Miután kiduzzogtam magam,
megettem a kajámat, megpróbáltam nem elaludni az asztalnál. Egy spanyol ajkú
munkás jött, mondta hogy emeljem fel a lábam, végigöntött mindent
mosogatószeres vízzel, és kedvetlenül felmosott. Én meg úgy döntöttem nem várom
meg az első buszt, hanem kedvetlenül elindulok befele a városba, addig sem
alszom el. A területről kifele vezető úton egy körforgalomban második
világháborús repülő volt kiállítva, mögötte pedig láttam egy éjjel-nappali
önkiszolgáló autómosó fényeit, egy maffiózó külsejű, fülbevalós, kigyúrt csávó
mosta a kocsiját, fejére tolt napszemüvegben. Mivel fogalmam sem volt merre van
a Ferrovia Stazione, ahonnan a tömegközlekedés kivisz a stopphelyemre, odamentem
megkérdezni, majd amikor megunta a magyarázkodást, úgy döntött kivisz, csak
várjam meg amíg befejezi az ablakot. Segítettem neki, aztán bepattantunk a
kocsiba. Kubai volt a gyerek, a kocsija tele volt mindenféle lógó-himbálózó
mütyűrökkel meg micsodákkal, megkérdezte hova valósi vagyok, de nem ismerte
Magyarországot. Elmutogattam neki hol van, bár annyira nem érdekelte. A
vasútállomástól nem messze rakott ki, és mielőtt elmentem visszahívott, és
adott csokis müzlit. Aztán megint visszahívott, adott egy epreset is, meg egy
zacskós levest, meg egy kézfertőtlenítő zselét. Szépen megköszöntem mindent,
aztán elbúcsúztam, ő meg bőgő motorral elhajtott.
Besétáltam az állomásra. A
tatyómon lógó focaccia-zacskó kezdett már nagyon idegesíteni, és valahol belül
éreztem hogy sosem fogom megenni, úgyhogy úgy döntöttem odaadom a helyi
hajléktalanoknak. Az állomás lépcsőjén találtam is egy kisebb csoportot, három
szakadt öreg bácsit, az egyik a fal fele fordulva, műanyag plánba burkolva
aludt. Odamentem, elmagyaráztam mit szeretnék olaszul, megköszönték, majd az
egyik, egy ősz, szakállas-bőrdzsekis arc megkérdezte milyen nyelveket beszélek.
Mondtam angolt, franciát, most már egy pici olaszt, meg magyart. Lerakta a
kajáját, lenyelte ami a szájában volt, és felpattant.
„Há’ akkor magyarú’ monnyad baszom a…. baszom a segged!”
Elkezdtem röhögni, kezet
fogtunk, mondta hogy ő Romániából jött, de az anyja magyar asszony volt,
úgyhogy ő is megtanult, úgy ahogy.
„Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy” – tette hozzá a záró
bölcsességet.
Az állomáson mindenfelé emberek
aludtak, nem csak hajléktalanok, de fiatal jól öltözött tinik, idősebb emberek
is. Az aluljáró szintre igyekeztem, jegyet venni, a jegyzeteim szerint egy
Camorado nevű helyre kellett kijutnom, vonattal, és onnan sétálni. A jegymasina
mellett állt egy festett hajú, trampli nő, meg egy alacsony fekete alak, és
mindenkinek meg akarták venni a gépen a jegyet, az apróért cserébe. Én nem engedtem,
magam akartam megoldani, de valamiért nem találtam a megállót – vagyis találtam,
de valami iszonyú sok kilométert akart velem megtetetni, és kétszeri
átszállásról beszélt a gép. A nő, mikor észrevette mit szenvedek, azért csak
odajött, és elmondta, hogy amit keresek nem rendes vonat, hanem ilyen
HÉV-szerűség, és nem innen indul, el kell mennem egy másik állomásra. Nagyon
szépen megköszöntem, erre nekiállt csak azért is megvenni nekem a jegyet, de
mivel apró nem volt, külön kért még pénzt. Mondtam neki hogy sajnálom, de nekem
sincs, én is a kukából kajálok. Biccentett, jó utat kívánt, aztán leléptem.
A metró még nem volt nyitva,
úgyhogy az ajtó előtt dekkoltam, egy rendőrrel beszélgettem, rákérdezett honnan
van ilyen menő bakancsom, elmondtam hogy apukámtól, aki katona, kint van épp
Afganisztánban, ő adta nekem, jó kis Bundeswehr cucc. Mikor eljött az idő,
kinyílt a kapu, lezúztam a metróba, el az állomásra. A sínekhez kis kapukon
keresztül lehetett csak bemenni, be kellett dugni a jegyet, és akkor fordultak
egyet a rudak. Odamentem az első kapuhoz, de a jegy kétszer olyan széles volt
mint a rés. Mivan? Körbekérdezősködtem, végül a vécés fiú magyarázta el, hogy a
HÉV-hez, bár innen indul, a legszélső kapun lehet csak bemenni, ahol kézzel
nézik a jegyet. Öt percem sem volt odaérni, futottam, az őr amikor látta hogy
rohanok a nagy táskával csak biccentet és olasz szöveggel kísérve a jó
szerelvény felé mutatott. Mondtam hogy grazie mille, és felpattantam a
legutolsó vagonba.
Alig volt odabent hely. Az egész
vonat tömve volt iskolás gyerekekkel, meg félig alvó felnőttekkel, hangzavar,
villogtak az okostelefonok, papparabuppi mindenütt. A leghátsó sort a menő
csajok foglalták be, divatos ruhában, flegmán nyomkodták a kütyüiket, ahova én
leültem, ott hangosan röhögtek a srácok. A mellettem ülő gyerek előtt füzet
volt nyitva, vetettem bele egy pillantást - fizika volt, elektromosságtan.
Láttam hogy a gyerek fordítva írta fel a párhuzamos-soros kapcsoláshoz tartozó
áramerősség-feszültség képleteket. Megkérdeztem dogát írnak-e, mondta hogy
igen, végül nem bírtam megállni hogy ne figyelmeztessem - ne haragudj hogy
beleszólok, de hibás a jegyzeted. Mindenki röhögött, még a csajok is hátul,
kértem egy tollat, mire az egyik alacsony srác kiásott egyet a táskájából, én meg
felírtam a képleteket helyesen. Megkérdezték mit csinálok, mivel nem nagyon láttak
még turistát ezen a vonalon, én meg elmondtam nekik hogy az autópihenőbe készülök,
Svájcba stoppolok tovább. Útba igazítottak, és elmagyarázták hol kell
leszállnom.
Jó sokat kellett sétálnom, az
állomás tele volt graffitikkel, le volt pusztulva rendesen a hely. Egy nő
igazított útba, angolul nem beszélt ugyan, de franciául igen. Nagyon kellemes volt
azonban a falucska belseje, apró házikók között, szűk macskaköves utakon
kavarogtam, keskeny lépcsősorokkal volt áthidalva mindenütt a szintkülönbség. A
falu széléig mentem ezeken, majd keresztülvágtam egy lucernáson, bokáig
cuppogva a sárban. Innen már látni lehetett a benzinkutat, de személyzeti
bejárót nem találtam, úgyhogy egy nagy fa mellett átdobtam a tatyót, és
megmásztam a kerítést.
Nem volt nagy a kút, de legalább
volt mellette egy kis étterem, meg ingyenes mosdó. Sajnos zuhanyzójuk nem volt, de a csapnál így is megborotválkoztam, átvettem a szebbik ruhámat, fogat mostam,
megtöltöttem a vizes palackomat, szóval, összekapartam magam. Szinte minden
bejövő kocsiból jól szituált, hatvanplusz férfiak, vagy házaspárok szálltak ki,
egymást követték a BMW-k, Volvók, Audik, legtöbb olasz rendszámmal. Zürich-Basel
volt innen a tervem, úgyhogy efelől érdeklődtem. Egy nagy kombi is érkezett,
svájci táblával, de ebben meg gyerekek ültek hátul, a így szülők nem nagyon
akartak eldobni. Egy másik autóban egyedül ült egy gyönyörű kora harmincas nő,
ő jó irányba ment, egyenesen Delémontba, de egyedül volt, és nem mert beengedni maga mellé,
amiért elnézést is kért. Mondtam hogy nincs miért, teljesen megértem, megköszöntem az
idejét, és mosolyogva kellemes utat kívántam.
Végül megállt egy nagy, koszos,
fehér furgon. Egy baseball sapkás, mackónadrágos arc szállt ki belőle cigivel,
a másik oldalról pedig egy százkilós, fülbevalós, borvirágos arcú, borostás
forma, kopott, mészfoltos Lonsdale pulcsiban. Vigyorogva odasétáltam hozzájuk,
és megkérdeztem el tudnának-e dobni. A kopasz csak nézett rám, nagyon
ellenszenvesen, majd átmutatott a másik oldalra, kérdezzem meg a másik
csávótól, nem ő a sofőr, vaffankúló. A másik srác már beszélt angolul, mondta
semmi gáz, pattanjak be, de előbb elmegy még szarni, ha nem haragszom (tükörfordítva!). Beszálltam,
beraktam hátulra a táskám, nyugtáztam a biztonsági öv hiányát, majd kényelmesen
elhelyezkedtem. Öt perc sem telt belé, visszajött a gyerek, majd mindenki
beszállt a kocsiba, és kigurultunk a kútról.
Bemutatkoztak: a sofőr neve Marco volt,
olasz vállalkozó, expókra meg kiállításokra építenek paravánokat, fémszerkezeteket,
mindenféle komoly dolgokat a haverjával-alkalmazottjával, Sashával együtt, aki
Bulgáriából érkezett ide, több mint húsz éve. Sasha nagyon nem csípte az arcom, bulvárlapot lapozgatott,
majd később nyomkodta a telefonját, de a buga úristenért nem akart hozzám szólni, akkor sem ha kérdeztem.
Marco egy fokkal rendesebb volt, próbált azért beszélgetni. Mondta hogy sose
vett még fel stoppost, mert mi van hogyha megölik, de most, mivel én szimpatikus
voltam, és itt van vele az izomgombóc Sasha, úgy érezte nincs veszélyben. Egy
kiállításra igyekeztek éppen, Zürich előtt nem sokkal, mondta hogy kidob majd a
legnagyobb pihenőn amit ismer, valami hatalmas hosszú alagút után ami átmegy az
Alpok alatt. Bár letértem a tervezett utamról, azt mondta bízzak benne, ha
valaki Baselbe megy akkor ezt az utat választja, és nem azt amit én kinéztem.
Hittem neki.
A határ előtt mgkérdezte van-e nálam valami illegális, van-e útlevelem
meg efféle, válaszoltam hogy minden rendben van, teljesen tiszta vagyok. Végül meg sem állítottak minket, csak úgy átkocsikáztunk. Nagyjából egy óra vezetés után elhalt a beszélgetés, mert a menekült-témába nem nagyon akartam
belemenni, teljesen ellentétes véleményem voltunk. Hihetetlenül álmos voltam, alig aludtam az éjszaka, úgyhogy
megkérdeztem baj lenne-e ha egy kicsit beszundítanék. Mondta hogy nyugodtan,
söpörjem le a hátsó ülésekről a cuccot a földre, aztán nyúljak el, Sasha majd
ébreszt ha ott vagyunk. Ám legyen. Lefeküdtem keresztbe, felhúztam a pulcsimat,
és aludtam.
Jó negyven percet tudtam hunyni mielőtt megérkeztünk a helyre. Sasha rám kiáltott valamit, és bár
nem értettem a szavakat, arra jó volt hogy eszemhez térjek. A táj teljesen
megváltozott – a lankás, langyos dombokat meredek szirtek váltották fel,
mindenütt fenyőerdő, meg köd, hatalmas, méregzöld legelők, apró faházikók
itt-ott, folyók, a sziklák oldalából pedig vízesések fakadtak. nem akartam
elhinni, olyan volt mint egy tündérmese. Lefordultunk az útról, mondták hogy
csipkedjem magam, mert késésben vannak. Megköszöntem a fuvart, kezet fogtam
mindenkivel, kivettem a tatyóm, ők pedig már el is tűntek a forgatagban.
Domb
Az állomáson volt egy hatalmas
étterem, egy megfoghatatlan művészi tartalmú rozsdás vas emlékmű, egy játszótér,
amin kis patak csordogált keresztül, egy forrás, tehenek, de mindenek felett ember
feletti tisztaság. Egy csikk a földön, annyi koszt sem láttam, minden kuka
felcímkézve, a füves területek mellett mindenütt külön tároló a kutya kakinak,
meg nejlonzsák tartó, feltöltve. Levágtam a táskám, bementem az étterembe, mert
nagyon kellett vécéznem, odabent azonban szembesülnöm kellett az
árakkal. Nem akartam hinni a szememnek, eszeveszett, őrült drága volt minden,
és ekkor esett le az is, hogy ha akarnék se tudnék bemenni a retyóra, mert itt
nem fogadják el az Eurót - Svájcban svájci frank van. Visszamentem hát kívülre, átléptem a
játszótér kerítését a tehenekhez, kerestem egy bokrot, és elvégeztem a
dolgomat, majd nekiálltam felfedezni a benzinkutat.
Sok autó járt erre, mind drága
kocsik, olasz, német vagy svájci rendszámmal, a sofőrök átlag életkora olyan
hatvan körül. Találkoztam azonban egy nagyon fiatal német motoros sráccal,
katonai zsákjára volt cipőfűzővel felkötve a rendszáma, a robogója tele pakolva
holmival, arca előtt koponyás balaklava. Beszélgettünk kicsit, elmesélte hogy
körbemotorozta Olaszországot és most épp hazatart, de sajnos, ugye, nem tud
elvinni robogóval. Sok szerencsét kívánt, én is neki, lekezeltünk, aztán
visszatértem a stoppoláshoz. Találtam magamnak egy nagy, szimpatikus, mohás
követ, ahonnan beláttam az egész parkolót, és bárkit el tudtam kapni aki a
benzinkút vagy étterem felé igyekezett. Felültem ide, és innen vadásztam az
áldozatokat. Nagyon nehezen ment a dolog, mindenki visszautasított, volt aki
szóba sem akart állni velem, az egyik öreg dühösen prüszkölt és a kezével
mutatta hogy húzzak el. Csupa melegszívű ember. Úgy két óra várakozás után fordult
be egy apró kék Suzuki, holland rendszámmal, egy ötvenes, mosolygós házaspár
ült benne, tele voltak pakolva cuccal, de azért gondoltam mégis szerencsét
próbálok. A hölgy vezetett, így hozzá futottam oda, mosolyogva, és megkérdeztem
merre mennek. Baselen keresztül tartottak haza Amszterdamba szardíniai
nyaralásról, szimpatikus voltam neki, mosolygott, váltott pár szót hollandul a
férjével, aki végül biccentett – megvolt a fuvarom. Mondták bemennek ebédelni
az étterembe, azt várjam meg, és utána mehetünk. Megnyugtattam hogy egyenek
nyugodtan, időm mint a tenger, hálás vagyok, ha jönnek kifele ott leszek a
kövemen. Egy fél órácskát kellett rájuk várnom, fel akartam hívni Sütit, de
valamiért nem tudtam. Megnéztem az SMS-eimet, és akkor láttam miért –
hívásindítás Svájcból valami 570 Ft/perc, hívásfogadás 128 Ft/perc, ennyim
pedig nem volt a kártyán. Valamint, nem volt meg vendéglátónk, Zsuzsa száma
sem, akárhányszor kértem is Sütit hogy küldje el. Gondoltam majd ha beérek Baselbe
keresek netet, felmegyek fészbúkra, és elintézem valahogy.
Mikor visszajöttek helyet
csináltak nekem hátul, volt bent egy kis kutya is, de nem sok vizet zavart. A nő
megkérdezte hogy ausztrál vagyok-e, mondtam hogy nem, és nem is értem teljesen
a kérdést, mire mondta hogy gyors, fura akcentussal beszélem az angolt, és úgy
nézek ki mint egy ausztrál. Nevettem egy jót, nem tudom hogy néz ki egy ausztrál,
de én Magyarországról jöttem. Elhagytuk a benzinkutat, és
egész úton Baselig beszélgettünk. Jacques és Eve voltak a jótevőim, együtt
dolgoztak mint fogorvos és asszisztense Amszterdamban, bejárták és
bevitorlázták az egész világot, most csak egy kis kényelmes, nyugis vakációra
vágytak a mindennapok pörgésétől távol. Beszélgettünk sok mindenről, a
világról, élményekről, politikáról, kajákról, efféle. Lenyűgöző tájakon
hajtottunk keresztül, óriási, csillogó tavak, távolban hófödte hegycsúcsok,
óriási házak szétszórva itt-ott, és erdő, erdő mindenütt. Volt viszont valami
furcsa, nyugtalanító, nem természetes ebben az országban, a fényesre súrolt
utakban, az egyen magasra vágott, tökéletes fűben. Steril az egész, steril és
mesterséges, túl tökéletes, ezt jól ki is tárgyaltuk együtt. Gyorsan ment az
idő, mikor közeledtünk Baselhez, Eve mondta hogy nem nagyon akar lemenni az
autópályáról, még sok-sok órányi vezetés áll előttük, és másnap dolgoznak, de
azért a lehajtón lemegy majd, és onnan megtalálom az utam. Hálásan
megköszöntem, kiszállás előtt adtak még péksüteményt meg egy üveg Nesteat, sok
szerencsét és jó életet kívántak, majd tovahajtottak.
Basel külvárosában voltam, nagy
üzletek között, de pár száz méternyi sétával elértem egy villamos megállót.
Mindenki németül beszélt, nem nagyon tudtam kommunikálni csak
kézzel-lábbal, de a vasútállomást szerencsére megtaláltam. Délután háromra
járt, nem volt értelme elmennem Delémontba, mivel fogalmam sem volt hol van a
ház, és azt beszéltük meg Süivel hogy Baselben találkozunk, és együtt utazunk
el a helyre, vagy jönnek ki értünk kocsival. Váltottam pénzt, vettem magamnak
ebédet – egy egész grillcsirke olcsóbb volt egy üveg ivójoghurtnál, úgyhogy azt
választottam, a legolcsóbb kenyérrel – és tizenhat éves, üvöltve zenét hallgató
punk gyerekek társaságában elfogyasztottam az állomás előtti padon. Kerestem
magamnak egy mekit, hátha találok wifit meg kajamaradékot, de minden be volt kamerázva, és nem is
tudtam csatlakozni. Küldtem SMS-t Sütinek hogy mi a helyzet, és hogy hívjon
vissza, majd beültem a felső emeletre, és sanyarú sorsomba beletörődve nekiálltam
lapokra lejegyezni az elmúlt napok történéseit. Mikor végeztem nekiálltam
felfedezni a várost.
Basel Hauptbanhof
Jártam templomokban, a régies
építésű házak között kavarogtam, villamossal random megállókig mentem el. Az
egyik parkban találkoztam egy lengyel cserediákkal aki egy négyrotoros drónt
reptetett, meg is engedte hogy kipróbáljam, de sosem csináltam még ilyet, majdnem összetörtem a gépet a betonon. Ugyanabban a parkban találtam egy nagy csapat varjat,
akiket tasakoslevestészta darabokkal a padomhoz csalogattam, és ott etettem, láttam
egy csomó mókust, lementem a folyópartra, megnéztem egy hullahoppos lány
hihetetlen előadását, effélével ütöttem el az időm estig, míg vártam Süti
hívását. Közben több helyen is próbáltam netet szerezni, de a telefonommal
egyszerűen nem tudtam csatlakozni, míg végül lassan rám sötétedett. Éjszakára
szállást kellett keresnem, úgyhogy visszamentem a banhofra, hogy csekkoljam a
térképet, és ekkor tört rám zseni felismerés.
Basel, ugye, három ország
határán fekszik: Svájc, Németország, és Franciaország. A térkép alapján villamossal
el tudtam menni egészen a francia határig, onnan átsétálni EU-s területre, és
felhívni Sütit szokásos percdíjjal, és kényelmes, pihe-puha ágyban alhatok! Teljesen beindultam, elkaptam az első
villamost, és elmentem vele a végállomásig. Egy indiai fazon mutatta meg az
utat, közben elhaladtam egy leromlott templom mellett, ideális alvóhelynek
tűnt, és éppen ezért, már foglalt is volt. Tovább mentem hát, amíg el nem értem
a határt. Így néz ki:
Az utca egyik felén még német nevek szerepelnek, a feliratok mindenütt
németül, míg a másik felén hirtelen minden franciára vált, az utcatáblák fehér
helyett kékek, más cég tulajdonában vannak a buszmegállók, és Euróban vannak
feltüntetve az árak. Megpróbáltam felhívni Sütit, de valamiért nem kapcsolt a
szolgáltató. Ekkor elhatároztam hogy ebből mára elég lesz, alvóhely kell,
gyorsan, és majd holnap ügyesen megoldok mindent. Először a vasútparti bozótost
néztem végig, de sehol nem találtam olyan helyet ahová fel tudtam volna verni a
sátrat anélkül hogy ne privát birtokon lennék, vagy ne lenne nagyon veszélyes a
járkáló vonatok miatt. A tüskés bozót jól megtépte a nadrágomat, tiszta sár
voltam. Amióta felébredtem Sashaék kocsijában mindkét aláöltözetet és a
pulóvert is hordanom kellett, az Alpok után sok fokkal csökkent a hőmérséklet,
és így, éjszaka, kifejezetten fáztam. Végül visszacaplattam a városba,
kiábrándultan, ekkor bukkantam rá egy nagy katolikus templomra, egy török
kebabozó szomszédságában. A templom bejárata előtt, az utcafronttól egész jól
rejtve padok voltak beépítve a falba, a templom teteje védte őket az esőtől, és
ellentétben minden mással, nem voltak nedvesek. Elhatároztam hogy itt alszom
majd, elég csöves megoldás, de ha nincs jobb, egynek elmegy. Bebújtam a
zsákomba, a tatyót lekötöztem, és a padhoz csomóztam, az értékes cuccokat
betettem a hálózsák belső rejtett zsebébe, fejembe húztam a sapkám, és
próbáltam elaludni. Nehezen ment, emberek járkáltak el előttem időről-időre, és
az előző éjszaka után különösen paranoid lettem, mindig felébredtem, és lopva
körbenéztem, mifélék. Az egyik alkalommal két fiatal srác állt meg előttem,
valami furcsa szláv nyelvet beszélve. Megkérdezték angolul éhes vagyok-e – mondtam hogy
igen. Megkérdezték honnan valósi vagyok, meg hogy mit keresek itt, elmeséltem, mondták hogy
ők horvátok, befogadnának, de a lakótársukkal azt az alapszabályt fektették le
hogy rajtuk kívül senki sem alhat az albérletben, nagyon sajnálják. Végül elmentek a kebaboshoz,
és visszafele jövet szóltak hogy kifizettek nekem egyet, nem sokára kész kell
hogy legyen, majd jó utat, és tengernyi szerencsét kívántak. Nagyon szépen megköszöntem, kezet fogtam velük, majd hálásan, reszketve, elsétáltam a
kebabosig.
Odabent jó meleg volt, két öreg,
foghíjas arc állt a pult mögött, török szappanopera ment a tévében, és eszméletlen
jó hús illat ülte meg a levegőt. Rajtam kívül egy vendég sem volt bent, az öreg
megkérdezte tört franciával hogy én vagyok-e az akinek a srácok megvették a
kebabot,válaszoltam hogy igen. Mondta hogy látott engem kint aludni, de azt
hitte részeges csöves vagyok, így nem foglalkozott velem. Megkérdezte mi járatban,
és hogy ilyen fiatal létemre miért alszom az utcán, mire elmeséltem neki az
egész történetet, úgy ahogy tudtam, franciául. Bocsánatot kért hogy nem alhatok
nála, de felesége van meg három gyereke, nem megy ez ilyen egyszerűen. Meséltem
neki hogy jártam már Törökországban, meg hogy táncos vagyok, szóval, amíg készült a
kajám, jól elbeszélgettünk. Megmondta a másik figurának hogy jól tömje meg
hússal, míg ő maga üres pitakenyeret csipegetett, mert gyengélkedett a gyomra.
Végül megkaptam a giga méretű kebabot, alig ért össze a yufka úgy meg volt
tömve, és az öreg mondta hogy válasszak üdítőt magamnak, ajándék. Volt a
hűtőben valami török feliratú ital, narancslé, olyasmi mint a Fanta, azt választottam,
ő megnyugtatott hogy jó választás, majd nyugodalmas éjszakát kívánt, és mondta,
Allah, vagy Isten, vagy akármiben is hiszek, ő áldjon meg. Megköszöntem szépen,
és azzal a kis szólással válaszoltam amit még Törökországban tanítottak meg
nekünk, tizenegy-tizenkét évesen: „türk ve madzsar kardes” , azaz „török és magyar
testvérek”. Az öregnek könny szökött a szemébe, mindkét kezével megszorította a
tenyerem, és mondott valamit amit nem teljesen értettem, majd megveregette a
vállam, és elbúcsúzott. Egészen meghatva, kajával felpakolva tértem vissza a
padomhoz, megettem a vacsorám, megittam – a meglepően finom – narancslevet,
aztán bebújtam a zsákba.
Későre járt, de a nap még mindig
nem akart véget érni. Két alak kiáltott rám a templom mögötti térről,
franciául, de nem értettem, és ezt vissza is kiáltottam nekik. Erre odajöttek
hozzám, és leültek a padomra. Az egyik egy szakadt, tetovált, koszos, bajszos
hajléktalan volt, aki ízes, rekedt, de tiszta franciát beszélt, egy matróz
képét jutatta eszembe, a másik pedig egy husikás, kopasz, borotvált alak, aki
zavartan kapkodta ide-oda a tekintetét, fontoskodva, hevesen bólogatva
támasztotta alá az öreg matróz minden szavát, de maga is erősen szesztől
bűzlött. Megkérdezték ki vagyok, mit csinálok itt, az öregnek nagyon
szimpatikus voltam, mondta ennyi idősen ő is így élt, járta a világot, nője
volt Európa minden sarkában, de jól vigyázzak – legyek okosabb mint ő,
tanuljak, és akkor nem kerülök az utcára, örökre. A másik forma nem volt
hajléktalan, egy albérletben nyomorgott, segélyből, annak idején sofőr volt, de
a feleségével elváltak, és a bíróság mindent neki ítélt, ő pedig hát mit
csináljon, iszik, és most itt van, az öreg matrózzal. Sok mindenről
beszélgettünk, az öreg meglepő bölcsességről és élettapasztalatról tett tanúbizonyságot,
a vodka ellenére tiszta, józan gondolatokat fogalmazott meg, olyannyira magával
ragadott a meséje, hogy sok mondata még mindig itt kering a fejemben, érik,
pedig több mint másfél hónap telt el azóta. Olyan hajnali egy körül aztán az
öreg elbúcsúzott, a másik még szeretett volna maradni, panaszkodni az életéről,
de mondtam neki hogy ne haragudjon, alig aludtam valamit az előző este, iszonyú
álmos vagyok, és most már lefeküdnék. Ezt el kellett mondanom párszor mire
tényleg tovább állt, én pedig, kimerülten, álomtalan álomba zuhantam.