Hosszút, kényelmeset és
pihentetőt aludtunk, olyat amilyet már régóta nem, a pihe-puha óriáspokrócon, a
piha-puha homokban. Vagy tízig lustultunk, a parton már megjelentek a turisták,
de egy részük észre se vett minket, a másik részüket meg nem érdekeltük. Ahova
letettük a hálózsákokat, a „plafonról”, az egyik rosszul szigetelt műanyag cső
mellől szivárgott a víz, és cseppenként ostromolta a cuccunkat. Sütinek az
egész hálózsákja elázott, én megúsztam a térdem magasságában egy nedves
folttal, de mindezek ellenére, az egyik legjobb hely volt ahol eddig
csöveztünk. Pár lépésnyire, az épület oldalában állt a bár nyitott mosdója, tíz perc
sétára a zuhany hely, biztonságos, fedett, rejtett, kényelmes, a dagály sem ért fel odáig, azzal viccelődtünk hogy már csak a netet kéne beköttetni. Szép
lassan, kényelmesen összeszedelőzködtünk, és ahogy boxerben kiálltam a tető
alól nyújtózkodni, lenyűgöző látvány tárult a szemem elé.
Cinque Terre. Mindaz, amit
éjszaka elfedett a sötét, most egyszerre láthatóvá vált. A méregzöld, meredek hegyek
ahogy beleomlanak a vízbe, sziklafalak, apró házak itt-ott, és a hegyek tetején
tejfölszerű, gomolygó, fehér köd, legalább úgy hullámzott mint a tenger maga,
csak sokkal lassabb ütemben. Szemerkélt egy picit az eső, kellemes, párás hűvös
volt, az utcákon nem sokan voltak, a turisták hadát azt hiszem
elbizonytalanította az időjárás. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek
Olaszországot elképzeltem, szikár dombokkal, macchiás bozóttal meg olajfákkal,
sokkal inkább valami eldugott dél amerikai halászfalu hangulata volt az
egésznek. De persze, nem voltam még eldugott dél-amerikai halászfaluban, szóval ki tudja.
Itt aludtunk
Így voltunk hát reggel,
összekapartuk magunkat, én elmentem a vécénkbe fogat mosni, felöltöztünk,
eldugtuk a holminkat, és megmásztuk a lépcsőket vissza az utcára. Sütinek
erősen merülőben volt a mobilja, úgyhogy elhatároztuk beülünk valahova amíg
eláll az eső, és feltöltjük az aksit. Egy kis kávézóra esett a választás, a
wifire nem tudtunk csatlakozni, de a pult mögé berakták töltőre a telót,
megbeszéltük hogy itt is hagyhatjuk egész napra, semmi gond. Süti megivott egy
kávét, én megettem pár zacskó kristálycukrot, majd rendes reggeli után néztünk. Ábécében
vettünk, nem akartunk kéregetni, kukázni meg ilyen pici turistafaluban, ahol
autóknak sincs hely, nem hogy szupermarketnek szinte teljesen esélytelen lett volna. Kenyérke,
sajt, paradicsom, meg üveges tej volt a menü, a tejet jól bekevertük kakaónak –
ez alkalommal sikerült konkrétan bele, nem mellé önteni az egészet – és a
vasúti híd alatti kis padok egyikén megreggeliztünk. Turistacsoportok
jöttek-mentek, britek, németek, jenkik, ázsiaiak vegyesen, a helyiek szinte
mind nyugdíjas kis nénik-bácsik voltak, akik tőlünk nem messze más padokon,
hangosan, nagy kézmozdulatokkal beszélgettek. A kenyér inkább valami baguettféle
volt, de iszonyú száraz, ezernyi apró homokszerű morzsává hullott szét a
számban, a kakaó életmentő volt, anélkül nem vagyok benne biztos hogy megettem
volna az adagom. A kajám egyik részét így is elraktam egy nejlonzacskóba, abban
bízva hogy talán abban későbbre egy picit megpuhul.
Meséltem már korábban a
csempézett alagútról, ami kétfelé választotta a falucskát. Nos, ennek a
bejáratánál tábort vert két muzsikus, az egyik harmonikával, a másik
szaxofonnal zenélt, valami olyasmi muzsikát, ami gyanúsan ismerősen csengett.
Nem az egész dallam, csak foszlányok, díszítések, meg maga a stílus.
Öregek voltak mindketten, hatvan fölött tuti, horgászszéken ücsörögtek, a hosszú alagút pedig sok-sok méterre elvitte és felerősítette a
hangjukat. A legjobb helyet választották, bárki aki át akart menni mellettük
kellett hogy elhaladjon, mi is, és ahogy nyammogtam a reggelimet ezen
gondolkoztam. Majd hirtelen leesett a tantusz: tuti hogy román a zene! Mikor rám tört a felismerés elkezdtem nyúzni Sütit, hogy menjünk
vissza, dumáljunk velük, ő nem akart jönni mert még mindig szemerkélt az eső,
engem viszont furdalt a kíváncsiság, úgyhogy otthagytam a motyóm nála, és
visszaballagtam.
A szaxofonos öreg mosolyogva
fújta amit fújnia kellett, biccentett, én pedig tisztes távban, az úttól odább megvártam amíg befejezik a
nótát. Ahogy hallgattam a zenét, már biztos voltam benne hogy román muzsikát
játszanak. Beköszöntem.
Nagyon örültek nekem, bár nehezen tudtunk csak kommunikálni - ők csak románul és olaszul
beszéltek, én pedig mindkét nyelven csak pár szót makogok. Temesvárról jöttek,
a nyár java részét itt töltik, utcazenélnek, pénzt keresnek amit aztán
hazavisznek. La Spéziában aludtak egy lakókocsiban, és minden késő délután
mentek vissza, vonattal, mert úgy olcsóbb. Mikor elmeséltem nekik hogy táncos
vagyok, és magyar, de ismerem az ő kultúrájukat, táncukat is, Ioan, a szaxofonos öreg odaszólt a barátjának: „Anton! Románészk!”
Ioan és Anton, a két öreg muzsikus
Anton, az aranyfogú ördög, rám vigyorgott,
és ölébe vette a harmonikát. Valami őrült tempóban kezdtek járni az ujjai a
billentyűkön, lakkcipőjével verte hozzá a ritmust, minden szem rám
szegeződött, és én, olyan lámpalázzal mintha Minősítőn lennék, nekiláttam a táncnak. Ugráltam a bakancsban, vertem magam ezerrel ahol értem, Ioan
hangosan, jóízűen nevetett és a zenén keresztül valamit románul kiabált, a
turisták megálltak és nézték mi a pokol folyik itt, én pedig, amíg volt bennem
szusz, jártam. Két percig ha bírtam a veszett iramot, aztán lihegve
összebokáztam, és biccentettem a muzsikus úrnak, köszönöm, most ennyi lesz. A
turisták tapsoltak, Ioan odajött kezet fogni, Anton valamit nagyban magyarázott
de nem értettem egy szót sem. Végül feladta, és a kezével rám mutatott: „Artiste!”
Virultam mint a tejbetök, élveztem a tapsoló turistákat meg az elismerést,
beszéltem még velük egy pár szót, megkérdezték hova valósi vagyok, meg
megegyeztünk hogy mindez egy szép lánnyal mennyivel szebb lett volna. Búcsút
vettünk, és visszamentem Sütihez. Aznap még többször elhaladtunk mellettük, és
egyszer, amikor nagy forgalom volt, Anton megkért hogy táncoljak nekik még
egyet. Nagyon szívesen, kérem! :)
Tervbe vettük aznapra hogy az
összes ruhánkat kimossuk, sok napja ugyanazt az alsógatyát hordtam mert az
összes többi koszos volt, és a nadrágomat is Velence óta csak a zivatar mosta. Nem
éreztem magam különösebben kényelmetlenül - ami miatt viszont kényelmetlenül éreztem magam, ideje volt lassan tenni valamit. Kinéztünk egy mosodát a faluban, vagyis pontosabban a
mosodát, úgyhogy elsétáltunk odáig, fel a házak közé. Odabent találkoztunk egy kanadai
backpacker csapattal, két srác és egy gyönyörű indián lány, eldumáltunk, majd
mikor rájöttünk hogy ennyi ruhát egyszerre nem tudunk kimosni, felosztottuk a
véges számú mosógépet. A masinák nagyon trükkösen működtek, nem pénzt kellett
beléjük dobálni hanem váltóérmét, amit egy pici dobozból lehetett venni, de
csak ötösével, úgyhogy ha nem a legjobb kombinációban használtad ki őket,
könnyen kidobhattál akár 3-4 Eurót az ablakon, amit, ugye, mi nem nagyon
engedhettünk meg magunknak. Elkezdtünk hát csereberélni meg variálni, együtt,
számolgatni hány percre tegyük be a szárítót meg efféle, végül pár váltót odaadtak egy
Euróért, amivel pont patentra kijöttünk. Mivel mindkét gatyámat betettem, boxerben
meg bakancsban ücsörögtem a mosodában, két hónapos francia magazint betűzgetve,
és vártam a csodát. Közben megint leszakadt az ég, az utcák megteltek esernyős
emberekkel, majd egyik pillanatról a másikra teljesen kiürültek. Széles
folyókban hömpölygött lefele a víz, megállíthatatlanul szaladva a tenger felé, mintha
dézsából öntenék, úgy nagyjából egy óráig, aztán hirtelen elállt, és kitisztult
az ég, igazi szivárvány idő lett, még ha nem is láttunk egyet sem.
A mosoda után elindultunk
felfedezni a falucskát. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire gyönyörű vidék.
A látképet a falut kettémetsző dombon álló középkori őrtorony uralja, a
sziklaszirt alját habos-tajtékos tenger veri, itt van egy második világháborús
bunker is ami az öbölre néz. Nagyon apró volt, alig fértem be, úgy is
csak guggolva vagy hajolva - a bunker név talán kicsit túlzás is, valószínűleg
inkább géppuskafészek lehetett. Jelenleg a turisták vécének használják, meg szemétlerakónak,
ezért iszonyú szag uralkodott odabent. Egyébként buli volt.
Találkoztunk itt egy magyar
turistával, Gáborral, kocsival utazták épp körbe Toszkánát, gazdag turisták, a rákövetkező nap
indultak haza. Nem sokat beszéltünk, nem különösebben érdekeltük, ő se minket,
úgyhogy elbúcsúztunk és mentünk külön utakon. A faluban láttunk egy táblát,
hogy valahol a hegyekben van egy kapucinus kolostor, ezt mindenképp meg akartuk
nézni, meg tenni egy nagyobbacska kört a falvakat összekötő turistaúton.
Pakoltunk kis kaját, vizet, aztán nekivágtunk a hegyeknek.
Hát, ha lentről varázslatos volt
a hely, akkor fentről, nem tudom mit mondjak. Nem sokkal azután hogy
elindultunk, Sütinek vissza kellett mennie bekéredzkedni valamelyik étterembe
vécére, úgyhogy volt egy bő fél órám, csak magamban, ücsörögni és bámulni a
tájat. Ahol ültem, a kővel rakott kis ösvény kígyószerűen tekeregve mászta meg
domboldalt, nedves, hűvös növényektől körülvéve. Innen magasról egész messzire
el lehetett látni, nem csak Monterossót, de Cinque Terre összes többi kis
faluját is, a távolban pedig La Spéziát a nagy öbölben. A hegyek nem csak
magasságban mutattak hullámos alakot, de felülről nézve is, hol kijjebb, hol
beljebb nyúltak a vízbe, a sziklaszirtek éleit függőhidak kötötték
össze. Látni lehetett a vonatot, ahogy a dombok közül itt-ott kibújva,
trükkösen összeköti a kis hegyi falvakat. Hogy hogyan jutottak el ide az
emberek az apró alagutak megfúrása előtt, elképzelni nem tudom. Valószínűleg
hajóval.
Szóval ez
Mikor Süti visszaért még
csináltunk pár fotót, de a felét sem adta vissza annak a lehengerlő látványnak
ami a szemünk előtt terült el. Ittunk egy picit, aztán megindultunk a kolostor felé.
A hegy tetején találtunk rá az évszázados kis kőépítményre, fallal volt
körbevéve, a földön a mozaikot félig benőtte az alacsony gaz. A kolostorhoz egy
kis ház, egy kápolna, és egy teraszosan megoldott, hol a szikla tetején, hol annak
falába épített, labirintushoz hasonló temető tartozott. A kápolna sokkal
letisztultabb, őszintébb, meghatóbb volt mint bármelyik templom amiben
Olaszországban jártam eddig, a Vatikán is menő volt, de az inkább lesokkolt a
gazdagságával, míg ez tiszta, igazi hitet árasztott magából. Semmi extra
berendezés, pár kép, gyertyák, halk gregorián zene, ez minden aminek egy
kápolnában lennie kell, ennyi, és semmi több. Volt kint tábla amin megkértek hogy bent ne
fotózzunk, de ha nem is lett volna kiírva ilyesmi akkor sem tettem volna. Ez
túl intim hely ahhoz.
Látvány a kolostorról
A kápolna után nekiláttunk
csavarogni a temetőben. A helyiek két és fél méter magas beton- és kőfalakat
építettek, ezekben nyugszanak kis kő üregekben a holtak. Minden fedőlapra kép
is volt mellékelve az elhunytról. A különböző szintek között meredek lépcsők
vezettek, volt ahol létrán is lehetett volna menni, de ezt inkább kihagytuk. A
tetőn rendes sírok is voltak, málladozó, kőből rakott épületekkel és tárva-nyitva
álló családi kriptákkal. Csatlakozni akartunk egy turista csoporthoz ahol egy
nő angolul mesélte a történeteket, legendákat a helyről, de elküldött minket
hogy ez egy fizetett túra, nem hallgathatjuk amit mond. Hát akkor jó, megnézzük magunk.
Lefele jövet láttuk hogy a fél
hegyoldal valamilyen oknál fogva le van zárva, a legizgibb, trükkösebb
ösvényekre nem lehetett bemenni. De mi be akartunk, úgyhogy gyorsan
áthuppantunk a kerítésen és már úton is voltunk. Málladozó kőhalmok és vaskos
gyökerek közt ereszkedtünk le tengerhez, kaktuszgyümi-kaktuszok nőttek
mindenfelé, Süti eltaknyolt egyszer de szerencsére nem lett nagy baj. A házak
tetejénél lyukadtunk ki, kis kőúton érkeztünk vissza a faluba, de úgy döntöttünk
kirándulunk még egy picit, és megnézzük a falu vasútállomáson túl terjeszkedő
részét, azt a részt ahol még nem jártunk. Egy kis bolt elől épp vitték volna el a
szemetet, bementem és megkérdeztem van-e valami ami nem kell nekik, amit
kidobnának még, először nem nagyon értettek, az egyik vásárló nénike magyarázta
el nekik mit akarok – megértette a minimális olaszomat – így végül kaptunk
banánt, édes szőlőt és narancsot. Kicsit odébb, az apró kikötőnél ebédeltünk
meg, szendvicset és gyümölcsöt. Estefele végeztünk, Süti az egyik pékségből
szerzett még nekünk kakaóscsigát, ezt azonban elraktuk reggelire, mert
vacsorázni, ugye, a pizzériában terveztünk.
Tündérút, lefele jövet
Először nem találtam a helyet
ahol a finom pizzát kaptam, tennünk kellett néhány kört. Érdeklődtünk az egyik
helyi újságosnál is, hogyha ő most járna itt először, mit javasolna magának,
hol egyen, mondott is egy random éttermet, de az túl drága volt az ízlésünknek,
úgyhogy maradtunk az eredeti tervnél, hogy megkeressük a pizzériát. Két embernyi, szűk utcácskában húzódott meg, öt asztal volt az egész, egy kétszemélyesnél
volt még hely, oda letelepedtünk. Ezerféle pizza közül lehetett választani,
volt egy, aminek „Meglepetés…..” volt a neve. Azt vittem, nagy kerek falapon
hozták ki, különösen finom volt, mindenféle fura zöldséggel meg penészes sajt darabokkal, és sörikét is kikértünk. Már befele menet kiszúrtunk egy párocskát, egy szőke hajú,
raszta hippi lány és egy padawan-tincses srác ücsörgött a bejárathoz legközelebb eső asztalnál, Sütivel megbeszéltük hogy
kaja után megkérdezzük őket nem akarnak-e velünk bandázni. Ő még elszívott egy
bagarettát, majd amikor fizettek, leszólítottuk őket. Jó döntés volt.
A srácot Ignaciónak hívták, nem
nagyon beszélt angolul, meg amúgy se beszélt sokat. Chiléből jött, de Németországban
dolgozik, ott ismerkedett meg a barátnőjével, Veronicával, akiből sugárzott az életkedv. Regensburgi származású, ott tanul informatikát, éppen
úton voltak még a nyári szünetük utolsó napjaiban, olcsó vonattal, néha
bliccelve, mikor hogy. Egy másik Cinque Terre faluban, Riomaggioréban volt a
hostel ahol megaludtak, oda akartak visszaérni az utolsó vonattal, de addig
még bőven volt idő, úgyhogy felmásztak velünk a tiltott úton az egyik
legklasszab helyre a hegyen, leültünk egy padra, és dumáltunk. Ignacio maga is
rengeteget stoppolt Dél-Amerikában, világlátott, értelmes srác, szimpatikusak
voltak mindketten nagyon. Beszélgettünk kultúrákról, menekültekről, utazásról,
stoppos élményekről, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, szóval jól
elvoltunk. Vagy másfél órát ücsörögtünk odafent, szemerkélni kezdett az eső
mikor búcsút vettünk, de előtte visszakísértük őket a vasútállomásra. Veronica
megadta a Facebook nevét, hogy tartsuk a kapcsolatot, és ha Regensburgban
járunk, mindenképp találkozzunk. Megígértük hogy úgy lesz.
Mivel a bár, aminek terasza a
tetőnket adta aznap már nyitva volt, nem tudtunk felmászni az előző esti
helyre anélkül hogy valaki észrevenne, bajt meg nem akartunk. Helyette bementünk, Süti kikért valami koktélt, én megittam még egy
pohár olcsó sörikét, beszélgettünk, de kezdett hűvös lenni, és ruhában nem erre
készültem. Még egy fél órácskát csilleltünk a teraszon, majd lementünk alulra,
kivettük a zsákokat a dugihelyről, megágyaztunk, és lefeküdtünk. Elalvás előtt még megbeszéltük hogy toljuk az indulást, egyikőnk sem akart másnap útnak indulni. Jó nap volt, és akartunk még egy ilyet magunknak.
Még egyet legalább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése