Mutimiteszel

Bologna. A város maga egyetemváros, sokat elmond a helyről hogy 300 000 népesség, 100 000 diák. Olyan is, mint ahol 100 000 fiatal lakik, mindenhol gyorskajáldák, amik a megszokottól eltérően késő éjszakáig nyitva vannak, graffiti, szemét az utcán, mindenféle seftes alak, kényszerűségből elég agresszívan ellenőrzött tömegközlekedés. A város ősi részéből a mindenhol felellhető fél templomok és fél épületek maradtak meg leginkább, meg a fal romjai, minden fakó, barnás téglából rakva.

Délután háromra értem nagyjából oda, és leültem wifit meg áramot piócázni egy pizzázóba. 

Megkérdeztem a helyi kiszolgáló kínai csajszit hogy megtölthetem-e az üvegem. Beszélgettünk, elmeséltem mi a helyzet, ő néha rohangált az asztalok között amikor új vendég jött, aztán visszajött hozzám, és a végén meghívott egy melegszendvicsre. Szóval volt kis reggelim, trashwikin meg csekkoltam hol lehet ingyen kaját szerezni a városban. Összefutottam egy pirszinges-kalapos csajjal is, aki szintén az utcán vagy a kocsijában alszik, amúgy diák Bolognában, és ő is mondott egy jó helyet ahol találhatok ép kaját. Sütivel a mekiben találkoztunk, valami füves arc hozta el odáig, majd haditervet ötöltünk ki. Ő vigyázott az állomáson a cuccainkra, amíg minden kütyüt feltöltöttünk a jegykiadó gépek között, én meg elmentem busszal a trashwikin megjelölt Conad szupermarkethez. 

Azt írták, hogy a parkoló felől van egy nagy szemétlerakó rész, és hogy mindig tele van éppen csak lejárt kajával, vagy pöppet megfonnyadt zöldséggel-gyümölccsel. Egy ideig eltartott mire megtaláltam a helyet, de igazi aranybánya volt. Három nagy kuka volt, abból egy lezárva, meg két nagy kék zúzógép, amivel a csomagolt élelmiszert – vajat, szalámit, effélét – teszik használhatatlanná. A két nyitott kukában viszont kis fekete zsákokba külön-külön szétválogatva mindenféle zöldség, pékáru, hibátlan állapotban. Nem akartam hinni a szememnek. Felpakoltam négy nagy baguettet, nem mertem minden zsákot kinyitni, mert féltem hogy valaki elkap, kiosontam hátul, megmutattam egy helyi csövinek honnan szedtem a kaját, és már mentem is vissza Sütihez.

Ő már halálra unta magát, lassan a nap is lement, és szállás után kellett volna néznünk. Kicsit erőt vett rajta az úti nyűg, és mondta hogy ő mára kifizet egy hostelt, nem akar megint az utcán aludni, amit meg is értettem, lévén már két napja nem fürdött akkor. Talált valami hostelt a neten, marha messze volt, gyalog mentünk, és mikor beértünk, egy emberekkel tömött, zsúfolt, füstölőszagú helyiségben találtuk magunkat, ahol a táskám alig bírtam keresztbe letenni. Lecsüccsentem, megbeszéltük hogy ő kivesz magának egy szobát, én bemegyek, megfürdök, ott hagyom a cuccom, zárás után vissza megyek a szupermarkethez rendesen körbenézni, és majd alszom valahol, viszont Süti beleunt a várakozásba, meg gondolom megijesztette a szoba ára is, úgyhogy offoltuk, vissza le az utcára. Ekkor már tényleg késő volt, kicsit morcos voltam, hogy ilyen sokat sétáltunk, vártunk, és ugyanott vagyunk mint amikor elindultunk, azzal a kivétellel hogy már halál sötét van. Eredeti tervhez tartottuk hát magunkat, elmentünk együtt egy emlékmű elé, ahol csupa fiatalok ücsörögtek, hogy ő majd megpróbál a helyiektől szállást kunyerálni, én meg bezúzok a városba kajáért. Elvittem a két bicskát, abból a sötét megfontolásból hogy hátha ügyesen ki tudom vele nyitni a harmadik, nagy lezárt kukát, mert tuti az lesz az igazi édenkert.

Elindultam hát, lockpick szettemmel felszerelve, kis tatyóval, kukázni. A buszon találkoztam egy Irina nevű, hihetetlenül aranyos moldáv lánnyal, aki négy éve tanult jogot ott Bolognában, és hatalmas csillogó szemekkel hallgatta ahogy elmeséltem mit csinálunk, mik a terveink. Flörtölősre fordult a dolog, hosszú volt a buszút, ő pedig pénzt akart nekem adni a kalandra, amit mondtam higy nem fogadhatok el. Megkérdeztem azonban, hogy elalhatunk-e a földön nála valahol, de hát, mint mindenki más, ő is koleszban lakott. Búcsú, le a megállónál, be a szupermarket mögé.

Senki sem volt ott, úgyhogy elkezdtem kinyitogatni a zsákokat. Az egyikkel majdnem csúnyán jártam, az alján volt, tehát régebbi cucc kellett hogy legyen, amikor lefele fordítottam kiömlött belőle több kilónyi rohadt cukkini. Ez egy kicsit elvette a kedvem, de nem adtam fel. A nagy kukát nem tudtam megpiszkálni, akárhogy próbálkoztam, de azt hiszem már ez is negatív karma, majd Sütit megkérdem. A másik nyitottban azonban találtam egy zsákot, amiben friss ropogós saláta, meg újhagyma kötegek voltak, több kiló. Hoztam magammal zacsit, megtömtem salátával, lilával is meg simával is, meg elraktam két csomag újhagymát, és leléptem.

Sütit egy marokkói csávóval cigizve találtam, valami Halid vagy Hakir volt a neve, és mondta hogy mára már nem tud szállást adni – a bátyja kint lakik a városból, és elment az utolsó éjszakai – de ha holnap még itt leszünk csak keressük meg itt a téren, adott telószámot is. Én bementem a parkba, gondoltam próbára teszem a szerencsémet, hátha. Ez volt az a park a városban, mint kiderült, ahol a négerek meg az arabok drogot árulnak a partizó bolognai fiatalságnak, szinte minden padon ült valami sötét alak (nem csak úgy sötét, hogy bőrszín, na, értitek), az egyik arabféle forma épp nagyban kajált, és amikor elsétáltam mellette, megkérdezte akarok-e venni hasist. Mondtam hogy köszike nem, elkezdtünk dumálni, angolul nem tudott, úgyhogy hatalmas franciatudásommal, a pár már megismert olasz szóval meg latin gyökkel próbáltunk kommunikálni. Mikor mondtam neki hogy alvóhelyet keresünk, mondta hogy menjünk csak át a park másik felére, ott van alvóhely, valamint hogy hívjam csak ide a haverom, és akkor ad enni. Lementem Sütiért, ő elbúcsúzkodott a marokkói gyerektől, és mentünk is albán drogkereskedőnkhöz vacsorázni.

Nagyon jó kaja volt, és sok is, török csípős zöldségsaláta, citromos sült hal, sültkrumpli, sült paradicsom és padlizsán, pitakenyér és szőlő volt a menü. Mondta együnk csak meg mindent, odajött egy pár hozzá, akkor elmentek csencselni, és le is lépett végleg a bringájával. Én nagyon bezabáltam, az egyik citromot meg elraktuk, hogy jó lesz még. Felszálltunk egy buszra, kimentünk a város legszélére, és egy nagy ház mögött, a napraforgótarló szélén tábort vertünk. Mikor állítottam fel a sátrat, Süti elment egy hotelhez vízért. Sikeresen megrepesztettem a sátramat tartó fő keresztrudat. A probléma még megoldásra vár.

Reggel iszonyú ugatásra keltem. Először azt hittem, hogy a két ház kutyái ugattak össze, de amikor már öt-tíz perce nem maradt abba a dolog, kinéztem. Nos, a nagy villa ami mögött letáboroztunk, öt különböző színű é méretű vérebnek adott otthont, akik bugaúristenért nem voltak hajlandóak abbahagyni az ugatást. Mondtam Sütinek hogy pattanjunk innen, el is kezdtünk pakolni, de mielőtt még befejeztük a hangzavarra kijött egy nő, és mosolyogva jelezte, hogy húzzunk el. Felszedtük a motyót, arrébb mentünk, jártam egy gyors felderítő kört, és végül egy kemping oldalában, a napraforgó mező másik oldalán elhatároztuk hogy leülünk, és sütögetünk, hisz süt a nap, jó az idő, és nem is sietünk sehova.

Így pirítunk kenyeret

Tüzet raktam száraz fűből és napraforgótörekből, egyszer újra kellett raknom mert fújt a szél és a zöldebb szárak inkább csak megsültek mint elégtek, de végül király kis parazsunk lett. Süti addig megpucolta a kukázott zöldséget, felvágta a baguetteket, és előásta a Giovanniéktól kapott, még megmaradt szalámit a táska mélyéről. A baguettek addigra nagyon megszívták magukat, bekeményedtek, de kis pirítással király reggelit varázsoltunk belőlük. Pirított baguett, milánói szalámi, lila saláta, fejes saláta, újhagyma, maradék lilahagyma, pici citrom a tetejére – ilyet még otthon sem eszem.

Kukás Subway

Bezabáltunk, nagyon, nem is bírtunk mindent megenni, úgyhogy volt amit ki kellett dobni. Lefeküdtünk, és napoztunk. Jó egy órát hédereltünk a napon, mikor nekem már indulhatnékom lett, és elkezdtem cseszegetni Sütit hogy kelljen fel és pakoljon össze. Neki már elfogyott a cigipapírja, és mindenképpen akart sodorni egyet vécépapírból a nagy szélben, ami hamvába holt vállalkozás volt. Amíg vártam rá, elbaseballoztam a Grazból hozott gesztenyéket egy napraforgószárral, majd megindultunk, busszal be a városba, onnan másikkal ki a benzinkút felé, ahogy a hitchwiki írta.

Az Agip kutat könnyen megtaláltuk, de bejutni már nem tudtunk. Több felfedezőutat tettem a környéken, de mindenhol vastag fal, vagy a vasútpart meredek lejtői állták az utamat, kis kertek között futottam végig, meg másztam-keltem a dzsindzsásban, sikeresen belelépve valami mocsárba, és összekenve a bakancsomat. Végül találta egy lepusztult személyzeti bejárót, ami bár be volt kamerázva, meg táblázva hogy idegeneknek tilos, legalább nyitva volt. Bejutottunk.

Egy nagy Autogrill van itt, ez ilyen étterem-féle, híd alakban van a kajálós rész az autostrada felett, gyönyörű kilátással. Van wifi, van áram, van tusoló, és az étteremben rengeteg kaját ott hagynak, lehet cápázni. Lefürödtünk – csak jéghideg víz volt a kamionosoknak, de még így is jobb volt mint a semmi – és befoglaltunk egy asztalt a wifi elosztó mellett. Egészen késő estig itt maradtunk, Süti próbált couchsurfingen szállást találni Rómában, én meg ezerrel írtam a sok-sok oldalnyi blogposztot. Olyan vacsit gyűjtöttem össze, hogy nem hiszitek el.

Még egy kajás kép. Sorry.

Végül úgy döntöttünk, este már nem megyünk tovább, itt alszunk, találtam felfedezés közben egy lucernamezőt, azt neveztük meg alvóhelynek. Ja, és a nap híre: visszaírt Silke, az alpakafarmos néni, hogy szívesen látnak, amint tudjuk írjuk meg pontosan mikor és hova érkezünk. Yiss!

Tíz körül kiraktak az étteremből, úgyhogy mentünk az alvóhelyre. A sátrat nem mertem felverni, mert féltem hogy eltöröm a rudat végleg, és akkor elég szomorú jövő elé nézek. Addig nem sátorozhatok, amíg nem szerzek egy adag power tape-t, hogy megjavítsam ami megrepedt, és azután is csak óvatosan, jobb lenne valami maradandó megoldást találni. Úgyhogy csak leraktam a sátorbelsőt, rá a hálózsákot, imádkoztunk együtt Sütivel hogy ne essen az eső – de azért magunk mellé, a cuccunkra terítve bekészítettük a vízálló ponyvákat – és aludtunk.

Sütinek magyarázom merre léptem bele a mocsárba

Imáink meghallgatásra találtak, az eső nem esett, nagyon jó időnk volt, jót aludtunk és hosszút, a szabad ég alatt. Gyönyörű volt. Ma reggel meg bejöttem ide az Autogrillbe, hogy megírjam ezt az utolsó posztot mielőtt elindulok Róma felé. Francesco, UWC-s, római barátom fog minket körbevezetni majd holnap kora délután, de sajnos szállást nem tud adni, ahogy a couchsurferekkel sem jártunk sikerrel. Ráírtam két ismerősömre, Kincsőre és Rabynra, róluk tudtam hogy vannak ismerőseik Rómában, hogy hátha tudunk valami szervezni a segítségükkel, és kaptunk is ötletet: kéredzkedjünk be valamelyik rendházba. Kincső írt is couchsurfinges ismerőseinek, én is megteszem, aztán meglátjuk, mindenesetre mára – már ha leérek ma még – a kolostor a terv.

Kíváncsi leszek!

Fuori servizio

Mivel csak most jutottam csak nethez, két posztot raktam fel egyszerre. Ha nem olvastad az előzőt, akkor jobb hogyha azzal kezded. Már ha nem akarsz össze-vissza olvasni. Ki vagyok én, hogy dirigáljak.

 Giovanni-ház. Süti egész éjszaka horkolt mint egy traktor, többször rugdostam, meg ütögettem a fejét éjszaka, mert akkor egy ideig abbahagyta. Vendéglátónk még előző este meghagyta, hogy mivel a lakrésze eredetileg a garázs volt, és saját két kezével kötötte be a vizet, meg tette a helyet lakássá, a vécéjében csak kisdolgot lehet végezni, mert nem megy le a cucc. Szóval, felkeltem reggel, halál kómásan, és az első dolog volt hogy elmentem vécére. Jepp. Ott álltam, szemben a kellemetlen szagú kellemetlen szituációval, tudva hogy Giovanni nem soká ébred a telefonjára. Kiosontam a táskámhoz, szemetes zacsi, soksok szemetes zacsi, és elvégeztem amit el kellett végezni. Süti akkor már a párnájába röhögött, mert a mászkálásra felébredt, én meg elmeséltem neki hogy mi van. Óvatosan kinyitottam az ajtót, imádkozva hogy elkerülöm a háziak figyelmét, és kimentem az udvarra nagy kukát keresve. Helyette azonban egy nagy kutyával találtam szembe magam, akinek, mivel aludt amikor megjöttünk, fogalma sem volt hogy ki vagyok. Elkezdett rám ugatni, mint a veszedelem, gyorsan futni kezdtem, kerestem a kukát, de csak szelektívet találtam, a helyzet meg kezdett egyre ijesztőbb meg egyre groteszkebb lenni, ahogy menekültem ott a vad elől, kis csomaggal a kézben. Végül feladtam, visszafutottam a szobába, bezártam az ajtót, és leraktam a zacsit a táskám mellé.

Süti majdnem megfulladt, úgy röhögött, majd felkelt, és tanulva hibámból bekéretőzött a nagy házba vécére, meg felszippantott egy kávé-cigi kombót a mammával. Én addig kinéztem a bibliánkból, a hitchwiki.org-ból a legjobb indító helyet a stoppoláshoz, és végül azt szűrtem le, hogy Velencéből kábé esélytelen a dolog, Padovából kell indulni. Azt írták hogy két Euró körül van a vonatjegy, az meg vállalható, több órányi ácsorgás kiváltására. Találtam egy jó benzinkutat is, és már ebédidő is lett.

Középen a Mamma és Giovanni

Az egyik legjobb élmény volt, amióta útra keltünk, az ebéd a kis családdal. Senki sem beszélt angolul Giovannin kívül, a mamma meg a hugi valamit beszéltek németül, egyébként vagy Giovanni fordított, vagy kézzel-lábbal magyaráztunk. Házi lasagna volt a menü, meg cukkinis omlett-darabkák, friss puha baguettel, meg kólával, aki szereti. Hihetetlen jó volt, és nem csak azért mert sok-sok napja nem ettünk rendes meleg étket, max gyorskaját. Annyi kaja volt, hogy nem tudtuk betermelni, a kisbaba mászkált ide-oda, a család mutogatva kiabált olaszul, még Pizzolo, a nyálas, szőrös bölénykutya is megbarátkozott velünk, kaja után játszottam is vele egy keveset. A mamma parancsára a sógor, Mariano elcsomagolta nekünk a megmaradt baguetteket meg a cukkinis cuccot, és a hűtőből szedtek ki sonkát meg szalámit, hogy azt is vigyük el, ne kelljen aznap már költenünk. Nem engedték hogy visszautasítsuk, egy „grazie mille” volt minden amit hajlandóak voltak elfogadni. Meghívtuk mi is Giovannit Budapestre, aki mondta hogy mindenképp élni fog vele. Szép nyugisan összepakoltunk, csináltunk egy fotót – hugica és a kisbaba nem lehettek rajta – búcsúzkodtunk puszival, és mentünk a kocsihoz. A kakizsákot ott nem tudtam kidobni, mert Giovanniék szelektíven gyűjtötték a szemetet, a vegyesnek meg bent volt a kukája, oda meg csak nem teszem. Vittem hát magammal, igényessen beraktam a tatyóm mellé a csomagtartóba, és a vasútállomáson tudtam tőle megszabadulni. 

Velencébe mentünk először, felszálltunk a nagy zsákokkal a vonatra, ami amúgy is tele volt, és ráadásul az ajtós résznél egy muszlim pár állt babakocsival, úgyhogy esélyünk sem volt beljebb menni. Mikor megjöttünk Velencébe az ajtó nem nyílt. Itt fedeztem fel az értelmét annak a kis mondatnak, ami mindenütt ki van írva itt Olaszországban – fuori servizio, ami annyit tesz, hogy valami nem működik. Verekedtünk hát, nagy zsákokkal át a vonaton, le az állomásra. Süti vett jegyet, és gond nélkül el is jutottunk Padovába.

A város nagyon kis kellemes hely, nem sokan laknak itt, de szép az építészet, kellemes a környék. Olaszországban divat most, hogy a nagy állomásokra zongorákat raknak ki, amiken bárki játszhat, Velencében is volt, meg itt is, egy idős úr zenélt mindenféle szépet. Amíg próbáltunk wifit piócázni hallgattuk, megtapsoltuk, aztán továbbálltunk.

Tervben volt hogy egy nap alatt eljutunk Bolognába, de amilyen késő volt erről kezdtünk egyre inkább lemondani. A buszállomáson mindenféle buszok jártak össze-vissza, mivel náluk nincs államosítva a buszközlekedés, vagy nemtom, több társaság is üzemeltet egyszerre. A jegyvásárló gép persze fuori servizio. Látszólag senki sem tudta hova akarunk menni, pedig egy olasz lányka fordítani is próbált nekünk. Kezdődött a dolog.

Először bepróbálkoztunk az első bódénál amit találtunk, mit sem tudva az itt lévő kaotikus rendszerről. Ott a csávó elküldött, hogy ők oda nem fuvaroznak, csak a kék buszosok, a tér másik felén. Miközben átmentünk a téren, láttuk, hogy igazából kék busz nincs is, ellenben van zöld, narancs és piros. Bementünk azért a megjelölt irodába, ahol egy idős nő fogadott. Ja, persze, azt talán nem kell mondani hogy angolul senki sem beszél, minek beszélne. A nő azt mondta, hogy ők innen nem küldenek buszokat Terradurába (innen akartunk a kezdő benzinkúthoz sétálni), de a narancs buszosok, ahonnan ide küldtek, igen. Okés, visszamentünk a narancs buszosokhoz, a lány segített megtalálni melyik járatra akarunk legalább felszállni. Ment a paparabuppi, nem értettük mi van, végül ugyanaz a fickó, aki narancs buszos kéne hogy legyen, adott egy kék jegyet a mi járatunkra. Beálltunk a megállóba – ami amúgy piros volt, milyen más – és vártuk az M jelzésű járatot, ami meg is jött. Hogy milyen színű volt maga a busz? Narancs.

Szóval, röviden: narancs árustól a kéknek nevezett árusig amilyen busz nincs is, ahonnan vissza a narancs árusig aki ad egy kék buszra szóló jegyet a narancs buszra a piros megállóba. Remélem mindenki érti.

A buszon kicsit beszundítottam, valamiért olyan kis nyomott hangulatom volt, Süti figyelte az utat. Leszálltunk a megállón, amit a csajszika az állomáson gúglimapsszal kijelölt nekünk és hát, egy termálhotel előtt voltunk, valami Montegrotto nevű faluban. Álltunk ott az út szélén, konkrétan semmi nem volt ott a hotelen kívül, csak gyönyörű dombok a messzeségben. Süti nézett mobilneten térképet, kijelölte a helyes útirányt, és mentünk. Út közben erre a mérnöki remekműre is ráleltünk:

Dzsíniösz

Jó pár kilométer után kikerültünk a hotelek közül, és elértünk egy körforgalomhoz a falu határában. Egy kis patak folyt, a nap lemenőben volt, szálláson kellett gondolkoznunk, és találtunk is egy elhagyatottnak tűnő házat. Süti ott maradt a hídon, én bedzsindzsánztam a házhoz az égig érő nádon, szedren, meg mocsáron át, de sajnos minden ajtaját befalazták. Ami viszont sokkal menőbb volt, mint a ház, arra a híd mellett leltünk: a vicces nevű, Milfpin termálhotel itt engedte ki a forró vizet a medencéiből a folyóba. A kifolyó jó embermagas vízesést csinált, nagy fekete kövekre zuhogott a víz, és kénszagú gőzfelhő tört fel a híd felé. Ekkor már tudtam, én itt akarok fürödni.

Ez

Gyorsan felfedeztem a környéket, találtam is jó táborhelyet, ahova levertük a sátrakat, majd aláöltözetben, Süti papucsával, tisztálkodócsomaggal elindultam a hely felé, Süti meg jött velem, hogy ezt megnézi. Ő nem akart lemászni a domboldalon a kifolyóhoz, meg nem tetszett neki a kénszag sem. Vagy csak egyszerűen több esze volt.

Nos, a kifolyóhoz át kellett másznom a drótkerítésen, papucsban, Süti segített, eddig nem is volt semmi baj. Óvatosan leereszkedtem a partfalon, nagyon meredek volt, papucsban voltam, csúszott minden, és tökig ért a gaz. A kifolyó mellett le kellett ülnöm, mert nem tudtam tovább mászni, rájöttem hogy kerülnöm kell és valahonnan máshol a patakban besétálnom, úgyhogy leraktam a motyómat, leültem, és elkezdtem vetkőzni. És ekkor kellett rádöbbennem, miért is nem volt ez a fürdés dolog annyira fényes ötlet.

Ahogy kinyújtottam a lábam, a fű megmozdult mellettem, és a táskám, benne a váltás kisgatyával, a törölközővel, és minden tisztasági cuccal, lezuhant a köveken át a gőzölgő kénszagú pokolba, a vízsugár lendületet adott neki, és tiszta erőből nekiküldte a kis fekete kövekből feltorlódott gátnak a vízesés aljában. Kurvaanyáztam egyet, majd szakadva a röhögéstől egy szál répában lebucskáztam a patakig, onnan a térdig érő iszapban cuppogva a vízesésig, hogy mentsem a menthetőt mielőtt az áramlat mindenem magával viszi be a híd alá. Kuvasz fuori servizio.

A veszteségek: eltűnt egy darab golyós dezodor és egy darab alsónadrág, használhatatlanná ázott a törölközőm, megrepedt a szappantartó, elázott minden gyógyszer és a füldugók, valamint még most is büdös a kistatyóm. Ám még ez sem tántoríthatott el szent küldetésemtől, hogy én már pedig megfürödjek abban a kiba termálvízben, úgyhogy, végre, a forró sugár alá félig beseggelve megmosakodtam. Sokkal tisztább azt gyanítom nem lettem, meg fertelmes kénszagom is lett, de legalább helyreállt a lelki békém.

A tábor már készen, melegen várt, kifeszítettünk egy szárítókötelet a két sátor közé, kiraktam mindent ami vizes lett, megkajáltunk a Giovanniéktól hozott kajából, és szunyókáltunk.

Reggel horgászok kelttettek, akik a patakra jöttek le halért, Süti kért is tőlük vizet. Valami félelmetes volt, az egyik csávó percenként, percenként húzott ki valami kis keszegféle halat, nem is törődött vele hogy újracsalizzon, dobta vissza egyből a szereléket, jó volt az úgy is. Sétálva mentünk Terraduráig, ahol Süti beült egy kávéra – igazából csak a mosdó, a víz, meg a vécé kellett, meg is beretválkoztam – de szerencsénkre összehaverkodtunk egy helyi csávóval aki eldobott minket a benzinkútig. Itt jegyezném meg, hogy míg a magyar olasz éttermekben olaszok dolgoznak, addig az olasz olasz éttermekben mindenhol kínaiak. Durva, rengetegen vannak.

A benzinkúton nagyjából tíz percet kellett várni, és egy garázsajtószerelő, Franco felvett és elvitt Bolognáig. Még a felesége, Laura, és a Kiko nevű kutyájuk volt a kocsiban, nem beszéltek semmit angolul, gúglitranszléttel szerencsétlenkedtünk, de aranyosak voltak nagyon. Délután háromra már ott is voltam.

Víziváros III

 A mosodában, amíg vártunk a cuccunkra, Süti ott maradt a táskákkal én meg elmentem a közeli szupermarketbe kajáért. Vagyis először a zöldségeshez, ahol meglepődve tapasztaltam hogy egy kiló banán, barack vagy sárgadinnye olcsóbb mint egy kiló répa. Pontosan 89 cent volt mindhárom, úgyhogy vettem több mint egy kiló banánt. A szupermarketből kifele jövet egy fiatal fekete srác pénzt kért tőlem, mire elmondtam neki mi a szitu, de felajánlottam hogyha gondolja, egyen velünk. Megköszönte, de mondta hogy valszeg neki több lóvéja van mint nekünk, úgyhogy sok szerencsét, és Isten áldjon. Kenyérke, lilahagyma, tavaszi, maradék olajbogyó és banán volt a bőséges reggeli, közben Waleed, a srác akivel megbeszéltük hogy együtt nézzük meg a várost, hívott, hogy merre vagyunk, mert őt kirakták  hostelből. Bezúztunk Velencébe, találkoztunk, majd elindultunk lerakni a cuccainkat Reginához. Nagyon nehezen találtunk oda, de szerencsére Waleednak volt mobilnetje, úgyhogy a gúglimapsz segített. Regina a város tengerfelőli részén lakott, elég messze a vasútállomástól, egy pici utcában, a labirintus közepén, ám egy gyönyörű szép épületben, a barátjánál. Az előtérbe lepakoltuk a cuccainkat, Waleed, akinek ment a busza a reptérre megbeszélte vele hogy egy kicsit hamarabb jön érte, mi meg majd csak este ha dob egy sms-t vagy egy hívást hogy otthon van. Megkérdeztük tőle mit érdemes még megnézni a városban, és elvitt minket a legmenőbb helyre egész Velencében.

 Libreria d’Acqua Alta a neve annak a kis könyvesboltnak, ahova besétáltunk egy szűk fém ajtón át. A helyiség maga is elég pici, macskák vannak mindenhol, de mindenekelőtt – könyvek. Rendezetlenül, össze-vissza dobálva, halmokban, minden vízszintes helyre bezsúfolva, olaszul, franciául, németül, mindenféléül. Több pici szobából áll a bolt, egy öreg bácsié az egész, és valami nagyon hangulatos. Pár centért lehet venni egyet a régi velencei képeslapok halmából, vagy egy mára rég elfeledett olasz női napilap egyik számát, szóval mindent. 

Gondola + Könyvek = Menőség

 De a legjobb része a kanális felőli szoba. Van egy kis erkély, ahol könyvekből épített lépcső vezet fel a korlátig, a gyönyörű kilátáshoz. Fiatalok cigiztek ebben a kis sarokban, és jót nevettek amikor felmásztunk a legtetejére és elkezdtünk Waleeddal fotókat lődözni. És ami a pláne az egészben, ahonnan a nevét a hely kapta – acqua alta, azaz magas víz. Amikor megemelkedik a vízszint, november-december tájékán, az egész helyet elönti térdig a víz, és úgy lehet a könyvek közt mászkálni, válogatni. Láttunk fotókat, és nagyon, nagyon király. 

A könyvlépcső

 Na az ilyen helyekért indultam én útnak.

 Ezután búcsút vettünk Reginától, ment tanulni, még benéztünk egy kézi maszkkészítő mester műhelyébe, majd elindultunk a Szt Márk tér felé, még egyszer, mert Waleed még nem járt ott. Lecsüccsentünk, ő sem volt hajlandó kivárni a sort, és még egy jót dumáltunk az iszlámról, a világról, a jelenlegi közel-keleti helyzetről, meg úgy általában mindenről. Ja, és mondta, ha valaha Kairóban járunk, csak dobjunk egy telefont. Mindenképp élni fogok egyszer vele.

 Telezsúfolt hajóbusszal mentünk vissza Regina felé, mert hát na, Waleed azért elég termetes, és sokat fájnak a lábai. Imádkoztunk nehogy felszálljanak az ellenőrök, vagy istenuccse a Tibi mester által beharangozott karabinerek, de szerencsére minden rendben folyt (7 Euró jegy. Egy útra. No.)

Felszedtük a cuccunkat, és Reginától ajándékba kaptunk eredeti pici kazakh csokit. Nekem nem volt szívem megenni, mint emléket tettem el a pénztárcám legbelső zsebébe. Süti megette, csak a papírt tette el, egy picit meg is kóstoltam az övéből, fincsa volt, de inkább a lelki tartalma teszi különlegessé.

Regina, Waleed, meg én az új sapimban

 A vasútállomáson elbúcsúztunk Waleedtól, majd mivel Giovannihoz csak háromnegyed egyre tudtunk menni, Regina meg még nem írt hogy mehetünk a cuccainkért, ellébecoltuk az időt, egy pici pizzázóban vettünk egy pizzát, ücsörögtünk, és vártuk a hívást. Olyan háromnegyed tizenegy körül jött, mi meg zúztunk befelé, felvettük a cuccokat, érzékeny búcsút vettünk, majd rohamlépésben elindultunk a Rialto vízibusz állomáshoz, hogy időben elérjük az utolsó külvárosba menő buszt, ami Giovanni mekijéhez visz. Ekkor jött a meglepi: Rialtón a vízibusz kapui beengedősek.

 Puff. Újratervezés. A helyzet a következő: van cirka 12 percünk eljutni a vasútig, és akkor talán elérjük a villamost amiről elérjük a buszt. Vagy lefutunk a következő megállóig, ami nem tudjuk hol van, és reménykedünk hogy ott nincs kapu, vagy lefutunk egészen a vasútig, ami meg nem tudjuk merre van, de itt-ott vannak táblák amik segítenek. Az utóbbi mellett döntöttünk. Futottunk, a hatalmas zsákokkal, a zsák széles sikátorokban, és reménykedtünk, meg eltévedtünk, mint a szél, többször.

Na igen, valami ilyesmi

 Mission Impossible. Lekéstük, az utolsó buszunkat a szállásunkhoz. Depi volt, Mestre Centroban, fél egy körül, és elkezdtünk kiötölni egy B tervet. Süti írt Giovanninak, hogy mi van, és megköszönte hogy elszállásolt volna minket, én meg szóba elegyedtem egy kicsit gyanús külsejű formával a buszmegállóban. Mikor elmeséltem neki mi a helyzet, először mondta hogy aludjunk a vasútállomáson, majd a semmiből felhozta, hogy neki van lakása, és alhatunk ott. Sütinek nagyon nem tetszett a figura, így még mielőtt válaszolhattam volna hangosan bekiabálta, hogy NE! Erre a srác kicsit furán nézett, én mérges lettem, majd Süti megmutatta miért tette – Giovanni visszaírt, hogy hol vagyunk, mert kijön értünk kocsival. Két ismeretlen srácért, akik egy mekiben kérdezték meg hogy nála alhatnak-e. Az emberek hihetetlenek.

 Meg is jött, pici kocsival, becuccoltunk, és megbeszéltük mi hogy legyen. Elmondta, hogy az anyukájával, a húgával, a sógorával, és az ő pici babájukkal lakik együtt, de külön lakrészben, és ott leszünk mi. Mivel délután-estefele dolgozik, ő mindig hajnali négyig kockul, és délután kel, kettőkor van közös ebéd a családdal, arra meg vagyunk hívva, és vissza is tud minket hozni kocsival. Szépen megköszöntük. Mesélte hogy merrefele járt a világban, tíz évig élt animátorként mindenféle hotelekben, a legvarázslatosabb helyeken a földön, szóval tudja mi az utazás. Meg is érkeztünk, egy pici városkába, jó nagy házhoz. Beágyaztunk, picit neteztünk, megterveztük hova megyünk – Bologna lett a cél – de írni már nem volt erőm, nagyon késő volt.

 Úgy három körül kerültünk vízszintesbe.

Víziváros II

Miután két nappal ezelőtt a mekiben megírtam a posztot, egy borzas hajú, husika, nagyon vidám srác elkezdett összeszerelni egy Kinectet az egyik asztalra, és nekiállt játszani a gyerekekkel. Jó arcnak tűnt, mi meg ott ücsörögtünk egy ideje, Süti szétunta a fejét, úgyhogy kitalálta hogy megkérdezi a gyereket hogy alhatunk-e talán nála. Szépen felvezette a dolgot, én addig elbújtam a csöves szakállas fejemmel, hagytam érvényesülni cimborám karizmáját. Sikerült is neki, laza húsz perc alatt felhozni a témát. A srácot Giovanninak hívják (nem, nem vámpír, láttuk a napon), egy másik mestre-i mekiben dolgozik alapból, hetente egyszer jár csak oda játszani a kicsikkel. Mondta hogy nagyon szívesen elszállásol, semmi gond, két dolog van csak. Egy, hogy nem ma, mert ma van az évfordulója a barátnőjével. Kettő, hogy csak késő este, ilyen háromnegyed egy körül tudunk érkezni, mert este héttől éjfélig dolgozik. Süti nagyon megköszönte, kapott telefonszámot, elérhetőséget, én lecápáztam még egy shake-t amit egy horda ázsiai csajszi az asztalon hagyott, és már mentünk is az utunkra.

Jobb híján elindultunk a korábbi alvóhelyünk felé, ám a vonatállomásról gitárszót meg hamiskás énekhangot hallottunk. Egy csapat fiatal zenél, röhögcsélt a hajléktalanokkal, teát meg nápolyit osztva nekik, olasz popszámokat dalolgatva. Letelepedtünk, hallgattuk amit játszanak, kiderült hogy minden héten kijönnek ide a hajléktalanokhoz, bölcsészhallgatók, és szívesen látnak minket. Kaptunk nápolyit is, beszélgettünk velük picit, hallgattuk mit játszanak, és bár szinte végig olaszul beszéltek, azért így is jól elvoltunk. Fél tizenegy körül lelépünk az alvóhelyre, még mindig nem volt ott senki, úgyhogy vízszintesbe vágtuk magunkat. Most már mindenünket betakartuk, nekem csak az orrom hegye látszott ki, tanulva az előző esti szúnyoginvázióból.

Másnap reggel Süti benyomott egy jó kis cigányzenét a telójáról ahogy pakoltunk, ami tök jó ötletnek tűnt, amíg egy ötvenes féle forma fel nem figyelt a hangra, és meg nem talált minket. Jól le lettünk cseszve, és elküldve, hogy soha többé vissza ne merjünk ide jönni, ez privát terület – és teljesen igaza volt, úgyhogy bocsánatot kértünk, és mondtuk hogy már zúzunk is el.

Mivel sehova nem tudtuk lepakolni a táskákat, először gyorsan néztünk wifit az egyik kávézó előtt, hogy írtak-e vissza couchsurfön. Süti talált egy eventet, aminek Spritz English volt a neve (utalva a helyi különleges itókára, az Aperolból készített fröccsre), a lényeg az hogy a helyi couchsurferek és utazók összeülnek, és dumálnak, elvannak. Cucclerakóhely és barátok reményében bejelentkeztünk az eseményre, este héttől tizenegy tartott papíron, amit mondjuk picit keresztbe vágott hogy Filippóval kilencre beszéltünk meg találkát a házánál. Fel is hívtuk, és kitoltuk a dolgot este tízre, hogy ne kelljen már szinte azonnal lelépnünk a bulikáról. Ezután, jobb híján, a zsákokkal együtt elindultunk felfedezni Velence turista részét. Reggel Sütinek nagyon kellett tojnia, úgyhogy rendelt egy kávét, és mivel nekem le kellett ülnöm mellé, én kirendeltem egy üveg vizet (kisebb kiszerelést nem adtak). Kaptunk pici kekszeket, azt benyomtuk, meg az asztalon a pohárból az összes ropit is, aztán leléptünk. Öt Euró, puff.

A Szt Márk tér egy része, turistahaddal

Az út elején Sütivel fogadtunk, hogy tíz perc alatt lent leszünk-e a Szt. Márk téren úgy, hogy ő gyorsan fejből memorizálja a térképet. Nagyjából egy óra alatt oda is értünk, közben a fogadás elvesztése miatt fizetett nekem egy fagyit. Nagyon fincsi volt, azt az olaszok értenek az ilyesmihez. A Szt. Márk téren hatalmas tömeg, szelfibotokkal felszerelt ázsiai hadsereg masírozott végig rajtunk időről időre, de zene szólt, kellemes volt minden, attól eltekintve hogy mindkettőnknek iszonyúan kellet pisilnie, és másfél Eurót számítanak fel érte arrafelé. A bazilikába nem mentek be, vagy hatvan méter hosszan kígyózott a sor, meg annyira nem is az építészet miatt jöttem ide, úgyhogy azt kihagytam. Viszont mikor átmentem a téren, direkt belegázoltam a galambok közé, amik százasával lepik el a helyet, és komolyan figyelni kell hogy nehogy eltipord őket. Amikor lehajoltam hogy felvegyem az egyik szebb példányt, egy arab csávó megjelent a semmiből, és aprótésztát nyomott a kezembe. Ennyi kellett csak, az összes madár megtámadott mintha legalábbis én magam is kaja lennék, rászálltak a vállamra, a karomra, a fejemre, mindenhova, kicsit hirtelen történt, úgyhogy eléggé meglepődtem, de nagyon vicces volt. A csávó ezután vigyorogva egy maroknyit rászórt a sapkámra, mire telement az arcom pihetollal meg szárnyakkal ahogy az élelmesebbje elkezdett csatázni a fejem felett. Megkérdezte akarom— hogy lőjön egy képet, és van-e pénzem, de mondtam neki hogy sajnos nincs. Nem sokkal rá tovább is álltunk. Bementünk egy másik nagyon szép templomba, vörös drapériák mindenütt, el is volt rejtve picit a turisták szeme elől, alig voltak bent, csendes és hangulatos volt. Ide lecsüccsentünk egy picit, aztán mentünk tovább, és megegyeztünk, hogy a vasútállomás körüli rész, ami nincs annyira felkapva, sokkal-sokkal szebb.

A templom amire ráleltünk

Kifele jövet az egyik falon találtunk egy kiváló street artot, ami a turisták seregét figurázza ki. Tényleg nem lehet mást csinálni a belvárosban, csak pénzt költeni. Sokat.

Erről van szó kérem

Már délután felé járt, de volt még két óránk, és éhesek is voltunk, úgyhogy letelepedtünk az egyik téren. Süti bevágott egy pár kanál fantasztikus mogyorókrémet, én kértem forró vizet és csináltam egy Vifon levest. Egynek elment. Én még gyorsan berohantam egy étterembe borotválkozni, mégse nézzek ki teljesen hobónak ha már emberek közé megyünk. Miután végeztünk, szép lassan el is indultunk a couchsurfing buli felé.

Az F30 nevű nagyon fancy bárban voltunk, egyből a vasútállomáson. Mi voltunk az elsők, és mi is késtünk egy jó tíz percet. Először egy svéd parkouros gyerek érkezett, vele dumáltunk, majd körbenéztünk a többiekért. Odabent rájuk is találtam, és Andrea, a szervező még épp időben szólt hogy jöjjünk be, mert odakint minden piáért felszámolnak 0.50 Eurót, mint felszolgálási díjat. Rendelés sztornó, és táskákkal együtt behúzódtunk.

Jófej társaság gyűlt össze, csomó emberrel megismerkedtünk, és bár kicsit mesterkéltnek meg felszínesnek tűnt az elején, több arccal is összemelegedtünk. Én sokat beszéltem egy kazakh lánnyal, Reginával, aki Velencében él két hónapja a pasijával, építészetet szeretne tanulni, de még nem tudja hogy felvették-e. Nagyon aranyos volt, mesélt az országáról, én is meséltem a mienkről. Találkoztam még egy szerb-magyar fickóval, akinek a nevét nem sikerült megjegyeznem, de két éve él Mestre-ben, a nagymamája vajdasági magyar volt, és ő is makog valamit magyarul. Jól eldumáltunk, nyelvekről, a világról, politikáról, mesélt a háborúról, hogy ő hogyan élte meg, szóval mindenképp érdemes volt eljönni. Reginával megbeszéltük, hogy ma lepakolhatjuk a cuccunkat náluk.

Süti is megtalálta a maga emberét, összehaverkodott egy Waleed nevű egyiptomi-szaudi gyerekkel, és miután mindenki elment, mi még ottmaradtunk befejezni a piákat, meg beszélgetni. Ja igen, még a buli közben korábban elindultunk – 10-ig sikerült kitolni a találkozót Filippóval – és Süti út közben látta csak hogy írt a srác, hogy éjfél előtt nem lesz otthon, úgyhogy vissza is fordultunk a bár felé. Waleed érdekes dolgokat mesélt, megkóstoltuk a helyi italokat is vele, nem túl drágáért – a Bellinit, a Spritzet és az Amarot – elmagyarázta nekünk az iszlám alapvető értékeit, ahogy ő látja, a hijabról, elnyomásról, dzsihádról, nagyon értelmesen eltársalogtunk, érdekes volt hallani valakit aki maga is muszlim beszélni a témáról. Megdumáltuk hogy ma együtt nézzük meg a város másik részét, majd találkozunk valamikor délelőtt.

Búcsú után felszálltunk a villamosra, és kimentünk Mestre szélére, ahol Filippo lakott. Favaro via Monte Cervino 2 volt a cím. Az egyet meg is találtuk, de tovább az úton valami fura logika folytán így ment a számozás: 17, 11, 17/b, 24, 26, 19. Meglepődtünk, ott álltunk éjfél után picivel a külvárosban, és fogalmunk sem volt hogy most mi van. Végül egy pizzázóban kaptunk útbaigazítást, és megtaláltuk a társasházat. A parkoló kerítéssel le volt zárva, úgyhogy letelepedtünk az utcán, Süti rakott be cigányzenét, és vártuk a gyereket,mert telefonon nem tudtuk elérni. Egyszer jött egy autó, kinyitották a kaput, egy idős házaspár ült benne, én utánuk futottam be a parkolóba, és a kezemmel mutogattam hogy beszélni szeretnék, meg akartam tudakolni hogy ismerik-e egyáltalán a srácot, és ha igen, beengednének-e hogy bekopogjunk hozzá. Nem voltak hajlandóak még kiszállni sem a kocsiból, amíg el nem takarodtam. Olasz vendégszeretet +1.

Olyan egy körül meg is érkezett Filippo kocsival, mellette egy nagyon csinoska arabnak látszó csajszi ült, először azt hittük a barátnője, de később kiderült hogy egy Güzide nevű török couchsurfer lány, és azért lett kitolva éjfél utánra a tali mert vele iszogattak. Filippo lakása nem túl nagy, de kényelmes, és szívesen látott minket, annak ellenére hogy valszeg picit büdösek is voltunk. Güzide érdeklődött merre megyünk tovább, hogyan. Mondta hogy ő is szívesen stoppolna, de a ruháiban amik vannak, meg amilyen csinos, félreértenék a szitut. Nos, ezzel nem vitatkoztak, a hasa kilátszott a topból, annyira meg volt szaggatva a farmere hogy több helyen volt láb mint anyag, de tanácsoltam neki hogy készítsen táblát, vagy menjen benzinkutakra, és akkor biztosan egyértelmű lesz minden, és sikerrel is jár. Lefürödtünk, nagyon király volt végre, de a ruhákat nem tudtuk kimosni, mert a srácnak se mosógépe nem volt – ezt megoldottuk volna kézzel helyette - se helye nem volt ahova ki tudtuk volna akasztani száradni a ruhákat. Mutatott viszont egy mosodát szembe az úton, ahol viszonylag olcsón meg lehet úszni a dolgot, és szárítani is tudunk. Mikor Güzide elment fogat mosni, suttogva megkérdeztem tőle, hogy randi féleségen voltak-e, mert ha igen, akkor nagyon sajnáljuk hogy tönkretettük a dolog végét. Elég félénknek tűnt alapból is, de amikor felhoztam a témát még inkább zavarba jött, valahogy elmormogta hogy nem, dehogyis, nem randi volt, majd egy kínos nevetéssel zárta. Jót aludtunk, reggel korán keltünk mert Filippónak mennie kellett melózni, meg bevitte Güzidét az állomásra, mi meg leléptünk szembe a mosodához.

Na, itt vagyunk most, van áram, meg ülőhely. Mindent bevágtunk a mosóba, de a szárító valamiért nem nagyon kedvel minket, két kört lenyomtunk, és a gatyám még így is tiszta nedves. Mindegy, tisztának legalább tiszta, talán ma este Giovanninál ki tudunk teregetni.

Szóval így vagyunk. Nekem meg a korog a gyomrom, úgyhogy jó lenne valami kaját szerezni.

Víziváros

Még aznap este egy elég kényelmetlen szituba kerültem Annéknál, mert ugye nagyon kellett volna komolyabban használnom a retyót, de a víz ki volt kötve. Felvettem hát a kabátomat, bakancsomat, és laza fél órát sétáltam a falu széléig ahol végre elhagyatott erdőt találtam. Megérte amúgy, gyönyörű volt az egész hely éjszaka, kár lett volna kihagyni. Másnap reggel nem bírtam időben felkelni, délután egyig ágyban voltam, hihetetlen jó volt, pihe-puha párnák között, csendben, melegben, aww. Felkeltem, összepakoltam, megcsörgettem Anne-t (aki mint kiderült igazából Anna, de már mindegy), aki meglepődve jött ki a teraszra, mert azt hitte már leléptem korán reggel és csak azért is kisétáltam a benzinkútra. Megkérdezte kérek-e reggelit, de már nem volt képem, úgyhogy gyorsan átöltözött, és kidobott a gmündi benzinkútra. Ott kint csináltunk egy közös szelfit, megbeszéltük egymás nevét rendesen hogy megtaláljuk majd Facebookon, majd jött a kínosság netovábbja: Anne anyukája egy tízeuróst küldetett vele, nekem, az útra. Nem akartam elfogadni, mondtam hogy ezt már nem vagyok hajlandó, de ő csak azért is rámerőszakolta, mondta hogy addig itt fog állni amíg el nem teszem, nagyon szépen megköszöntem, aztán elbúcsúztunk. Még megígértette velem, hogyha teljesen esélytelen a stoppolás és itt ragadnék, felhívom telefonon és akkor eldob Villachba. Imádom ezt a csajszit.

Közös szelfi

Na, hát nem volt teljesen esélytelen, csak közepesen. A benzinkútra mindkét irányból be lehetett hajtani, és tele volt az egész Salzburgon át Németországba tartó sznob német öregekkel, meg két-háromgyerekes családokkal, akiknek már alapból csak az imádság tarthatta bent az összes cuccukat a kocsiban. Egyszer csak a semmiből feltűnt két horvát gyerek, nagy táskákkal, gördeszkákkal, ők is stoppoltak, csak a másik irányba, úgyhogy megbeszéltük hogy ha találunk alkalmas autót, megkérdezzük egymásnak a sofőröket. Ők vadásztak az étteremnél, én a benzinkút részen, jó két órát dekkolhattam, és közben bűnbe is estem – nagyon éhes voltam, csak a várhegyről szedett két almám volt, az meg korán reggel elfogyott – úgyhogy 4 Eurós horribilis áron vettem magamnak egy alkarnyi szendvicset. Végül nagy nehezen egy apró Suzuki vett fel, két szlovén és egy svéd csajszi ült benne, a svéd lány BlaBlaCarral csatlakozott hozzájuk, és mondták hogy eldobnak Villachig, ők Ljubljanába mennek, hazafele. Na, ez volt a nagy hiba. Jól eldumáltunk, de már az elején levágtam hogy a sofőr lánynak fogalma sincs sem az útról, lehajtókról, sem a stoppolás működéséről, a véleményemet pedig nem volt hajlandó elfogadni. A végeredmény az lett, hogy elhagytuk az utolsó villach-i lehajtót, és jobb híján, sűrű bocsánatkérések közepette kitettek egy Verden nevű kisfaluban egy buszmegállóban. Na dicsak…

Másfél óra múlva jött volna busz ami elvisz Villachba, onnan ugye ki kellett volna kászálódni a külvárosba, szóval jó pár órányira tippeltem a késedelmet amit ez okozott, de a bosszúságért kárpótolt a gyönyörű táj és a cuki kis alpesi házak. Felhívtam Sütit, aki kiröhögött, mert már két órája Velencében csövezett. Kabbe Süti.

Gondoltam hogy amíg várok a buszra kiállok táblázni, hátha valaki hamarabb eldob. Úgy öt percbe telt mire felvett egy kivarrt pirszinges csaj, aki semmit nem makogott angolul, de azért kézzel-lábbal megértettük egymást. A villach-i autópálya felhajtón tett ki, tök jó helyen, egy buszmegálló előtt – volt hely az autóknak lehúzódni – így húsz perc alatt fogtam is magamnak egy autószerelőt, aki elvitt legutolsó benzinkúthoz az olasz határ előtt. Nagy kút volt, de tök kihalt, csak a teherautók álltak egymás mellett. Egy öreg lengyel faszi szívesen elvitt volna egészen Velencéig, de csak másnap korán reggel indulhatott, mert kötelezően pihennie kellett. Mondta, hogy ha még itt vagyok, csak kopogjak be a kocsijába. Szerencsére nem sokra rá befordult egy dzsuvás Renault, hátsó ülések kikapva, helyettük csomagok beokádva egymás hegyén-hátán, a sofőr egy szőke raszta, fémszínű napszemüvegben, barna cigivel a szájában. Rendszám francia. Tudtam hogy ő az én emberem.

Ám ő kezdetben még nem tudta biztosra hogy az ő embere vagyok-e, megkérdezte bevándorló vagyok-e, és vannak-e papírjaim, mert nem akar balhét a határnál. Megmutattam neki az útlevelem meg a személyim, ő mondta várjam meg csak elmegy hugyozni a bokorba („I ain’t gonna pay for pissin’, maaan”), aztán mehetünk. Elmesélte hogy fizikát kezd majd tanulni az idén, eddig környezetmérnök volt, de két éve csak utazik a világba a kocsijával, sátrazik, couchsurföl, és csóró stopposokat fuvaroz. Jó hosszú volt az út Velencéig, megbeszéltük hogy az elkerülőn tesz ki, onnan meg majd megoldom. Gyönyörű tájakon vezettünk át, szinte merőlegesen törtek az ég felé mindkét oldalt az Alpok hegyei, kopaszon, néhány apró fenyőfa tudott csak megmaradni a kövek között. Elhajtottunk egy hatalmas gáton, ami felduzzasztotta egy türkizszínű hegyi patakot. Lélegzetelállító volt. Amint átértünk azonban az alagút másik oldalára, hirtelen lapos föld, amíg a szem ellát, és hirtelen minden háznak cserépteteje lett. Megérkeztünk Olaszországba.

Az úton végig tudományos kérdésekről beszélgettünk, nagy hévvel magyaráztunk egymásnak, nagyon király volt, én is tanultam újat, ő is tanult. Ahogy megígérte, lejött az autópályáról, eligazított a telója alapján, majd nagy ölelés, és lelépett. Egy fél órácska séta után találtam egy buszmegállót, ami bevitt Mestre-be, Velence szárazföldi részére, ahonnan más késő estére érkeztem csak be egy másik busszal a vízivárosba.

A Nagy Csatorna, busszal. Jepp, az ott egy busz.

Az első dolog ami megcsap Velencében, az a lenyűgöző látvány. Az egész város a tenger tetején úszik, régi házikók, sikátorok kusza, gyönyörű halmaza, hajók, gondolák, turisták mindenütt, zene szól, félhomály, szóval valami hihetetlen hangulatos, és ódon, régi. A házak oldaláról sok helyen hullik a vakolat, láthatóvá téve a sokszáz éves téglákat, mindenhol hullámzik a víz a lábad alatt, kis hidakon tudsz közlekedni, egy szóval, nagyon király.

A második dolog ami megcsap Velencében, a szag. Annak hogy utcák helyett csatornákat építesz, megvannak az előnyei és a hátrányai is, azt hiszem. Az egész város olyan mintha penészes lenne, fura nedves-ragadós-pállott szag ül meg mindent, a levegő nehéz a párától, el sem tudom képzelni mi lehet itt nyáron. Gondolom penész. De mindezért bőven kárpótol az elképesztő építészet és a hihetetlen látvány.

Na, szóval ilyen a város

Sütivel a vasútállomáson találkoztam, elmesélte a kalandját az autópályarendőrséggel – sétált az Autobahn szélén, ezért lekapcsolták, de kidumálta magát, és még el is dobták egy benzinkútig. Valami osztrák házaspár dobta el idáig, de éjszakára egy vastag fallal körülzárt benzinkút-hotelnél ragadt, és mivel kimászni nem tudott, tovább sétálni nem akart, meg amúgy is két és fél napos retek lepte, kifizetett egy hotelszobát. Késő estig beszélgettünk meg sétáltunk, és szembe kellett néznünk a realitással. Filippo a munkája miatt csak csütörtökön tud minket elszállásolni, és Jem, bár felvette a fényképezőmet, így nem akarta elküldeni Velencébe – ha Filippo véletlenül nem lenne otthon, visszaküldenék az egészet Grazba, így magával vitte Bécsbe. A fényképezőgépre új tervet ötöltünk ki, küldje el Süti svájci ismerőseinek, és bár így nem lesz egész Olaszország alatt gépünk, de legalább biztos helyen lesz ahol majd felszedhetjük. Sajnálom, mert egy csomó jó képet csináltam még Grazban, azt hiszem ezeket majd később egyben feltöltöm. Az éjszakára meg nem volt ötletünk, éhesek is voltunk, úgyhogy elindultunk a labirintusban portyázni. Gondolkoztunk rajta hogy fel aszaszinszkrídelünk az egyik tetőre és ott alszunk, de minden bizonnyal nem mi voltunk az első zsenik akiknek ez az ötlet az eszébe jutott – a legtöbb mászható helyen szögek vagy üvegszilánkok vannak a fal, tető szélébe bebetonozva. Az egyik téren egy random táncházba futottunk, olyan 10-15 pár tangózott a félhomályban, ősrégi házak közötti kis szűk, macskaköves helyen, nagyon menő volt. Az egyik étterem előtt két csajtól elkértük a kenyeret, amit nem ettek meg, kis mogyorókrémmel letoltuk. Isteni lakoma. Az árak amúgy szörnyűek, 2.50 egy deci bor, a legolcsóbb pizza 7.00-nál kezdődik. Félelmetes, de hát, turistaközpont, meg valahogy be kell vinni a cuccot a sikátorokon át, szóval érthető. Végül feladtuk a dolgot, találtunk egy kis egyirányú sikátort ami vízben végződött, levágtuk a cuccunkat, és ott aludtunk, a kanális mellett. Hányan mondhatják ezt el magukról?

Ötcsillag

Este nehezen és keveset aludtam, mindig felkeltem a zajokra, meg fáztam is egyszer szóval alá kellett öltöznöm, valamint szétcsíptek a szúnyogok, de a fílingért mindenképp megérte. Valszeg ma is ott alszunk, vagy tíz embernek írtunk couchsurfön, abból kettő válaszolt hogy nem, a többi még ennyire sem méltatott. Be akartunk menni egy suliba fürödni, de a kapuk zárva voltak, és egy rövid hajú, szőke csajszi, futásból érkezve, rákérdezett hogy mit szerencsétlenkedünk. Mondtuk mi a helyzet, ő meg behívott hogy fürödjünk meg nyugodtan nála. Kicsit awkward volt, a csaj maga is utazó, osztrák, arab nyelvet és kultúrát tanul itt Erasmussal, de a lakása icipici volt, és látszott nem nagyon szokott vendégekhez. Lefürödtünk, isteni volt, Süti kapott egy kávét is, majd búcsúzóul adott egy almát meg néhány préselt gyümölcsös-mézes szeletet. Megköszöntük szépen, meg leléptünk a tangós térre megreggelizni. Itt láttuk ahogy hordják kis kocsikon az iszapot, pakolják fel hajókra, tisztítják a kanálist korán reggel. Megbeszéltük hogy kaját kéne szereznünk, meg wifit hogy legyen szállás, úgyhogy kimentünk a földre, Mestre-be. Itt egy szupermarketben jól bevásároltunk, és istenesen megkajáltunk, olívás kenyérből, olívabogyóból, paradicsomból, valami fincsi édeskés sajtból és olasz szalámiból. Annyira telezabáltuk magunkat hogy le kellett pihennünk egy hotel előtt, meg az eső esett amúgy is.

Zaba

Wifi vadászat közben bementünk egy plázába, de ott meg áram nem volt, majd egy meki felé kezdtünk sétálni, amikor az utcaszélről magyar szót hallottunk. Három csavargó, egy nagyon csúnya punk csaj, egy rosszarcú öreg faszi és egy kalapos arc, akinek az egész lába szürkén fel volt duzzadva, és egy ocsmány fekete foltban üszkösödött. Leszólítottam őket, nagyon örültek nekünk, be is mutatkoztak: Margóczy Tibor, 44 éves, csöves, 23 év fegyházzal a háta mögött, 23 éves kislánya, a húgyszagú Brigike, aki legalább 35-nek néz ki, keresztbeálló szemeivel és rothadó fogaival pedig örökkön mosolyog, valamint Iván, a vén harcos, aki egy koszos kalapban ücsörgött az útszélen, az otthoni Kőbányaival egyenértékű sörital üres dobozát szorongatva.

Fosták magukból a szót, meséltek a kalandjaikról, jártak már Rómában, Spanyolországban, Franciaországban, idáig gyalog sétáltak ki, munkát keresve, de jelenleg csöveznek, a caritasnál esznek, és egy elhagyott uszodában laknak. Meg is invitáltak magukhoz, mondták hogy jófej arcok vagyunk, el is férünk, kaja is van, meg pia, de ezt illedelmesen visszautasítottuk. Vermuthot tukmáltak ránk – ami amúgy nagyon jó minőségű, meg finom is volt – meg megmutatták a legolcsóbb szupermarketet a környéken. Csak Brigike és Tibi, persze, Iván nem nagyon tudott járni, őt csendes magányában ott hagytuk az út szélén, ahol volt.

Részletek Tibi (atya?), saját címzése alapján a „legrosszabb magyar” tanításaiból:

- Olaszországban a magyartól félnek. Ha meglátják a táskákat, és meg tudják honnan valósi vagy, elkerülnek, mert minden magyar „bandito”

- Rómába ne menj, a „karabinereknek” nevezett rendőrfajták eltörik a lábadat. Ja, meg mindenhol bangladesiek vannak, meg románok, akik, ugye, nyilvánvalóan mind köcsögök

- Spanyolországban minden magyar kap egy saját jurtát, a niggerek uralják a vidéket, és ha látják hogy csóró vagy, adnak neked öt kiló füvet hogy csinálj pénzt magadnak

- Ferenc pápa mindenkinek ingyen ad cipőt meg Adidas nadrágot

- Szicíliában ha fejbe lősz egy embert, kapsz másfél milliót

Szóval így. Alig bírtuk lerázni őket, hogy végre továbbállhassunk, de amint kikerültek hallótávból, úgy szakadtunk Sütivel hogy a könnyünk kifolyt. Végül csak megtaláltuk a mekit, és itt ülünk most. Van áram, net, feltöltünk mindent, megittunk egy-egy shake-t, pihi nap van, a tegnapi elég kemény volt, meg különben sem sietünk sehova. Bejövős a város, itt maradunk egy pár napot, mindenképp, szóval lesz még időnk körbenézni. Kiküldtünk egy csomó couchsurf meg trusroots üzenetet, hátha, meg találtunk holnap egy eseményt, ahova összegyűlnek a helyi couchsurfing utazók és szállásadók, és iszogatnak valami nagyon cool helyen Velencébe. Hátha ott nagyobb szerencsével járunk, meg tuti találkozunk jó arc emberekkel. Addig is, regenerálódunk.

Arrivederci! :)



Karma:
Kuvasz - 4
Süti - 3

Koldus és királyfi

Az előző posztot ott fejeztem be, hogy kiraktak a konditerem elől, és lementem a verebekből felálló Sütijugendhez. Innen mesélném a sztorit tovább, mert pár percre rá újabb fordulat történt. A metró-villamosból feljött két csajszi hatalmas zsákokkal, polifoammal, és letelepedtek a vasútállomás előtti füves részen. Az egyik lány épp indulóban volt amikor odaértem hozzájuk, és leszólítottam őket hogy mit csinálnak, kik ők, mire fel a nagy hátizsák. Mindketten utazók voltak, a siető lány, Sarah épp ment tovább Bécs felé, úgyhogy egyből el is búcsúzott, de a másik, egy Jemma nevű, nagyon talpraesett brit csajszi mondta, hogy kedd délután indul csak tovább, addig megnézi magának Grazot, de most még várnia kell a hostelre ahova bejelentkezett, mert csak háromkor tud becsekkolni. Megkérdeztem van-e kedve együtt lemenni a fesztiválra, mi is csak tegnap érkeztünk, és akkor már miért ne mennénk együtt. Láthatóan nagyon örült a hirtelen jött társaságnak, mi pedig le tudtuk dobni a zsákokat a hostel lobbijában, és Jemmel együtt, a kis tatyóinkkal indultunk el az Aufsteierernre, be a belvárosba.

Már villamosmegállóban hihetetlen látvány fogadott: minden egyes fiatal, a turistáktól eltekintve hagyományos népi öltözetben, a lányok kis színes szoknyákban, a fiúk pedig térdig érő béna zokniban meg hózentrógerben nyomultak lefelé a mozgólépcsőn. A villamospótlón beszéltem egy sráccal aki javasolta hogy kóstoljuk meg a híres helyi piát, a sturmnak nevezett, valószínűtlenül rózsaszín, opálos, bizarr löttyöt, ami gyakorlatilag nem más mint felcukrozott, félig erjesztett bubis must. Azt is mondta, vigyázzunk, mert azon kívül hogy megfosat, nagyon csúnyán be lehet, és be is fog ma mindenki rúgni tőle. Hatalmas volt a tömeg, sülő kolbászok illata szállt, mozogni alig lehetett a szűk macskaköves utcákon. Kétoldalt mindenhol kézzel készített ékszereket, apró gombócokból álló krumplis kaját, bicskákat, kalapokat, és a sturm izét árulták, szégyentelenül magas árakon, de ez sem tántorított el minket attól hogy egy pohárral megkóstoljunk belőle. Mikor, ha most nem? Amúgy is sokkal olcsóbban utazunk, mint ahogy terveztük (most járok durván 12 Eurónál, és öt napja indultunk). Nekem kifejezetten ízlett, Jemnek is, aki később egy második pohárral is leküldött, csak Süti fanyalgott fölötte.

A hely nagyon király volt, a belvárosban öt pici színpadon folyamatosan ment az osztrák népzene, a Hauptplatzon pedig, a nagyszínpadon mesemondás, ökörködéssel fűszerezett néptánc, éneklés folyt. Volt egy néni aki a rokkájával az egyik bolt mellett fonalat sodort, megkérdeztem megfoghatom-e amit csinált, mire odaengedett a rokkához, és aranyos tört angollal elmagyarázta hogyan működik, és megengedte hogy kipróbáljam. Fél percig sem tudtam lépést tartani a rokkakerékkel, elszakadt a fonal. A nénike jóízűt nevetett, letépett egy darabot belőle, és a kezemre kötötte, hogy ő ezt nekem adja, mert ez a barátság karkötőnk. Erre nem tudtam felelni, annyira cuki volt.

Nem sokkal ezután elmentünk a néptáncos helyre, de csak fél héttől volt táncoktatás, volt egy bő óránk addig. Leültünk a parkba, és elkezdtünk tervezgetni, mi lesz este, hol alszunk, mi legyen. Lacánál nem tudtunk már ugye, mert a haverjai visszajöttek Grazba, a trustrootsos lány nem válaszolt, Jemnél ugye nem tudtunk, mert kidobnak, úgyhogy alternatívákon kezdtük törni a fejünket. A fellépők közt találtunk a prospektusban egy magyar néptánccsoportot, de sajnos az előadásukról már lemaradtunk, és ezzel a potenciális szállásról is. Maradt a szőke infópultos lányka, Magdalena, elmentem beszélni vele, de sajnos egész éjszaka dolgoznia kellett, pedig szívesen látott volna minket. Úgy döntöttünk végül hogy tojunk bele, ma bulizunk, majd valahol sátrazunk aztán kész. Süti előre egyeztetett a Subwayben hogyha van romlandó maradék akkor azt megkapjuk, csak este kilenc körül legyünk ott.

A táncház, bár csak fél órásra tervezték, és Jem nem mert beállni velem, nagyon menőke volt, az egyik klarinétos népzenész lánnyal táncoltam. Olyasmi a stájer tánc mint a páros moldvaik, csak forgás helyett mindenhol keringőzni kell, nem túl bonyolult. Bakivideók hangulatát idéző tangóharmonika és szaxofon zene szólt, mindenki teli szájjal vigyorgott, egy kövér pasi a színpadon pedig minden számra rájódlizott. Kár hogy fél órácskát szakítottak csak erre, maradtam volna még.

Visszatérve a többiekhez elhatároztuk hogy elmegyünk megnézni a várat, így éjszaka, és akkor még a Subwayhez is időben odaérünk moslékosztásra.  Sétáltunk, végig a folyóparton, közben tervezgettük hogy majd a táborunknál jól tüzet rakunk, és megsütjük azt a majdnem kilónyi szelídgesztenyét amit az egyik gesztenyeárus után szedtünk fel a földről. A Schlossburg tetejéről a panoráma valami hihetetlen volt, az egész várost be lehetett látni, pici bérházas utcáival, templomtornyaival, sok száz éves épületeivel, a távolban fekete hegyek gerincei takarták ki a horizontot. Ücsörögtünk, beszélgettünk, nagyon megkedveltem Jemet, és ő is megkedvelt minket, nem bántam volna ha tovább is velünk tud tartani, de nekünk másnap indulni kellett tovább, ő pedig pont Bécs irányába utazott. Megbeszéltük hogy eljön velünk a Subwayhez, feltölti a szobájában Süti merülőben lévő telóját, és másnap reggel találkozunk kilenckor a hostel lobbijában. Azt is felajánlotta, hogy megadja az ottani wifi jelszót hogy egy kicsit összekaparjunk magunkat, megszervezzük előre a szállásainkat, és kölcsönösen referenciát írhassunk egymásról couchsurfingen, megkönnyítve egymás jövőjét. Sőt, felvetette hogy szól az egyik couchcsurfing vendéglátójának, a velencei Filippo Basonak, hogy mi igazából mekkora jó arcok vagyunk, és ugyan szállásoljon el már minket ha odaérünk.

A Subwayben egy kicsit letört a hangulat, amikor Süti kijött hogy nincs kaja. Jem pedig, arra hivatkozva hogy bőségesen van pénze, meghívott mindkettőnket egy szendvicsre, és Sütinek lepasszolt egy nagy adag dohányt és cigipapírt. Ennyi jófejség nem is tudom hogy fér bele egy napba, kicsit kínosan is éreztem magam, de mosolyogva megnyugtatott hogy ez mind rendben, azt sajnálja hogy nem tud többet tenni értünk. Nagyon, nagyon rendes ez a csajszi, de tényleg. Nagyon.

Kaja után megindultunk Sütivel ki a városból. Már megint, késő este, fáradtan. Néztünk néhány hobó alvóhelyet a városban, boltok kirakatának fedele alatt meg elhanyagolt kiskertben, de mindet túl veszélyesnek éreztem, és inkább hajtottam magunkat tovább. Kimentünk egészen egy másik kastélyig, a város legszélére, hosszú hosszú sétával. Út közben találtunk egy standot, ahol almát árultak becsületkasszával, és csúnya gonosz módon elvettünk egy pár szemet. Ekkor véglegesítettük Sütivel a „bad karma” pontok táblázatát, amit ezentúl rendszeresen vezetni fogunk. Nagyjából azt méri ki mennyire tróger, kinek mennyire kell szégyellnie magát. A következőképp néz ki a táblázat:

- kisebb csínytevések, ferdítések                           1 pont

- kamuzás, félrevezetés                                         2 pont

- ezeknél durvább csalás                                       3 pont

Soha nem szegnénk törvényt, félreértés ne essék, rendes, jó gyerekek vagyunk. A jelenlegi állás 3-2, és sajnos nekem van a több. A három pontomból kettő a pizzaszerzés, egy pedig az almák elcsenése volt, Süti kamuzott Lacának hogy nincs összesen 500 Eurónk és ő is vett almát. Ezek a szégyen pontok, és jelenleg így állunk velük. Próbáljuk a minimumon tartani, mindig egymásnak osztjuk ki. A cél az, hogy ne vaduljunk el.

Szóval kisétáltunk, az idő is nagyon lehűlt, és korom sötétben, a vizes fűre álltunk neki sátrat verni. Kiderült hogy Süti még egyszer sem állította fel az övét, meg sem nézte hogyan kell, még azt sem tudja hogy milyen színű. Nos, a halál sötétben nem tudtuk megoldani a problémát, volt vagy hajnali fél kettő, a sátor pedig valami extravagáns hi-tech egyrudas eszköz, tudni kellett volna a csínját-bínját, úgyhogy Süti behúzódott egy bozótba, maga alá terítette a sátorbelsőt, és betakarózott a külső huzatba. Csak kicsit fagyott be az éjszaka. Én felvergődtem a sátram, de már a tököm ki volt, morcos voltam, még mindig éhes, és fáradt, a föld tiszta kavicsos, nem lehetett leszúrni a cövekeket rendesen, fürödni sem tudtunk. Szóval nyááááááááááá…. Így éreztem magam. Ja, azt mondtam hogy szemerkélt az eső, és az egész a hely egy meredek domboldal, úgyhogy folyton lecsúsztam a sátor aljába? Vagy azt a részt amikor a zsákom mellett csak az oldalamon tudok feküdni és annyi hely sincs hogy átforduljak? Azt hiszem ezekhez hozzá kell szokni, majd kiölődik belőlem ez a nyomi elkényelmesedett városi hisztizés. Még mindig százszor jobb helyem van mint szegény Dezsőnek. Meg az sem árt ha legközelebb időben sátrat verünk - mondjuk, amíg süt a nap.

Másnap reggel arra keltem hogy anya hív, hogy hogyan kell feloldani az otthoni telómon a zárat. Egészen szürreális volt úgy reggel hétkor, egy random osztrák domboldalban, retkesen, bemerevedve, a bepárásodott sátor nyálkájában úszva, de elmagyaráztam neki, meg elmondtam hogy bár nincs minden rendben, de azért nincs nagy gáz sem. Összekapartuk magunkat, leküldtem egy szopogatótablettát Süti készletéből (még most sem az igazi a torkom), aztán nekiálltunk a visszaútnak be a városba. Elkéstünk mint annak a rendje, de Jem fel sem vette, ott ücsörgött és várt ránk a hostel előtt az utcán. Bementünk, kaptunk netet, én visszamenőleg is feltöltöttem a posztokat, írtunk egymásról referenciát, vettünk cukorkát meg narancsot a lobbiból, Jem pedig elintézte a szállásunkat Velencében. Kaptuk nevet, telefonszámot, mindent. Kinéztem egy benzinkutat az A2-esen egy kimondhatatlan nevű városrésztől nem messze, elbúcsúztunk Jemtől, felhasználtuk a Dezsőtől kapott jegyeket a mekiben (vagyis csak Sütiét, én ezt is elhagytam), majd nekiálltunk az újabb stopp útnak. A városban vettem olcsóért egy új satyit, egy szürkét, sokkal menőbb mint az eddigi volt, az enyémet meg ott hagytam a kuka szélén valaki másnak. A benzinkutunkat nem találtuk meg végül, összevissza csavarogtunk a külvárosban, oda-vissza küldözgettek minket, mire végül találtunk egy nem túl jó, de azért elmegy kategóriába sorolható pontot az A9 felhajtón. Nem volt túl sok hely a kocsiknak megállni, elég közel voltunk a forgalomhoz szóval nagyon biztonságos sem volt, de sok autó járt arra, szóval tudtunk táblázni. Megbeszéltük hogy felváltva stoppolunk, Süti kezdi, addig én a fűben alszom egyet, fél óra múlva csere. Süti egy Klagenfurt felirattal nyomult – igazából csak KLFURT, mert nem fért ki az egész – abban reménykedve hogy egy közeli benzinkútnál ki tudja rakatni magát és onnan már könnyebb lesz. Mire felkeltem már nem volt sehol, úgyhogy felbátorodva a sikerén én is kiálltam a magam KLFURT táblájával. Jó órát dekkoltam a napon, de senki sem vett fel, sokan akartak, de másfele mentek. Ekkor lecseréltem a táblám egy A2 feliratúra, és egy negyed óra múlva megérkezett őrangyalom, a legrendesebb lány egész Ausztriában - Anne.

Anne 22 éves, gyógyszerészhallgató, nagyon nyitott, nagyon jófej, partis, vidám csajszi, rendszeresen visz stopposokat Grazból Villach felé, mikor hétvégente megy haza a szüleihez. Tőle tudtam meg, hogy a hely, ahova random kiálltunk, rendszeresen tele van velük, van olyan hogy el sem férnek mind és ki kell állniuk a parkolórészre. Nem tudom, hogy szerencse vagy megérzés, de ezek szerint pont jó helyen jöttünk fel az autópályára. Anne teljesen el volt ájulva, hogy mekkora királyak vagyunk, hogy ilyet csinálunk, és annyi pénzből amennyink van. Mikor elmeséltem neki mit kukázunk-szenvedünk úgy röhögött hogy félrenyelte a vizét. Nagyon jól eldumáltunk, sodortam neki cigit amíg vezetett – most már ilyet is tudok – majd bejelentette hogy ő nagyon éhes, és hogy akármit csinálok ő márpedig meghív egy mekire. Esküszöm annyi gyorskaját mint amennyit az elmúlt öt napban ettem egy év alatt nem eszem máskor. Megálltunk, keresztülverekedtük magunkat egy busznyi német középiskoláson, és Anne egy BigMacet, nagy krumplit, nagy kólát rendelt ki nekem, „Eat up buddy!” felszólítással. Degeszre zabáltam magam, ő két BigMacet, nagy krumplit, nagy kólát, plusz fagyit küldött le. Csak pislogtam mint hal a szatyorban, hova fér ez a sok kaja ebbe a vékony csajba.

Gyönyörű vidékeken kocsikáztunk át, tavak mellett, nagy rögnyi hegyek között, mindenhol fenyőfák, apró kis farmok, házak, tehenek, patakocskák, templomtornyok, várkastélyok minden dombon, szóval tényleg lenyűgöző volt. Két opciót vázolt fel, hogy hol tud kirakni: vagy elvisz egészen a szülőfalujába, Gmündbe, vagy kirak Villach környékén valami benzinkúton, és a sötétben próbálok stoppolni tovább. Az úton már korábban mesélt a faluról, hogy milyen szép helyen van, és van egy régi vár is, szóval az előbbi mellett döntöttem. Azt is mondta hogy kivisz egy király benzinkúthoz az E66-ra, akár ma este ha megfürödtem már náluk, akár holnap reggel, de este ravatalozni megy, egy gyerekkori barátjának öccse direkt túllőtte magát, öngyilkos lett, és neki lesz a búcsúztatója. De bent tudom hagyni a táskám a kocsiban, és addig nézzek körbe a faluban, mert megéri, és ha hazaért megcsörget, aztán megbeszéljük mi lesz.

Gmünd. A leggyönyörűbb falu ahol valaha voltam, erre le merem tenni a nagyesküt. Pici középkori házak, macskaköves sikátorok, utcácskák, mind betömörítve a régi várfal mögé. Kopott téglákból és szürke kövekből rakott házikók, boltívek, pici kutak, egy réges régi templom, és a falu szélén, a várfalhoz hozzáépítve az erőd uralja a völgyet egy meredek domb tetejéről. A nap lemenőben járt, csavarogtam a szűk utcácskákon, elmentem a templom mellett, ahol falucska népe feketébe öltözve ácsorgott a téren, hallgatva a papot. Annyira ódon, nyugodt, szomorú volt az egész, hogy sokáig nem bírtam elszakadni tőlük, ám amikor a hátsó sorokban állók elkezdtek hátrafele nézegetni, hogy ki vagyok és mit keresek ott, leléptem, a vár felé. Egy lélek nem volt odabent, az egész, kiállított tárgyastul, múzeumostul tárva nyitva állt. Belülről szépen felújították, nem nagy az erőd, szűkek a belső terek, de éppen ezért nagyon hangulatos, egyik pici szobából a másikba fa lépcsőkön és keskeny járatokon keresztül lehet eljutni. Eldöntöttem hogy a faluban alszom, nem megyek már vissza az autópályára, és találtam is a várban egy kis börtönszobát, egy vödörrel, pici asztallal, szalmával fedett faággyal együtt. Annyira menő volt, hogy gondoltam itt alszom majd. Volt még időm, úgyhogy kiültem az egyik padra, felhívtam Sütikét hogy mi a hányás, merre jár. Mint kiderült, valami nagyon szerencsétlen helyen rakták ki, fullra megakadt, és végül az autópályarendőrség vitte el valami benzinkútig az olasz határtól öt kilométernyire. Még most sem tudom pontosan mi van vele, állítólag elég nagy szarban van, senki sem akarja felvenni, és aludni sem tud nagyon hol. Megbeszéltük hogy holnap találkozunk Velencében, és együtt megyünk Filippóhoz. Bementem egy étterembe, hogy megkérdezzem megtölthetem-e a vizes üvegemet, amikor a konyharészből kijött a tulaj és félrevont. Megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, mondtam neki hogy ettem ma már, meg különben sincs pénzem étteremre. Azt válaszolta semmi gáz, ad nekem egy forró levest, jó étvágyat. Azt hiszem ebben a faluban már csak ilyenek az emberek.

Ekkor Anne csörgetett, hogy hazaért, mehetek fürödni. A szülei is nagyon jó arcok, bemutatkoztam nekik, reménykedve hogy nem annyira érződik a két és fél napos áporodott szagom, majd befoglaltam a fürit. Mikor kijöttem Anne szólt hogy ha nem szeretnék a várban aludni, van egy évek óta üresen álló szobájuk a ház másik épületében, ahol még soha senki sem aludt, konkrétan egy hotelszoba ami az övék, és hogy nyugodtan feküdjek be oda. Nem tudtam erre már mit mondani, nagyon szépen megköszöntem, beköltöztem, és nekiálltam megírni a posztot. Minden van itt, puha ágy, erkély, mosdó – igaz a víz ki van kötve – ruhásszekrény, szóval tényleg minden, full extrás a hely, és ők ki sem adják, se nem használják semmire. Vagyis most már igen, tróger stoppos alszik benne.

Idebent jöttem rá azonban egy hatalmas hibára, a grazi hostel lobbijában hagytam a fényképezőgépet, és a kábelét – ezért is nincsenek most fotók a poszthoz. Hogy lehetek ilyen gyökér? Holnap korán reggel felhívom Sütit, hogy adja meg Jem számát. Ha időben elérem, még Grazban kell hogy találjam, és akkor el tudja küldeni Filippo címére postán, a díjat meg majd átutalom neki, vagy nemtom. Háromkor indul a busza Bécsbe ha jól emlékszem, remélem nem kavarok bele nagyon a programjába.

Most kaptam SMS-t Anne-tól, hogy holnap reggel csak csörgessem meg, és majd kidob kocsival a benzinkúthoz.

Mondom. Ő az őrangyalom.