A Pofonofon

Megint hosszút és megint jót aludtunk, az utolsó napunkon Monterosso Al Maréban. Későn keltünk, zajra, beszélgetésre, és hét ágra ragyogó napsütésre. Ahogy felültem és kidörzsöltem a csipát a szememből, láttam hogy a tengerpart tele van emberekkel, egyik oldalt a homokban játszották ezt az ütős teniszszerű játékot, a másik oldalt napoztak, páran a fürödtek, két srác épp előttünk ment el egy szörfdeszkával és nézték a kis kuckónkat, ahova, így erős fényben, kiválóan be lehetett látni. Azt is láttam hogy elmúlt tíz. Integettem, ők visszaintegettek és vigyorogtak, a jelenetet Süti horkantása kísérte ahogy átfordult a másik oldalára.

 Felkeltettem, hogy minél több időnk legyen mielőtt elhagyjuk a falucskát, de nagyon lassan ment neki az ébredés. Meleg volt, szélcsend, a tenger türkizkék, és a hegyek, amik az előző nap még ködbe burkolóztak most tisztán és kivehetően törték meg a hullámokat. Megmondtam Sütinek, ha törik, ha szakad, ha széjjelfagyok utána, ha nem, de én még egyszer idén fürdök a tengerben. Levetkőztem boxerre, kikászálódtam a lakásból, és egyenest berohantam a vízbe. Lubickoltam, úsztam egyet, Süti közben telózott meg lassan nyammogva összeszedte a holmiját, én addig voltam bent amíg vacogni nem kezdtek a fogaim. A parton egy arc a bár kinti zuhanyzói mellett egy kis faházban matatott valamit, rákérdeztem használhatóak-e a csapok - az lett a vége hogy a kedvemért kinyitotta a vízcsövet hogy lemoshassam magamról a sót. Na, ez volt igazán csak hideg. A lábammal így sem tudtam nagyon mit csinálni, papucsom nem lévén mezítláb caplattam vissza, ami homokot tudtam kézzel leszedtem a talpamról, a többi meg ment a zokniba.

 Sütinek iszonyú lassan ment a készülődés, úgyhogy még egyszer, utoljára, megpróbáltam életet lehelni a gépembe. Feltettem magamban, hogy adok neki egy utolsó esélyt, ha most sem kapcsol be, akkor felmegyek és odaadom valakinek - akárkinek, akinek kell. Benyomtam a gombot, zümmögött, majd kinyomta magát. Okés. Nem fogok két kilónyi szemetet vinni a hátamon, még akkor sem ha pár ezer forintért otthon el lehetne adni – egyszerűen nem érte meg. Fogtam hát, ahogy volt, felvittem az utcára. A bár előtt ücsörgött egy néger arc, műanyag csecsebecsét meg világítós röppentyűt árult, olyat amivel a Deákon szoktak zümmögni, meg, persze, esernyőket. Ráköszöntem, elmondtam neki mi a helyzet, hogy nem működik a cucc, de ha gondolja neki adom, hátha el tud adni belőle valamit. Először nem tudta mire vélni, majd megköszönte, beszélgetni kezdtünk, meséltem neki az utunkról, ő is mesélt picit magáról. Végül azt mondta, hogyha már csak így odaadom neki, engedjem meg hogy vegyen nekem reggelit a bárban. Szépen megköszöntem, és megengedtem, két pici croissant(ot? valaki plíz help!) vett nekem, majd visszamentem Sütihez, aki még mindiiiiig cuccolt. Megettük a reggelinket, az előző napi péksüteményt és a laptopom árát, majd, két órával kelés után, Süti végül becsatolta az utolsó szíjat is a táskáján.

 Mikor még egyszer fölnéztem, ott találtam az arcot. Odahívott, felém fordította a laptopot – a jelszót kérte. Azt hittem az agyam eldobom, ott volt a gép, bekapcsolva, működőképesen, én nem tudom mit varázsolt vele a gyerek, majd rám tört a tudat: mit tettem? Mindegy volt már, nem lehetett vissza csinálni, meg különben is – egyszer sikerült bekapcsolnia, nekem meg vagy harmincszor nem, már nem csak egy, de vagy tíz helyen szürke sávokban hibás volt a kijelző, nem lehetett áram nélkül használni tíz percnél tovább, egy kalap kaki volt, megbízhatatlan és roncs. Megadtam neki a Windows-jelszót, sok szerencsét kívántam, elbúcsúztam, ő pedig, mielőtt elmentem volna, odaadott öt Eurót a gépért, valszeg ő sem érezte fair cserének így, hogy működött. Elfogadtam, majd lementem Sütiért hogy induljunk – persze majd megszakadt a röhögéstől amikor elmeséltem neki hogyan jártam. Szedtük végre a cókmókot, és elindultunk a vasútállomás felé.

 Még az első posztban említettem, hogy Sütinek van ismerőse Svájcban, egy idős, aranyos pszichológus néni, akinél megpihenhetünk egy kicsit a több hetes csövelés után, pár napra, hogy összekaparjuk magunkat a következő nagy stoppolásra, egészen az alpaka farmig. Zsuzsának hívják a nénit, Delémontban lakik, Svájc francia részén, a svájci férjével, Fernanddal. Ez volt a következő célpontunk, és Genova-Milánó-Zürich-Basel-Delémont útvonalon akartuk elérni, végig az autópályán. A leghosszabb egyben megtett stoppos utunknak ígérkezett, ráadásul határon át, úgyhogy fel kellett készülnünk. Süti beszélt telefonon a hölggyel, hogy megyünk, mondta hogy szívesen lát minket, két napot számoltunk az útra, de benne volt a pakliban hogy lehet három is lesz. A vonatállomás felé elbúcsúztunk a kigyúrt bártulajdonostól, akivel első nap lepacsiztunk, megmondtuk neki hova dugtuk el az óriás takarót az IKEA zsákban, és vártunk a bliccelhető vonatunkra.

 Meg is érkezett, olyan dél körül, vagy még később, nagyon erős volt a nap, be kellett húzódnunk az árnyékba a motyónkkal mert szabályosan égetett. Így október elején. Ám a vonaton nagyon lazára vettük a figurát, nem nagyon figyeltünk, meg rossz helyen is ültünk, úgyhogy két faluval odébb, Riomaggioréban le kellet szállnunk. Nagyon erős volt a szél, fújta-kavarta a homokot úgyhogy behúzódtunk mélyen az alagútba. Vagy negyven percet vártunk a következő járatra, addig dumáltunk, röhögcséltünk, találgattuk vajon mi lehet Ivánnal, az öreg velencei harcossal, kórházba került-e vagy mi van vele, Süti elszítt egy bagarettót, én meg csináltam róla egy menő képet.

Menő kép

 A következő vonattal már gond nélkül eljutottunk a nagyvárosba. Szerencsére a buszállomás a fél kilométeres alagút felénk eső oldalán volt, és bőven volt még időnk. Beültünk hát az örök bázisra, a vasútállomási mekibe, Süti evett valamit, én benyomtam vagy nyolc zacskó kristálycukrot, és tanakodtunk, töltöttünk, neteztünk. Mivel nekem nem volt már internetképes eszközöm – na jó, a mobilom néha, ha úgy tartja kedve tud wifit – a biztonság kedvvért mindent kiírtam egy lapra, La Spéziától Baselig, hol lehet benzinkutat váltani, ha bent ragadok a városban hova kell mennem, melyik járművel, efféle. Szaladt az idő, noszogattam Sütit hogy induljunk már, de csak nem mozogtunk, még végül húsz percünk maradt csak a busz indulásig. Elindultunk hát, a gúglimapsz szerint bőven el kellett volna érnünk a célt ennyi idő alatt, ám, mivel ez nem helyi járat volt, nem volt számozva, és senki sem tudta miről beszélünk. Végül egy arab-perzsa boltban az eladó – aki, megjegyzem, beszélt angolul, míg mindenki más csak olaszul habogott  – mutatta meg hova kell mennünk. Majdnem lekéstük a buszt, picit túlpörögtem, hogy nem érjük el, és még négy órát kell ücsörögnünk a városban, de szerencsére nem volt gond, ott voltunk, időben. Bevettük magunkat a táskákkal a nyomi helyre, de még így is eléggé útban voltunk, próbáltuk a zsákokat beljebb cibálni mikor kizötyögtünk a reklámokkal zsúfolt városból a bozótos hegyoldalba. Gyönyörű tájon utaztunk át ismét, a buszunk a szerpentinen kanyargott fel a szőlők és olajfaligetek között, fentről ellátunk egészen az öbölig, ahol ragyogva csillámlott a tenger, míg a fák és cserjék szőnyegéből szürkés-barnás foltot harapott ki La Spézia.  Velünk szemben fiatalok ültek, nagyjából annyi idősek lehettek mint mi, röhögcséltek, meg feltett lábbal nyomkodták a mobiljukat. Az út fele táján felszállt egy nénike, akinek átadtam a helyem. Elkezdtünk beszélgetni, amit tudtam olaszul mondtam neki, nagyon aranyos volt, egész jól megértettük egymást, elmeséltem neki mi járatban vagyunk, meg mit csinálunk, gratulált, és elmagyarázta hol kell majd leszállnunk Brugnatóban. A biztonság kedvéért megkérdeztük a fiatal lányokat is, ők pontosan megmondták mikor lesz a mi megállónk. Így jutottunk el az Isten háta mögötti ici-pici faluba.

 Elmúlt már négy, és a reggelin kívül semmit nem ettünk, nem tudtuk merre kellett volna menni, valami Via Romát kerestünk, de elhatároztuk hogy előbb kajához jutunk. A téren, ahol ledobott a busz volt egy apró családi pékség, gondoltam szerencsét próbálok odabent, és utólag nagyon hálás voltam hogy vettem hozzá a bátorságot. Odabent két nőt találtam, egy tekintélyes olasz mammát, és a lányét - persze egyikük sem beszélt angolul. Bementem, letettem a tatyóm, és elmondtam mit szeretnék: utazó vagyok, nagyon kevés pénzzel, és ha van olyan kenyerük ami nem kell nekik, vagy amit kidobnának, nagyon hálás volnék érte. Mikor a mamma megértette a mondandóm, nevetett, mosolygott, olaszul beszélni kezdett, majd intett, hogy menjek utána a sütő helyiségbe. A falakat csupasz mész fedte, szinte semmi sem volt odabent egy nagy asztalon, lisztes zsákokon, nagy hűtőn meg a gázkemencén kívül. Beszélgettek, majd a mamma elment a raktárszobába, és egy nagy szövetzsákot hozott ki a hátán – telis-tele kenyérrel. Kaptam egy nejlonzacskót, meg aztán még egyet, és a mámika folyamatosan, pörgősen beszélve elkezdte bepakolni a félszáraz baguetteket, kenyereket, pizza alapokat, egyiket a másik után. Hiába mondtam, hogy köszönöm, elég lesz, ennyit nem tudunk megenni, valahogy nem ment át az üzenet, és amikor vagy öt kilónyi kenyérnél jártunk (nem túlzok, nem viccelek) megfogtam a kezét, és mondtam hogy „stop, stop, stop!” nevetve. Egy keveset visszapakoltam, nagyon szépen megköszöntem, és visszamentem Sütihez a mega zsákmánnyal.

 Nem ez volt a legjobb ebéd amit utunk alatt ettünk, de a szeretet meg a mosoly amivel adták a száraz kenyeret is ehetővé tette, meg különben is, válogasson aki megteheti. A zsákokban volt egy cucc, a neve focaccia, már a monterossói pékségben is láttam ilyet. Ez a pékáru valójában nem más, mint rágós, szivacs- vagy még inkább purhabszerű, hideg olajtól szörcsögő, lyukacsos, szívós alkotmány, és valami szörnyen, ehetetlenül rossz. Azok a példányok legalábbis, amiket mi ettünk. Amikor beleharaptunk Sütivel hangosan elkezdtünk röhögni, de én úgy döntöttem, annyi lelkierővel és hálával tartozom a néniknek, hogy megegyem az egészet, bármilyen borzalmas is. Szóval, benyomtam, egyik felére erősen rá kellett harapnom, a másikat meg két kézzel tépnem, hogy elszakadjon, de benyomtam, és még nevettünk is egy jót. Még így is annyi maradt belőle, hogy felezés után egy zacskót a táskámra kellett kötni, egyszerűen nem volt elég helyem, hogy elvigyem benne.

 Itt jegyezném meg, hogy elkezdődtek az első problémák a tatyómmal. A merevítő vasak elkezdték elvásni az anyagot ami tartotta őket, és több helyen elkezdett mállani a varrás, arról nem is beszélve hogy a rudak teljesen eldeformálódtak és nyomták a hátamat. Ekkor még nem sok figyelmet szenteltem a folyamatnak. Kellett volna.

 Na de, nem futok előre, az ebédünk után beszéltünk a helyi srácokkal akik a kocsmában kártyáztak, hogy irányítsanak el minket a falucska szélén meghúzódó benzinkútra. Készséggel megtették, miután leküzdötték a kezdeti sokkot hogy hirtelen angolul kell beszélniük. Amíg sétáltunk, láttunk csirkéket, traktorokat, lucernát, kis falu volt, olyan amilyennek is falunak lennie kell, mindegy hogy otthon, Ausztriában, vagy Olaszországban jár az ember. Jó három kilométert mentünk, lehet négyet is, himbálózó kenyér zacsival a hátamon. Fogadtunk hogy versenyzünk, ki ér el előbb Baselbe, aznap hajnali kettőt hagytuk meg határnak, ha valaki azelőtt odaér, az az igazi májer – persze mindketten tudtuk hogy erre igen csekély az esély. A benzinkútra egy étterem udvarán keresztül tudtuk kijutni, hitchwikin írták hogy vigyázzunk, mert a kutyák veszélyesek, úgyhogy a kerítés mellett haladtunk, csak az ugatást hallottuk, és már át is slisszantunk a forgóajtón. Slisszantunk volna, ha nem akadok fent a kenyeres zsákkal, úgy hogy Sütinek kell kimenteni. A benzinkúton elég kevesen voltak, és a bejövő emberek közül is sokan csak Genováig mentek. A tervem az volt hogy Genovába tartó kocsiba nem szállok be, inkább várok picit tovább és egyből megyek Milánóba, de ez lehetetlennek bizonyult, senki sem ment innen észak felé. A stopp elején játszottunk egy kő-papír-ollót, ki kezdi a fél órás váltásokat, én nyertem, úgyhogy ledobtam a tatyót és munkához láttam. Kérdeztem kamionosokat is, de mind lekoptattak, hogy nem vehetnek fel stoppost, az autósok alapból fel se akartak venni, míg végül be nem gördült egy fehér furgon, egy fiatal harmincas és egy ötvenes nővel benne, francia rendszámmal. Az idősebbik vezetett, amikor megálltak odarohantam hozzájuk, vigyorogva, és megkérdeztem Genova felé mennek-e. Oda mentek, vagyis azon keresztül, haza Franciaországba, és mondták hogy megisznak egy kávét meg fürdenek a benzinkúton, de ha addig nem találok jobb fuvart akkor elvisznek. Nem találtam, úgyhogy elköszöntem Sütitől, majd bepattantam hátulra.

 Nagyon jófejek voltak, a fiatalabbik lány, Émily tökéletesen beszélt angolul, az idősebbik, aki vezetett, Anne-Marie már nem annyira, ezért időről időre Émily fordította neki amit nem értett, meg én is igyekeztem használni a franciám. Anne-Marie Émily nem hivatalos pótanyukája, mivel szegény lány a sajátját korán elvesztette. Émily a rádiónál dolgozik, bemondó, meg jazz énekesnő is, és szabadságot vett ki hogy körbeutazza Toszkánát, ám Anne-Marie nem akarta egyedül elengedni, úgyhogy fogták a furgont és együtt indultak el. A benzinkúton kifejezetten fürödni álltak meg, sok kilométer óta nem találtak megfelelő helyet. Aludni a kocsiban aludtak, szupermarketben, elvétve étteremben kajáltak, ők is alacsony büdzsével utaztak akárcsak én, nagyon nyitott, kedves, jószívű emberek. Mondták az elején hogy nem nagyon akarnak lemenni az autópályáról, én meg mondtam hogy semmi vész, bármikor tudom használni a tömegközlekedést, és különben is, a papírosomra le vagyon írva hogy kell kijutni a következő benzinkúthoz. Meséltem nekik is az utamról, meg hogy mik a tervek, Anne-Marie végül meginvitált magához Pezénasba, ha Franciaországban járok, nincs messze Montpélier-től, és állítólag az egyik legszebb francia falucska. Meséltek az életükről, hogyan alakult a sorsuk, Anne-Marie elvált, van egy állítólag gyönyörű lánya Lille-ben, de nem soká haza jön majd látogatóba, Émily pedig még nincs férjnél, és nem is akar soha. Nevettünk sokat, hosszú volt az út, majd végül, eredménytelen térképnézegetés után úgy döntöttek egye fene, bevisznek a városba a vasútállomásra. Nem sietnek sehova, végül is.

 Genova környékére már teljes sötétségben értünk el, amit nagyon sajnáltam, mert elég menőn nézett ki a hely. Meredek dombokra van építve az egész külváros, mindent hidak kötnek össze, és innen-onnan egy-egy lámpa fénye pislákolt. A belváros nem sokban különbözött a többi olasz várostól. Féltem Genovától, mert tudtam, innen nagyon nehéz kijutni a következő benzinkútra, és sok időt vesztek, de most már mindegy volt, bent voltunk. Nem messze az állomástól raktak ki, a városközpontban, kaptam tőlük rágcsát, nápolyit, meg sok jókívánságot, és már úton is voltam. Bezúztam a vasútállomásra, majd le a metróba, jegyet nem akartam lyukasztani, de muszáj volt, úgyhogy vettem egyet valami másfél Euróért. Az állomás kicsit kavaros volt, nem a föld alól, hanem a földszintről indult a szerelvény, ráadásul három sínpár volt, és nem tudtam melyik oldal lesz nekem jó, így leszólítottam egy mosolygós, fiatal lánykát - ő volt az egyetlen a peronon rajtam kívül. Megnyugtatott hogy a jó oldalon vagyok, és ő is odamegy ahova én. Rákérdezett a táskámra, beszédbe elegyedtünk, és bár azért volt problémája az angollal, jól elvoltunk. Nagyon cuki kiscsaj, tizenhét éves, cserkész, és valami maffia-ellenes underground fiatalsági mozgalom tagja – tönkreteszik a maffiához tartozó emberek kocsiját, házát, meg ilyenek, nem akartam hinni a fülemnek hogy ilyen létezik, és hogy egy tizenhét éves csajszi ilyen lelkesedéssel meg vigyorral tud mesélni róla. Kisegített a busszal is, az a járat amit kinéztem, a 7-es, már nem járt, de a 270-es állítása szerint ugyanoda ment, nekem meg nem volt okom nem hinni neki. A megállótól még egy ideig együtt sétáltunk, aztán elbúcsúzott, mert rohannia kellett hogy elérje a következő buszt ami hazaviszi. Túl későn jutott eszembe hogy kérjek tőle kontaktot, vagy a teljes nevét, hátha járok még Olaszországan – de hogy őszinte legyek, már a keresztnevére sem emlékszem. Így sétáltam hát ki a 270-es busz megállójába.

 Az állomást, ahol le kellett volna szállnom, a buszon senki sem ismerte, egész kis tanács gyűlt össze körém hogy valahogy kisegítsenek, egy szőke punk gyerek fordított egy idős egérarcú bácsinak meg két harmincas nőnek, hogy előálljanak valami megoldással. Végül a tanács képviselőt küldött a buszsofőrnek, aki mondta hogy jelez majd, ha odaérek. Az emberek lassan elfogytak körülem, mindenki leszállt és elbúcsúzott, késő volt már, kilenc-fél tíz körül, hazaigyekvős, főzős, ágyba bebújós idő volt. A fények szépen ritkulni kezdtek az utcán ahogy elértük a külvárost, egyik meredek dombot másztuk meg a másik után, a sofőr pedig, nem tudni milyen megfontolásból, lekapcsolta a belső világítást. Az egyik megállónál négy vigyorgó fekete srác egy marha nagy hűtőt próbált valahogy átpréselni a busz és a korlát közötti szűk helyen, hangosan felnevettem, mire az egyik gyerek észrevett, elengedte a saját oldalát, és mindkét hüvelykujjával jelezte hogy minden királyság, míg a többiek hangosan vaffankúlóztak, mutogattak meg röhögtek. Egy templom után kellett leszállnom, és innen öt perc sétára volt a buszmegálló, de nem voltam benne biztos melyik irányba, úgyhogy megkérdeztem egy negyvenes, melegítős, Adidas csukás arcot. Az utolsó járatom nyolc perce elment.

 Fakk. Körbenéztem, hol vagyok, mi legyen. Nagyon lepusztult környék, az utcán halomban állt a szemét, a közlekedési lámpa nem működött, és kezdet nyugtalanítóan hűvös lenni. Találtam egy boltot, aminek a teteje alatt meghúzhattam volna magam, de nagyon szem előtt volt, nem mertem volna nyugodtan itt elaludni. Eldöntöttem hát, hogy kisétálok a kutamhoz, legalábbis elindulok, nincs mást tenni, s végül megkérdeztem egy álló busz ötvenes, bajszos sofőrjétől az útirányt. Próbálta elmagyarázni, olaszul, majd végül mélyet sóhajtott, intett hogy szálljak be, van még tizenöt perce, eldob a pályafelhajtóig. Ahogy teljes sebességgel zúztunk végig a lakótelepen, a középső négyes sötét magányában döbbentem rá, hogy mekkora arc ez az ürge. És hogy lestoppoltam egy buszt.

 A lakóházakat építkezési depók, gyárépületek, autószalonok váltották le, majd megérkeztünk egy hatágú körforgalomba. Egyik oldalt apró önkiszolgáló autómosó-benzinkút, másik oldalt a felhajtó, a középső füves részen pedig egy kiállított gőzmozdony. Az arc gyorsan megfordult, lehúzódott, jóccakát kívánt, én is jóccakát kívántam, és már tova is robogott. Jobb ötlet híján elsétáltam az autómosóhoz, anyuka és nagymama tankolta épp a kombit, kissrác gyerekülésbe szíjazva aludt a hátsó ülésen. Megkérdeztem tőlük milyen messze van az Aral kút ahova tartok - jó húsz perces, fűtött papparabuppi-vitát generálva, mert nem tudták eldönteni melyiküknek van igaza. Az igazán vicces azonban az volt, amikor a megérkező autók sofőrjei is beszálltak a beszélgetésbe, mutogattak, telefont nézegettek, de fordítani vagy velem beszélni látszólag senki sem akart. Egy idő után leraktam a táskámat, hátrébb sompolyogtam és körbenéztem. Nem sok autó ment innen a pályára ilyenkor, két-három percenként egy, ha, de mégsem volt teljesen reménytelen a helyzet. Tíz elmúlt már, úgyhogy elhatároztam magamban, ha tizenegy előtt nem találok kocsit, akkor befészkelek a mozdonyba, és ott alszom. Eső illat volt, nem volt sok választásom. Végül beállt egy céges kisbusz, a sofőr, egy fiatal baseball-sapkás srác beszélt angolul, és a helyet is tudta amiről beszélek – Pedemonte, jó tíz kilométernyire onnét ahol voltunk, végig a pályán. A család sok szerencsét kívánt, kaptam tőlük fahéjas csigát meg zsömlét, aztán továbbmentek, én meg magamra maradtam a mosóban.

 Nem akartam éjszaka, az autópályán tíz kilométert gyalogolni. Eldugtam a tatyóm a vécé mögött – sok autós megijed a nagy csomagtól – megírtam a táblámat, hogy „Autostrada”, és beálltam egy viszonylag jó helyre vele, vigyorogva. Egymás után zúgtak el mellettem az autók, senki sem akart megállni, sokan megvonták a vállukat és intettek, hogy másik irányba mennek, voltak akik inkább behúzódtak a belső sávba és rám sem néztek. Nem sokkal tizenegy után – mégsem mentem egyből aludni – megállt egy nagy szürke BMW a mosóban. Egy ötvenes, félhosszú hajú, jól szituált fazon szállt ki belőle, és furcsán nézett rám. Megkérdeztem az autópályára megy-e, olaszul, mire válaszolta hogy igen, egyenest Milánóba. Először nem értette hogy mit akarok, azt hitte autóval vagyok és az útirányt keresem, de végül, mikor leesett neki miről van szó, elfordult, tankolt, és nem szólt egy szót sem. Ott álltam, nem értettem most mi van, teltek a kínos másodpercek, majd hirtelen megkérdezte mi van írva a tankoló-gép-cucc egyik rubrikájába – apró betűvel volt írva, nem tudta elolvasni, és lusta volt visszamenni a szemüvegéért. Felolvastam neki, biccentett, megtankolt,  és beszállt. Majd megkérdezte mi van, jövök-e vagy sem.

 Marco néven mutatkozott be, biztonsági rendszereket épít és tervez, nagy vállalata van - ez meg is látszott a kocsin, a cipőjén, meg a karóráján. Éppen hazafele tartott a feleségéhez, jómaga is megjárta a világot, és kiderült hogy gyerekkorában tanult franciául, úgyhogy átváltottunk francia-olasz mixre. Elmeséltem neki mi járatban vagyok, teljesen meg volt döbbenve hogy úgy utazok Milánóba hogy azt sem tudom hol alszom. Kimondatlanul is a levegőben volt a kérdés, de magától megválaszolta, hogy a felesége beteg, és nem akar látogatót haza vinni, ne haragudjak. Nem haragudtam. Igazából így is meg voltam lepődve, eddig még egyszer sem vett fel igazán gazdag ember, nem hittem volna hogy a felső tízezer beenged a kocsijába egy szakadt, koszos stoppost, pláne nem az éjszaka a közepén – ám minden jel arra utalt hogy rosszul hittem. Genova után pár kilométerrel le volt zárva az autópálya, úgyhogy lehajtottunk a kijárón, Marco hazatelefonált, hogy késni fog, és beizzította a dzsípíeszt. Jó fél órát csalingáltunk a kivilágítatlan vidéki utakon, mire visszakavarodtunk valahogy. Ekkor viszont, afféle kompenzálásként, az öreg Marco megtalálta a gázpedált. Bőgött, bömbölt alattunk a motor, először észre sem vettem mi történik, azt láttam csak hogy egymás után előzzük az embereket, nem is értettem miért megy mindenki ilyen lassan. Csak ezután esett a szemem a sebességmérőre, és rögtön belesimultam a fehér bőrülésbe – majdnem kétszázzal száguldottunk a pályán. Az öreg, észrevéve a hirtelen hallgatást nevetni kezdett, majd megnyugtatott, hogy semmi gond, nincsenek ilyenkor rendőrök, ő pedig jól vezet. Buli volt, mentünk mint az őrült, egy óra sem telt belé, és megérkeztünk Milánóba.

  Mondta hogy ő a város északi részén lakik, nem tud nagyon kavarogni nekem, hol szeretnék kiszállni. Aludni akartam, úgyhogy mondtam hogy valami kis park megteszi, vagy olyan külvárosi rész ahol senki sem jár. Biccentett. Egy meki mellett álltunk meg végül, a külvárosban, ipari területen, olyasmi félén mint a dunakeszi Auchan-park. Óriás áruházak álltak komoran megvilágítva, közöttük minden terület leburkolva, parkolóhelyekre és kis utakra felbontva. A mekinek volt játszótere, ez volt az első ötletem alvóhelynek, de rengetegen voltak, főként bulis fiatalok, és be volt kamerázva az egész, nem mertem megkockáztatni. Megkérdeztem az egyik asztalnál a társaságot hogy tudnak-e valami biztonságos helyet a környéken ahol meghúzhatom magam, de csak szánakozva összenéztek, beszéltek valamit olaszul, majd az egyik srác felállt és mondta hogy menjek el. Meglepően barátságtalanok voltak, bocsánatot kértem, és leléptem. A környéken ami zöld terület volt, mind le volt kerítve, kamerázva, a város fényeit látni lehetett a távolban, de úgy éreztem jobb helyet valszeg odabent sem találok, úgyhogy felfedezőútra indultam a környéken.

 Végül egy nagy, szürke épületnél lyukadtam ki, „Maisons du Monde” felirat világított a tetején, valami bútor- és dekoráruház volt, láttam mikor bekacsintottam a kirakaton. Az épület mellett futott egy mesterséges patakocska, a dzsindzsástól az épület szépen ápolt gyepét magas fal választotta el, a burkolt parkolós résztől pedig drókerítés, kis kapuval. Gondoltam kipróbálom a szerencsém, és legnagyobb meglepetésemre a kapu nyitva volt. Bementem, becsuktam magam mögött szépen, és körbenéztem. Volt itt egy trafó állomás, az épület háta mögött pedig a pakolós placc, óriási kapukkal az épület oldalán, konténerekkel és zúzógéppel. A trafó állomás mellé odahúztam néhány vastag kartont, kicsomagoltam a hálózsákom, ráfeküdtem a tatyómra. Nem éreztem biztonságban magam, túl nyílt volt a terep, meg voltam világítva, bárki bejöhetett oda ahol feküdtem, és még privát terület is volt, szóval nem tetszett a dolog. Mindezek ellenére befordultam a falnak, és aludtam.

 Pssssszzzzzz. Felkaptam a fejem, víz ömlött az arcomba meg az összes cuccomra, azt sem tudtam mi van, először azt hittem leszakadt az ég és zuhog az eső. Félkómásan kivergődtem a hálózsákból a betonra, már talpon voltam mire leesett mi történik – bekapcsolt a locsolórendszer. Ahogy voltam, boxerben és sapkában, összemarkoltam a cuccomat, beleugrottam a bakancsomba, és kirohantam a hideg vízsugarakon keresztül. Nem akartam elhinni hogy ekkora balek vagyok, hogy nem vettem észre, vagy hogy nem jutott eszembe, egy gyönyörű gyep valószínűleg attól gyönyörű, hogy öntözik. Szánalmasan, elázva álltam az épület oldalánál, hideg volt, a hálózsákomból facsarni lehetett a vizet, a bakancsom is cuppogott, és volt vagy hajnali kettő. Arrébb mentem pár métert, be az épület háta mögé, leszedtem két új kartont – a többit otthagytam elázni – és lefeküdtem a betonra a konténerek és a zúzógép közé. Nem tudom mennyit vegetáltam félig ébren, félig alva, de lépteket meg beszédet hallottam, úgyhogy felültem és a telefonomért nyúltam.

 A locsoló csak a kezdet volt. Teljesen összerezzentem ahogy egy őszinte, teli tüdős üvöltés rázta fel a parkot. Pár méterre tőlem egy felnyírt hajú, kora harmincas srác a földre ejtette a kezében cipelt deszkákat és futni kezdett. Kikászálódtam, azonnal tudtam hogy ebből baj lesz. A raklapok halma fölött átnézve láttam hogy az egyik teherautó kapuból fény árad ki, a srác odafele szaladt, teljes erőből. Az épületből egy másik férfi rohant ki, nem sokkal idősebb, szemüveges, fülében fülbevaló, mindketten az áruház egyen ingét viselték, kis névtáblával. Valamit ordibálni kezdtek olaszul, a fickó felém mutatott, mire a másik valahonnan előszedett egy rövidnyelű partvist, és mindketten visszarohantak hozzám. Az első gyerek lelassított ahogy közelebb ért, a másik, adrenalintól meghülyülve, fenyegetően lóbálta a seprűt a feje fölött. Ordítani kezdtek velem olaszul, de nem értettem hogy mit mondanak, és eléggé meg voltam ijedve. Egy szál boxerben, a cuccom szanaszét és vizesen, próbáltam elmagyarázni hogy nem vagyok csöves, utazó vagyok, bocsánat, bocsánat! Megyek el, bocsánat! Elkezdtem felvenni a nadrágom, de ők tovább üvöltöztek, mutogattak hogy húzzak el, mire én csak ismételtem hogy bocsánat, és hogy megyek már. Ekkor váratlanul a partvisos nekilökött a falnak, és rásózott egyet a vállamra. Gyorsan realizáltam a helyzetet, eszem ágában sem volt verekedni, úgyhogy kapkodva lehajoltam a zsákomért, a hálózsákért, másik kézzel meg a bakancsért, mire kaptam még egyet a hátamra. Amikor felegyenesedtem, a srác visszalépett, üvöltött, mutogatott, mire már nem mondtam semmit, csak felkapkodtram ami még a földön maradt – a szemüvegem és a telóm. A másik férfi, aki mindeközben a raklap-kupac másik oldalán állt, most megfogta a legfelső raklapot és dühödten a vállamnak lökte. Leesett a raklap a földre, nagy csattanással, én pedig hátat fordítva nekik a kerítés felé rohantam. Olyan húsz méter után lelassítottam, láttam hogy nem követtek csak a sarokig, begyűrtem az apró cuccokat a zsebembe és begomboltam a gatyám, közben azért még mindig sietve szedve a lépteimet. Égő fájdalom a hátamban, ahogy megfordultam láttam hogy az egyik gyökér hozzám vágott, búcsúként, még egy kétökölnyi tuskódarabot. Újra futóra vettem a tempót, átdobtam a kerítésen a holmim, és átmásztam. Még jó darabig hallottam az üvöltésüket, de nem törődtem vele, futottam, egészen el a szomszédos áruházig, ahol behúzódtam az árnyékba, összeszedtem magam, és átgondoltam hogy konkrétan most mi a fasz történt.

 Felöltöztem rendesen, a hátam vérzett, a vállam már akkor lila volt, de legalább fázni nem fáztam. Mindent vízpára borított, nedves volt a beton is, kis esőféle lehetett korábban, úgyhogy behúzódtam egy bevásárlókocsikat védő fedél alá, és leültem a tatyómra. Iszonyú mérges és dühös voltam, tombolt bennem az indulat, folyton az járt a fejemben hogy fognom kéne valamit, visszamenni és lesz ami lesz – annak ellenére hogy tudtam hogy valahol igazuk volt, én voltam a hibás, és hogy ez az egész totális baromság, és csak a sértettség meg a megalázottság beszél belőlem. Megvártam amíg egy picit lenyugszom, próbáltam elfelejteni ezt az egészet. Csekkoltam az időt is – fél négy.

 Muszáj volt mozognom, ahol ültem fújt a szélt, hideg volt, éhes voltam, de a szottyos focacciához most aztán pláne nem volt semmi kedvem. Végül odacammogtam a meki éjszakai ablakához, kárpótlásként kikértem egy nagy adag kaját, leültem a padra, és gyógymilkshaket szopogatva végigduzzogtam az éjszakát.