ücsörögtek, a hosszú alagút pedig sok-sok méterre elvitte és felerősítette a hangjukat. A legjobb helyet választották, bárki aki át akart menni mellettük kellett hogy elhaladjon, mi is, és ahogy nyammogtam a reggelimet ezen gondolkoztam. Majd hirtelen leesett a tantusz: tuti hogy román a zene! Mikor rám tört a felismerés elkezdtem nyúzni Sütit, hogy menjünk vissza, dumáljunk velük, ő nem akart jönni mert még mindig szemerkélt az eső, engem viszont furdalt a kíváncsiság, úgyhogy otthagytam a motyóm nála, és visszaballagtam.

 A szaxofonos öreg mosolyogva fújta amit fújnia kellett, biccentett, én pedig tisztes távban,  az úttól odább megvártam amíg befejezik a nótát. Ahogy hallgattam a zenét, már biztos voltam benne hogy román muzsikát játszanak. Beköszöntem.

 Nagyon örültek nekem, bár nehezen tudtunk csak kommunikálni - ők csak románul és olaszul beszéltek, én pedig mindkét nyelven csak pár szót makogok. Temesvárról jöttek, a nyár java részét itt töltik, utcazenélnek, pénzt keresnek amit aztán hazavisznek. La Spéziában aludtak egy lakókocsiban, és minden késő délután mentek vissza, vonattal, mert úgy olcsóbb. Mikor elmeséltem nekik hogy táncos vagyok, és magyar, de ismerem az ő kultúrájukat, táncukat is, Ioan, a szaxofonos öreg odaszólt a barátjának: „Anton! Románészk!”

Ioan és Anton, a két öreg muzsikus

 Anton, az aranyfogú ördög, rám vigyorgott, és ölébe vette a harmonikát. Valami őrült tempóban kezdtek járni az ujjai a billentyűkön, lakkcipőjével verte hozzá a ritmust, minden szem rám szegeződött, és én, olyan lámpalázzal mintha Minősítőn lennék, nekiláttam a táncnak. Ugráltam a bakancsban, vertem magam ezerrel ahol értem, Ioan hangosan, jóízűen nevetett és a zenén keresztül valamit románul kiabált, a turisták megálltak és nézték mi a pokol folyik itt, én pedig, amíg volt bennem szusz, jártam. Két percig ha bírtam a veszett iramot, aztán lihegve összebokáztam, és biccentettem a muzsikus úrnak, köszönöm, most ennyi lesz. A turisták tapsoltak, Ioan odajött kezet fogni, Anton valamit nagyban magyarázott de nem értettem egy szót sem. Végül feladta, és a kezével rám mutatott: „Artiste!” Virultam mint a tejbetök, élveztem a tapsoló turistákat meg az elismerést, beszéltem még velük egy pár szót, megkérdezték hova valósi vagyok, meg megegyeztünk hogy mindez egy szép lánnyal mennyivel szebb lett volna. Búcsút vettünk, és visszamentem Sütihez. Aznap még többször elhaladtunk mellettük, és egyszer, amikor nagy forgalom volt, Anton megkért hogy táncoljak nekik még egyet. Nagyon szívesen, kérem! :)

 Tervbe vettük aznapra hogy az összes ruhánkat kimossuk, sok napja ugyanazt az alsógatyát hordtam mert az összes többi koszos volt, és a nadrágomat is Velence óta csak a zivatar mosta. Nem éreztem magam különösebben kényelmetlenül - ami miatt viszont kényelmetlenül éreztem magam, ideje volt lassan tenni valamit. Kinéztünk egy mosodát a faluban, vagyis pontosabban a mosodát, úgyhogy elsétáltunk odáig, fel a házak közé. Odabent találkoztunk egy kanadai backpacker csapattal, két srác és egy gyönyörű indián lány, eldumáltunk, majd mikor rájöttünk hogy ennyi ruhát egyszerre nem tudunk kimosni, felosztottuk a véges számú mosógépet. A masinák nagyon trükkösen működtek, nem pénzt kellett beléjük dobálni hanem váltóérmét, amit egy pici dobozból lehetett venni, de csak ötösével, úgyhogy ha nem a legjobb kombinációban használtad ki őket, könnyen kidobhattál akár 3-4 Eurót az ablakon, amit, ugye, mi nem nagyon engedhettünk meg magunknak. Elkezdtünk hát csereberélni meg variálni, együtt, számolgatni hány percre tegyük be a szárítót meg efféle, végül pár váltót odaadtak egy Euróért, amivel pont patentra kijöttünk. Mivel mindkét gatyámat betettem, boxerben meg bakancsban ücsörögtem a mosodában, két hónapos francia magazint betűzgetve, és vártam a csodát. Közben megint leszakadt az ég, az utcák megteltek esernyős emberekkel, majd egyik pillanatról a másikra teljesen kiürültek. Széles folyókban hömpölygött lefele a víz, megállíthatatlanul szaladva a tenger felé, mintha dézsából öntenék, úgy nagyjából egy óráig, aztán hirtelen elállt, és kitisztult az ég, igazi szivárvány idő lett, még ha nem is láttunk egyet sem.

 A mosoda után elindultunk felfedezni a falucskát. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire gyönyörű vidék. A látképet a falut kettémetsző dombon álló középkori őrtorony uralja, a sziklaszirt alját habos-tajtékos tenger veri, itt van egy második világháborús bunker is ami az öbölre néz. Nagyon apró volt, alig fértem be, úgy is csak guggolva vagy hajolva - a bunker név talán kicsit túlzás is, valószínűleg inkább géppuskafészek lehetett. Jelenleg a turisták vécének használják, meg szemétlerakónak, ezért iszonyú szag uralkodott odabent. Egyébként buli volt.

Sziklák a bunker cucc mellett

 Találkoztunk itt egy magyar turistával, Gáborral, kocsival utazták épp körbe Toszkánát, gazdag turisták, a rákövetkező nap indultak haza. Nem sokat beszéltünk, nem különösebben érdekeltük, ő se minket, úgyhogy elbúcsúztunk és mentünk külön utakon. A faluban láttunk egy táblát, hogy valahol a hegyekben van egy kapucinus kolostor, ezt mindenképp meg akartuk nézni, meg tenni egy nagyobbacska kört a falvakat összekötő turistaúton. Pakoltunk kis kaját, vizet, aztán nekivágtunk a hegyeknek.

 Hát, ha lentről varázslatos volt a hely, akkor fentről, nem tudom mit mondjak. Nem sokkal azután hogy elindultunk, Sütinek vissza kellett mennie bekéredzkedni valamelyik étterembe vécére, úgyhogy volt egy bő fél órám, csak magamban, ücsörögni és bámulni a tájat. Ahol ültem, a kővel rakott kis ösvény kígyószerűen tekeregve mászta meg domboldalt, nedves, hűvös növényektől körülvéve. Innen magasról egész messzire el lehetett látni, nem csak Monterossót, de Cinque Terre összes többi kis faluját is, a távolban pedig La Spéziát a nagy öbölben. A hegyek nem csak magasságban mutattak hullámos alakot, de felülről nézve is, hol kijjebb, hol beljebb nyúltak a vízbe, a sziklaszirtek éleit függőhidak kötötték össze. Látni lehetett a vonatot, ahogy a dombok közül itt-ott kibújva, trükkösen összeköti a kis hegyi falvakat. Hogy hogyan jutottak el ide az emberek az apró alagutak megfúrása előtt, elképzelni nem tudom. Valószínűleg hajóval.

Szóval ez

 Mikor Süti visszaért még csináltunk pár fotót, de a felét sem adta vissza annak a lehengerlő látványnak ami a szemünk előtt terült el. Ittunk egy picit, aztán megindultunk a kolostor felé. A hegy tetején találtunk rá az évszázados kis kőépítményre, fallal volt körbevéve, a földön a mozaikot félig benőtte az alacsony gaz. A kolostorhoz egy kis ház, egy kápolna, és egy teraszosan megoldott, hol a szikla tetején, hol annak falába épített, labirintushoz hasonló temető tartozott. A kápolna sokkal letisztultabb, őszintébb, meghatóbb volt mint bármelyik templom amiben Olaszországban jártam eddig, a Vatikán is menő volt, de az inkább lesokkolt a gazdagságával, míg ez tiszta, igazi hitet árasztott magából. Semmi extra berendezés, pár kép, gyertyák, halk gregorián zene, ez minden aminek egy kápolnában lennie kell, ennyi, és semmi több. Volt kint tábla amin megkértek hogy bent ne fotózzunk, de ha nem is lett volna kiírva ilyesmi akkor sem tettem volna. Ez túl intim hely ahhoz.

Látvány a kolostorról

 A kápolna után nekiláttunk csavarogni a temetőben. A helyiek két és fél méter magas beton- és kőfalakat építettek, ezekben nyugszanak kis kő üregekben a holtak. Minden fedőlapra kép is volt mellékelve az elhunytról. A különböző szintek között meredek lépcsők vezettek, volt ahol létrán is lehetett volna menni, de ezt inkább kihagytuk. A tetőn rendes sírok is voltak, málladozó, kőből rakott épületekkel és tárva-nyitva álló családi kriptákkal. Csatlakozni akartunk egy turista csoporthoz ahol egy nő angolul mesélte a történeteket, legendákat a helyről, de elküldött minket hogy ez egy fizetett túra, nem hallgathatjuk amit mond. Hát akkor jó, megnézzük magunk.

  Lefele jövet láttuk hogy a fél hegyoldal valamilyen oknál fogva le van zárva, a legizgibb, trükkösebb ösvényekre nem lehetett bemenni. De mi be akartunk, úgyhogy gyorsan áthuppantunk a kerítésen és már úton is voltunk. Málladozó kőhalmok és vaskos gyökerek közt ereszkedtünk le tengerhez, kaktuszgyümi-kaktuszok nőttek mindenfelé, Süti eltaknyolt egyszer de szerencsére nem lett nagy baj. A házak tetejénél lyukadtunk ki, kis kőúton érkeztünk vissza a faluba, de úgy döntöttünk kirándulunk még egy picit, és megnézzük a falu vasútállomáson túl terjeszkedő részét, azt a részt ahol még nem jártunk. Egy kis bolt elől épp vitték volna el a szemetet, bementem és megkérdeztem van-e valami ami nem kell nekik, amit kidobnának még, először nem nagyon értettek, az egyik vásárló nénike magyarázta el nekik mit akarok – megértette a minimális olaszomat – így végül kaptunk banánt, édes szőlőt és narancsot. Kicsit odébb, az apró kikötőnél ebédeltünk meg, szendvicset és gyümölcsöt. Estefele végeztünk, Süti az egyik pékségből szerzett még nekünk kakaóscsigát, ezt azonban elraktuk reggelire, mert vacsorázni, ugye, a pizzériában terveztünk.

Tündérút, lefele jövet

 Először nem találtam a helyet ahol a finom pizzát kaptam, tennünk kellett néhány kört. Érdeklődtünk az egyik helyi újságosnál is, hogyha ő most járna itt először, mit javasolna magának, hol egyen, mondott is egy random éttermet, de az túl drága volt az ízlésünknek, úgyhogy maradtunk az eredeti tervnél, hogy megkeressük a pizzériát. Két embernyi, szűk utcácskában húzódott meg, öt asztal volt az egész, egy kétszemélyesnél volt még hely, oda letelepedtünk. Ezerféle pizza közül lehetett választani, volt egy, aminek „Meglepetés…..” volt a neve. Azt vittem, nagy kerek falapon hozták ki, különösen finom volt, mindenféle fura zöldséggel meg penészes sajt darabokkal, és sörikét is kikértünk. Már befele menet kiszúrtunk egy párocskát, egy szőke hajú, raszta hippi lány és egy padawan-tincses srác ücsörgött a bejárathoz legközelebb eső asztalnál, Sütivel megbeszéltük hogy kaja után megkérdezzük őket nem akarnak-e velünk bandázni. Ő még elszívott egy bagarettát, majd amikor fizettek, leszólítottuk őket. Jó döntés volt.

 A srácot Ignaciónak hívták, nem nagyon beszélt angolul, meg amúgy se beszélt sokat. Chiléből jött, de Németországban dolgozik, ott ismerkedett meg a barátnőjével, Veronicával, akiből sugárzott az életkedv. Regensburgi származású, ott tanul informatikát, éppen úton voltak még a nyári szünetük utolsó napjaiban, olcsó vonattal, néha bliccelve, mikor hogy. Egy másik Cinque Terre faluban, Riomaggioréban volt a hostel ahol megaludtak, oda akartak visszaérni az utolsó vonattal, de addig még bőven volt idő, úgyhogy felmásztak velünk a tiltott úton az egyik legklasszab helyre a hegyen, leültünk egy padra, és dumáltunk. Ignacio maga is rengeteget stoppolt Dél-Amerikában, világlátott, értelmes srác, szimpatikusak voltak mindketten nagyon. Beszélgettünk kultúrákról, menekültekről, utazásról, stoppos élményekről, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, szóval jól elvoltunk. Vagy másfél órát ücsörögtünk odafent, szemerkélni kezdett az eső mikor búcsút vettünk, de előtte visszakísértük őket a vasútállomásra. Veronica megadta a Facebook nevét, hogy tartsuk a kapcsolatot, és ha Regensburgban járunk, mindenképp találkozzunk. Megígértük hogy úgy lesz.

 Mivel a bár, aminek terasza a tetőnket adta aznap már nyitva volt, nem tudtunk felmászni az előző esti helyre anélkül hogy valaki észrevenne, bajt meg nem akartunk. Helyette bementünk, Süti kikért valami koktélt, én megittam még egy pohár olcsó sörikét, beszélgettünk, de kezdett hűvös lenni, és ruhában nem erre készültem. Még egy fél órácskát csilleltünk a teraszon, majd lementünk alulra, kivettük a zsákokat a dugihelyről, megágyaztunk, és lefeküdtünk. Elalvás előtt még megbeszéltük hogy toljuk az indulást, egyikőnk sem akart másnap útnak indulni. Jó nap volt, és akartunk még egy ilyet magunknak.

 Még egyet legalább.

Kolostori ebéd

 A játszótéren, már megint, kutyacsaholásra ébredtünk. Egy öreg néni sétáltatta a kutyáit, már nem emlékszem hányat, tiszta kómás voltam, először fel se fogtam hogy mi történik, Süti gyorsabban reagált. Volt egy kis eső az este, úgyhogy a cuccunk megnedvesedett, de nem volt nagyon vészes, a torony fakupolája úgy-ahogy megvédett minket a katasztrófától. Összecuccoltunk gyorsan, igyekeznünk kellett, reggel kilencre ígért a csövi reggelit meg zuhanyt, nem akartuk lekésni, mind a kettő ránk fért már.

 A busz azonban pár perccel azelőtt ment el hogy megérkeztünk volna a megállóba, a kövivel meg nem értünk oda időre, csak pár perc késéssel, a barátunkat meg sehol sem találtuk. Hát jó, akkor a reggeli kimarad. Elindultunk hogy megkeressük a caritast magunk, ha más nem legalább lefürödni le tudjunk, de a dolog messze nem volt olyan egyszerű mint amilyennek hangzik, mivel az emberek része azt se tudta mi az a caritas. Vagy egy órát bolyongtunk a városban mire elérkeztünk egy szűk kis macskaköves utcához, jobb kéz fele nagy fa ajtó, apró táblán olaszul valami szöveg, de a vörös kereszt egyértelművé tette hogy jó helyen járunk.

 Mégsem. Öregek otthona volt, a caritas egyik szervezete, odabent négy fekete srác ugyanazt kérdezte angolul az egyik fiatal nővértől mint amiért mi érkeztünk, de csak a beszélgetés végére értünk oda, nem értettük mi van. Rákérdeztem hát én is, mire a lány kedvesen újra elmagyarázta, hogy itt csak öregeket tartanak rendben, a kajaosztás meg a fürdő máshol van. Az idősebb nővér csúnyán szemezett a táskánkkal, és mintha a legaljább emberfajta lennénk, megvetéssel megkérdezte tőlünk hogy turisták vagyunk-e, akik ingyen kajáért jöttek. Mondtam neki hogy utazók vagyunk, de nagyon nagyon kevés pénzzel, és elsősorban fürödni szeretnénk, ha lehet. Inkább ott hagyott minket, nem törődött velünk, a fiatal lány pedig odaadta a címet meg útbaigazított minket a másik helyhez. Újabb jó fél órát sétáltunk, hogy végül megtaláljuk, a nagy főúttal párhuzamos kis utcák egyikében, az igazi caritast.

 Grosseto után valami egészen másra számítottam. Itt egy kis szobában, fém padokon ültek az emberek, volt aki bőrkabátban töltötte az okostelefonját, másik internetezett. Fém és üveg automata ajtó, kamerák mindenütt, kijelző, prospektusok, mint egy nagyon menő orvosi rendelő, olyan volt a hely. Egy nagyon aranyos fekete hajú nő segített ki minket, számot kellett húzni, és mindenki ügyét egyesével intézték. Már ekkor éreztem hogy picit nagy itt a felhajtás egy gyors zuhanyért, de ha már itt vagyunk, legyen, lássuk mi történik. Amíg várakoztunk, találkoztunk egy öreg román hobóval, olasz-angol keverékkel elbeszélgettünk, Sütit megkínálta cigivel, jófej volt az arc. Külön hívtak be, én voltam a nyolcas, Süti a kilences, kicsit aggódtam mi lesz itt, vittem az irataimat meg minden egyebet, s egy sárga falú interjúszobába vezettek. Három nő ült velem szembe – az egyik a már említett fekete hajú mosolygós – és elkezdtek faggatni, mit szeretnék, mik a terveim. Kérdeztek az utamról, hogy hány napig szeretnék Pisában maradni, munkát keresek-e, menekültnek érzem-e magam, efféle. Az egyik nő afelé hajlott hogy elküldjenek innen, de a fekete hajú mondta szépen angolul hogy a szervezet mindenkié aki rászorul. Egy kikötés volt – regisztrálniuk kell a rendszerükben, mindenféle adataimmal együtt. Kicsit erre ráparáztam, nem lesznek-e ennek következményei, ha később munkát keresek meg ilyenek, de mondták hogy ez csak ennek a caritasnak az adatbázisában marad, nem küldik sehova tovább, még az egyháznak sem. Beszkennelték az útlevelemet, meg alá kellett írnom mindenféle papírt, hogy milyen a vallásom meg ilyenek. Végül Sütit is áthozták hozzám a szobába, ő egy gyorsított tortúrán ment végig, a néven meg a személyes adatokon kívül mindent egy az egybe átmásoltak az enyémről, aztán kész. Kaptunk kajajegyet, zuhanyjegyet meg térképet, és bejelölték nekünk a kolostort ahol enni fogunk, mivel ma valami különleges alkalom van, és a szerzetesek főznek majd. A zuhanyra még várnunk kellett egy kicsit, beszéltem édesanyámmal telefonon, meg kint elücsörögtünk amíg el nem jött az idő. Kinyitottak egy oldalajtót, onnan kellett érkeznünk, mi voltunk az utolsó etap egy borvirágos arcú, baseball-sapkás, negyvenes faszival, a nő aki bent volt bár mosolygott, de mondta hogy igyekezzünk, mert már így is csúszásban van az egész. A pult mögül tusfürdőt, törölközőt, borotvahabot, effélét lehetett válogatni, Sütivel pár szót váltottam magyarul, mire a negyvenes arc kidugta a fejét a folyosóról: „Szevasztok magyarok!”

 Király! Magyar csövesek, mindenhol vannak. Szabó Tamás volt a neve, de nem nagyon érdekeltük, bement fürödni aztán gyorsan le is lépett. Én a mozgássérült zuhanyba mentem, megvártam amíg Süti végez hogy megkaphassam a papucsát, mert hát azért mégis. Próbáltam igyekezni, gyors forró vizes zuhany, borotválkozás, átöltözés, és már zúztam is kifelé. Mindent visszaadtam szépen, törölközőt külön dobozba be, elbúcsúztunk, és szedtük a motyónk.

 Nem volt sok időnk már ebédig, és nem tudtuk pontosan hol van a kolostor, úgyhogy szedtük a lábunkat. A belvárosban maradtunk, a régi épületek között, a botanikus kerttől nem messze volt az épület. Terméskőből rakott régi-régi fallal volt körbevéve az udvar és a kolostor maga, mellette óriási templom, a végig tagelt-graffitizett fal tövében pedig hajléktalanok, szegények ültek, kis csoportokban. Az ajtó mellett megtaláltuk Tamást, egy Niki nevű magyar nőt, és egy legalább két méter tízes, tetovált, óriási kameruni embert. Beköszöntünk nekik, Niki kérdezte merre megyünk, mit csinálunk, munkát keresünk-e, mikor mondtam neki hogy csak utazunk és a farmon is szállásért meg kajáért fogunk melózni teljesen hülyének nézett, és elapadt az érdeklődése.

 Mindeközben előkerült egy focilabda. Először csak két csövi passzolgatta egymásnak, majd egyre többen álltak be, és végül jó húsz fő rúgta a bőrt a templom előtti kövezett téren. A turisták megálltak, nézelődtek, mi jókat nevettünk, egy egészen különleges hangulata volt az egésznek, sokan még csak nem is beszéltek közös nyelvet közülük, de a focit, meg azt hogy a templom falára vigyázunk, mindannyian értették. A tatyóinkkal behúzódtunk az árnyékba és leültünk, különösen erősen tűzött a nap. Észrevettünk a kialakuló tömegben egy svájci sapkás fickót, hatalmas, koszos túratáskával, sátorral, olyan harmincas lehetett, borostás, nagy bakancs, vizes kulacs. Egyértelműen látszott hogy nem tartozik száz százalékig az egybegyűltek közé, ahogyan mi sem, mondtam is Sütinek, ha bemegyünk, mellé akarok csapódni hogy egy helyre üljünk.

 Úgy fél órát vártunk még, mire kinyílt a kapu, és fekete csuhás, fehér öves szerzetesek jelentek meg, valamint a caritasból már ismert önkéntesek, és elkezdték beengedni a népet. Ügyesen a fickó mellé manővereztem, és már befele menet leszólítottam. Anteknek hívták, Franciaországban született de a felmenői lengyelek, és pontosan olyan utazó volt, mint mi magunk. Most három hétre szökött el otthonról, körbeutazta Olaszországot, nem soká indul haza, de korábban két évig kint volt az úton, szóval bőven van tapasztalata. Meg is egyeztünk egymás mellé ülünk.

 Odabent egy kis kert volt, pálmafákkal, elnagyolt, kopott szobrokkal, helyükről kicsúszott járólapokkal. A kolostor fala mellett, fedett, oszlopos részen egy hosszú asztal volt fehér terítővel fedve, előre kikészített poharak, evőeszközök, a pénzelőknek meg az egyház tagjainak külön kis asztal. Leültünk, tatyókat biztonságos távolban tudva. Mikor mindenki helyet foglalt, a barát felállt a fedett oszlopos részt a kerttől elválasztó kőfal tetejére, és olaszul beszédet tartott. Nem értettem belőle egy szót sem, de többször tapsoltak. Be lettek mutatva az emberek akik pénzelték az egész eseményt, meg a főszakács úr, valamint a caritas vezetője. A hosszú asztalnál olyan jó százharmincan lehettünk, mi jó helyre ültünk, közel a konyhaajtóhoz és a szervezőkhöz. Az első fogás valami paradicsomos pasta volt, a második natúrszelet meg fura ízű – valójában ízetlen – szivacsszerű hófehér kenyérféle. Hasonlított arra a gluténmentes kenyérre amit még MTT Táborban ettem a nyáron, de nem vagyok benne biztos hogy ugyanaz volt. Mindeközben jót dumáltunk Antekkel, mesélte hogy van egy kis háza Dél-Franciaországban, meginvitált minket ha arra járunk, és felajánlotta hogy vet majd egy pillantást a laptopomra is, mivel otthon informatikusként dolgozik. Jól bekajáltunk, fejenként vagy egy liter kólát is megittunk, mondták fogyasszunk csak nyugodtan, van bőven.

 Nagyon különleges élmény volt. Az asztalnál ezerféle ember, ezerféle nyelvet beszélt, a szerzetes jókat nevetett, a szakács is ott ült velünk az asztalnál, az oszlopok között régi szobrok, szentképek, a kertet körbevette a magas, málladozó téglafal, meg a pálmafák, volt egy hangulata. Sajnos a nagy kajálás közben elfelejtettünk képet csinálni, pedig megért volna egyet. Kaja után még megettem pár húsmaradékot, csomagoltunk is el, meg vittünk kólát. Elindultunk vissza a meki felé, megint, most már tényleg stopp helyet keresni, Antekkel. Elcsentem egy blokkot egy nagy csapat ázsiai turista asztaláról, kikértem az egy órás internetet, és behúzódtunk egy elzárt sarokba. A laptopot szétszereltük, de azt mondta egy hardware probléma, és annyira régi hogy még alkatrésznek sincs értelme eladni. Problémánk volt azonban a stopphellyel, nem találtunk semmi jót, az egyetlen nagy benzinkút az autópályán a város előtt, nem utána volt. Jobb híján ezt jelöltük ki célpontnak. Azonban már jó délután fele járt az idő, igyekeznünk kellett, búcsút vettünk Antektől, és kimentünk a buszmegállóhoz. Nem találtuk a buszt aminek jönnie kellett volna, Süti akart magának jegyet én meg addig körbekérdeztem a tömeget, melyik busz megy a város szélére, ahonnan ki tudunk sétálni a benzinkúthoz. Leszólítottam egy fiatal nőt, mosolyogva, felkészülve hogy olyan barátságos legyek amilyen csak tudok, majd mikor felém fordult hirtelen elfelejtettem mit akarok mondani – a fekete hajú mosolygós nő volt az, a caritasból. Habogtam össze-vissza, végül sikerült elmagyaráznom mi a helyzet, megmutatta a buszt, beállt, mi meg felszálltunk.

 Alig volt rajta valaki, kivitt minket Pisa Istvántelkére, a semmi közepére, farmok közé. Egy szántón kellett keresztülvágnunk, a távolban zúgott az autostrada, az eső miatt nagy tócsákban állt a víz mindenütt. Amit a gúglimapsz útvonalnak javasolt nem működött, mert kerítést építettek oda, úgyhogy kerülőre kényszerültünk. Ja és igen, találtunk egy kaktuszt.

  A benzinkút nagyon szomorúan festett. Átmentünk az autópálya alatt, keresztül a dzsindzsáson, el egy macskákkal teli trafóház per szemétlerakó per önkényesen kijelölt vécé mellett, majd be egy sáros, csúszós forgókapun. Tök üres volt a hely, pár kamion állt csak bent, a központban egy kicsike Autogrill. Sietnünk kellett, nyolckor ment az utolsó vonat La Speziából Monterossóba. Kicsaptuk a térképet egy nedves betonasztalra, tájékozódtunk, majd nekiálltunk. Én kezdtem a stoppolást, fél órám volt aztán Süti jött, szokásos rendszer. Végigkérdeztem egy csomó kamionost, elvittek volna többen is csak egyiknek be volt kamerázva a kocsija, nem vehetett fel stopposokat, a másik meg csak reggel indult. Nem sikerült autót fognom, elég reménytelennek tűnt a helyzet, rohamosan gyorsan ereszkedett le a nap, de legalább ingyen volt a vécé. Sütinek viszont szerencséje volt, kifogott egy fickót, hatalmas soküléses kocsival, egyedül volt benne, és azt mondta elvisz mindkettőnket, de előbb rám is akar vetni egy pillantást. Megnyerően mosolyogtam, és mondta pattanjuk be.

 Villanyszerelő volt, La Spéziában lakott de a mai napi munkájáért sok száz kilométert kellett vezetnie, épp hazafele ment a feleségéhez. A nevét nem sikerült kideríteni, nagyon nehezen ment a beszélgetés, nem beszélt semmilyen nyelven csak olaszul. Sokszor elengedte a kormányt, és elkezdett gúglifordítóba pötyögni, az azért kicsit félelmetes volt, de végül épen és egészben kirakott minket, már jócskán a sötétben, La Spezia központjában.

 Jó két kilométer séta várt ránk a vasútállomásig, ebből fél kilométer egy autóalagútban, ahol nem volt járda. Nagyon para volt, két indiai srác jött velünk együtt, de odabent lemaradtak. Zúgtak el a kocsik pár centire tőlünk, odabent minden tiszta sár, itt-ott kövek meg pallók voltak lerakva, de ahogy ráléptünk, a réseken így is felszörcsögött a mocsoklé. Hangos volt, benzinszagú, sötét, dzsuvás, alig hallottuk egymást, de azért volt egy hangulata. Kapkodtuk magunkat, fel az állomásra, de még volt szerencsére egy szűk húsz percünk, cápáztam egy kis sültkrumplit a mekiben meg meglátogattam a mosdót. Ahogy beállt a vonat, a semmiből hangosan csipogó nyugdíjas ázsiaiak hada tűnt elő, és a nagydarab csoportvezető néni zászlaját, hangosbemondóját követve, egymást lökdösve teljesen befoglaltak egy vagont. Sütinek mondtam muszáj ezekhez beülni, ez nagyon nagy, de ő inkább kint várt a két kocsi közt, nem értette meg teljesen a lelkesedésem. A nénik mindent, MINDENT lefotóztak rózsaszín tokos ájfónnal, egymást, a férjeiket, az ablakot, a kukát, megint egymást, magukat, magukat sapka nélkül, szemüveggel, szemüveg nélkül, szóval tényleg mindent. Megkérdeztem honnan valósiak, beszéltek egy pöpp angolt, taiwani szervezett nyugdíjas csoport voltak. Nagyon jól éreztem magam, csak vigyorogtam egész úton, és egy idő után nekiálltam bombolni a fotóikat, mire elkezdtek velem fotózkodni. Mondtam egy ilyen kép nekem is kell, és lőttem egy szelfit a kedvenc a nénimmel. Azóta Facebook profilkép.

Monterossóba késő este érkeztünk már meg. Az állomáson segítettem levinni egy brit lánynak a kofferét, majd lementünk a faluba.

 Egy utca az egész, de milyen gyönyörű utca. A hegyek meredeken omlanak a tengerbe, a kis lapos részen a kettő között pedig apró, vörös, narancs és sárga, élénk színű házikók kesze-kusza halmaza. A falu egyik feléből a másikba egy, a hegybe vájt alagúton lehet átsétálni, egy utca van a kocsiknak és a gyalogosoknak, bár forgalom szinte alig. Először is alvóhelyet kellett keresnünk, bementünk hát az első kis bárba, infóért. A tulaj egy fiatal, korai harmincas férfi, úgy kigyúrva, hogy azt nem akartam elhinni. Hatalmas bicepsz, dagadt a pólója, és tökéletes angolt beszélt, erős amerikai szlenggel. Stílusában, mozgásában, beszédében nagyon hasonlított a volt angoltanáromra, Sütivel nagyon jót röhögtünk. A barátnője szintén erősen sportos, fekete hajú brit nő, ők ketten vitték a bárt, amit amerikai egyetemek zászlóival, régi békebeli plakátokkal, effélékkel dekoráltak. Alvóhely és fürdési lehetőség után érdeklődtünk, mert bár fürödtünk ma már egyszer, azért jó lett volna még egyet zuhanyozni. Mondták hogy a parti zuhanyzók java része el van zárva, de fent, a falucska másik felén van egy amiben biztos van még víz. A férfitól búcsút vettünk, de a nő eljött velünk biciklivel megmutatni a dolgokat - mutatott egy bárt, ami fent a rakparton kezdődött, de behajolt a tengerpart felé, ott pedig vastag beton oszlopokon támaszkodott. Az oszlopok alatt, a puha homokon tökéletesen szélvédett, szem elől rejtett kis zug volt, közvetlen a hullámok lábánál, a falucska központjától egy köpésnyire. Nagyon kedves, aranyos volt velünk, tetszett neki amit csinálunk, beszélgettünk vele hosszan, majd elindultunk felfedezni a falu turistás-éttermes részét.

 A hegyoldalba épített házak labirintusában nem volt nehéz eltévedni, szűk kis utakon, sikátorokon át lehetett közlekedni, a szintkülönbséget hol meredek ösvények, hol kanyargós lépcsők hidalták át, az éttermekből több helyről halk zene szólt, isteni kaja illet áradt, mindenhol német, angol szót lehetett hallani. Az asztalokról elkértem egy pár szelet kenyeret, meg az út szélén találtam egy paradicsombokrot – nem egy fullos olasz vacsora, de egynek elment. Jó órácskát csavarogtunk ide-oda, az egyik étteremben megnézegettem a kirakott halakat meg tengeri herkentyűket, meg az árakat, ugye. Az egyik étteremben egy jófej pár nem ette meg a pizzáját, vigyorogva elkértem, ők meg vigyorogva odaadták. Nagyon jó féle volt, és mivel az elmúlt napokban szinte alig költöttünk, elhatároztuk hogy beülünk majd ide és egy hatalmasat kajálunk, talán holnap este. Elindultunk hát vissza az alvóhely felé, ám a főtéren újra összefutottunk a brit csajjal. Mindegyikőnk kezébe tíz-tíz Eurót nyomott, hogy fizet nekünk egy jó vacsorát sörikével, és mondta hogy az alvóhelyünknél ott hagyott egy IKEA zsákban egy óriási pokrócot – terítsük le, takarózzunk vele, csináljunk vele amit akarunk, nem baj ha tönkremegy vagy bekoszolódik, mikor megyünk el rakjuk csak vissza a helyére. Nagyon szépen megköszöntük a teljesen váratlan és hihetetlen aranyos törődést, mindketten egészen meg voltunk lepve, én el is érzékenyültem, ahogy mosolygott és vidáman kezet nyújtva sok szerencsét kívánt. Mondtam Sütinek meg neki hogy maradjanak itt egy picit, ne menjenek el, mindjárt jövök. Teljes erőmből visszasprinteltem a cuccunkig, és a táska mélyéből kiástam egy szép fekete követ, majd a markomban szorongatva visszafutottam vele hozzá. Kicsit furán éreztem magam, hogy ilyen buta kis ajándékot adok, de nagyon örült neki, megköszönte, és elrakta a zsebébe. Mi pedig visszabaktattunk a cuccunkhoz, mert fejembe vettem hogy én már pedig megfürdök.

 Most már okosabban, jobban felszerelkezve mint a padovai katasztrófakor, megindultunk a helyre. A városka főterétől nem messze volt a dolog, a rakpart oldalában jó négy méter magas csatornakijárat tátongott, aljában nagyobbacska tóvá duzzadt az esővíz, a csatorna menedékében a falra pedig kajakok, kenuk voltak felaggatva. Itt lógott le egy slagcsőre kötött zuhanyrózsa, valószínűleg a hajók tisztítására, egy retkes csappal lehetett alant változtatni a két opció, a lassan csordogáló vagy az ezerfele spriccelő jéghideg iszonyat között. Emberek mászkáltak itt-ott az éjszakai parton, fent padok néztek a nyílt víz felé, ahonnan kiváló rámlátás nyílott. Összeszedtem a motyóm, és nekiálltam fürödni, de még előtte ügyesen leejtettem az újonnan felvenni készült alsógatyám az egyik homokos tócsába.

 Majd befagyott a mindenem, bokáig állva a jeges tengeri homokban, kapkodva megmosakodtam, közben egy csapat nyugdíjas vonult át a parton, lúd módra nyújtogatva felém a nyakukat. A baj az volt, hogy mindenhol full sötét volt a parton, csak ahol én fürödtem oda világított az utcai lámpák egy fényes nyalábja. Nem baj, legalább aznap is valami szépet. Elérkezett azonban az a pont, ahol mindenem meg akartam mosni, fent a padon pedig egy szerelme párocska kitartóan ücsörgött. Odacaplattam hozzájuk, és tájékoztattam őket mi fog következni, és hogy valószínűleg ezt nem akarják látni, és ne haragudjanak. Jót nevettek rajta, a csaj majdnem lefordult a székről, majd a srác levegőhöz jutva mutatott egy oké jelet, és mondta hogy semmi gáz. Úgyhogy megmosakodtam. A víz vagy másfél centi hideg volt.

 Mikor végeztem gyorsan felkapkodtam minden ruhám, felöltöztem jó vastagon, és elindultunk vissza kiváló bunkerünkhöz. Gyönyörű volt a falucska, így éjszaka, helyet kerestünk ahova kiülhetünk és nyugiban elfogyaszthatunk egy tábla csokit, a bár ami a tetőt adta pedig kiváló választásnak bizonyult. Zárva volt, de egy kis aszaszinkrídeléssel fel lehetett jutni a tetőre, a korlátról rámásztunk a lépcső aljára, ott pedig átmásztunk a tetőre. Odafent műanyag székek voltak szétdobálva, valószínűleg nagyon régen használták utoljára ezt a helyet, kiváló kilátás nyílt a morajló fekete semmibe, fújt a langyos szél. Odahordtunk két széket meg egy billegős kör alakú asztalt, és csokiztunk. Varázslat volt, ismét igazán éreztem azt hogy utazunk, úton vagyunk, és lestoppoltunk, saját erőnkből, szinte semmi pénzből Olaszország eme gyönyörű zugába. Jó másfél órát csilleltünk odafent, majd lekászálódtunk, leterítettük a homokba az óriás pokrócot, bebújtunk a jó meleg hálózsákba, és úgy aludtunk mint a bunda.