Stopposút Bázelbe

 Miután kiduzzogtam magam, megettem a kajámat, megpróbáltam nem elaludni az asztalnál. Egy spanyol ajkú munkás jött, mondta hogy emeljem fel a lábam, végigöntött mindent mosogatószeres vízzel, és kedvetlenül felmosott. Én meg úgy döntöttem nem várom meg az első buszt, hanem kedvetlenül elindulok befele a városba, addig sem alszom el. A területről kifele vezető úton egy körforgalomban második világháborús repülő volt kiállítva, mögötte pedig láttam egy éjjel-nappali önkiszolgáló autómosó fényeit, egy maffiózó külsejű, fülbevalós, kigyúrt csávó mosta a kocsiját, fejére tolt napszemüvegben. Mivel fogalmam sem volt merre van a Ferrovia Stazione, ahonnan a tömegközlekedés kivisz a stopphelyemre, odamentem megkérdezni, majd amikor megunta a magyarázkodást, úgy döntött kivisz, csak várjam meg amíg befejezi az ablakot. Segítettem neki, aztán bepattantunk a kocsiba. Kubai volt a gyerek, a kocsija tele volt mindenféle lógó-himbálózó mütyűrökkel meg micsodákkal, megkérdezte hova valósi vagyok, de nem ismerte Magyarországot. Elmutogattam neki hol van, bár annyira nem érdekelte. A vasútállomástól nem messze rakott ki, és mielőtt elmentem visszahívott, és adott csokis müzlit. Aztán megint visszahívott, adott egy epreset is, meg egy zacskós levest, meg egy kézfertőtlenítő zselét. Szépen megköszöntem mindent, aztán elbúcsúztam, ő meg bőgő motorral elhajtott.

 Besétáltam az állomásra. A tatyómon lógó focaccia-zacskó kezdett már nagyon idegesíteni, és valahol belül éreztem hogy sosem fogom megenni, úgyhogy úgy döntöttem odaadom a helyi hajléktalanoknak. Az állomás lépcsőjén találtam is egy kisebb csoportot, három szakadt öreg bácsit, az egyik a fal fele fordulva, műanyag plánba burkolva aludt. Odamentem, elmagyaráztam mit szeretnék olaszul, megköszönték, majd az egyik, egy ősz, szakállas-bőrdzsekis arc megkérdezte milyen nyelveket beszélek. Mondtam angolt, franciát, most már egy pici olaszt, meg magyart. Lerakta a kajáját, lenyelte ami a szájában volt, és felpattant.

„Há’ akkor magyarú’ monnyad baszom a…. baszom a segged!”

 Elkezdtem röhögni, kezet fogtunk, mondta hogy ő Romániából jött, de az anyja magyar asszony volt, úgyhogy ő is megtanult, úgy ahogy.

„Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy” – tette hozzá a záró bölcsességet.

 Az állomáson mindenfelé emberek aludtak, nem csak hajléktalanok, de fiatal jól öltözött tinik, idősebb emberek is. Az aluljáró szintre igyekeztem, jegyet venni, a jegyzeteim szerint egy Camorado nevű helyre kellett kijutnom, vonattal, és onnan sétálni. A jegymasina mellett állt egy festett hajú, trampli nő, meg egy alacsony fekete alak, és mindenkinek meg akarták venni a gépen a jegyet, az apróért cserébe. Én nem engedtem, magam akartam megoldani, de valamiért nem találtam a megállót – vagyis találtam, de valami iszonyú sok kilométert akart velem megtetetni, és kétszeri átszállásról beszélt a gép. A nő, mikor észrevette mit szenvedek, azért csak odajött, és elmondta, hogy amit keresek nem rendes vonat, hanem ilyen HÉV-szerűség, és nem innen indul, el kell mennem egy másik állomásra. Nagyon szépen megköszöntem, erre nekiállt csak azért is megvenni nekem a jegyet, de mivel apró nem volt, külön kért még pénzt. Mondtam neki hogy sajnálom, de nekem sincs, én is a kukából kajálok. Biccentett, jó utat kívánt, aztán leléptem.

 A metró még nem volt nyitva, úgyhogy az ajtó előtt dekkoltam, egy rendőrrel beszélgettem, rákérdezett honnan van ilyen menő bakancsom, elmondtam hogy apukámtól, aki katona, kint van épp Afganisztánban, ő adta nekem, jó kis Bundeswehr cucc. Mikor eljött az idő, kinyílt a kapu, lezúztam a metróba, el az állomásra. A sínekhez kis kapukon keresztül lehetett csak bemenni, be kellett dugni a jegyet, és akkor fordultak egyet a rudak. Odamentem az első kapuhoz, de a jegy kétszer olyan széles volt mint a rés. Mivan? Körbekérdezősködtem, végül a vécés fiú magyarázta el, hogy a HÉV-hez, bár innen indul, a legszélső kapun lehet csak bemenni, ahol kézzel nézik a jegyet. Öt percem sem volt odaérni, futottam, az őr amikor látta hogy rohanok a nagy táskával csak biccentet és olasz szöveggel kísérve a jó szerelvény felé mutatott. Mondtam hogy grazie mille, és felpattantam a legutolsó vagonba.

 Alig volt odabent hely. Az egész vonat tömve volt iskolás gyerekekkel, meg félig alvó felnőttekkel, hangzavar, villogtak az okostelefonok, papparabuppi mindenütt. A leghátsó sort a menő csajok foglalták be, divatos ruhában, flegmán nyomkodták a kütyüiket, ahova én leültem, ott hangosan röhögtek a srácok. A mellettem ülő gyerek előtt füzet volt nyitva, vetettem bele egy pillantást - fizika volt, elektromosságtan. Láttam hogy a gyerek fordítva írta fel a párhuzamos-soros kapcsoláshoz tartozó áramerősség-feszültség képleteket. Megkérdeztem dogát írnak-e, mondta hogy igen, végül nem bírtam megállni hogy ne figyelmeztessem - ne haragudj hogy beleszólok, de hibás a jegyzeted. Mindenki röhögött, még a csajok is hátul, kértem egy tollat, mire az egyik alacsony srác kiásott egyet a táskájából, én meg felírtam a képleteket helyesen. Megkérdezték mit csinálok, mivel nem nagyon láttak még turistát ezen a vonalon, én meg elmondtam nekik hogy az autópihenőbe készülök, Svájcba stoppolok tovább. Útba igazítottak, és elmagyarázták hol kell leszállnom.

 Jó sokat kellett sétálnom, az állomás tele volt graffitikkel, le volt pusztulva rendesen a hely. Egy nő igazított útba, angolul nem beszélt ugyan, de franciául igen. Nagyon kellemes volt azonban a falucska belseje, apró házikók között, szűk macskaköves utakon kavarogtam, keskeny lépcsősorokkal volt áthidalva mindenütt a szintkülönbség. A falu széléig mentem ezeken, majd keresztülvágtam egy lucernáson, bokáig cuppogva a sárban. Innen már látni lehetett a benzinkutat, de személyzeti bejárót nem találtam, úgyhogy egy nagy fa mellett átdobtam a tatyót, és megmásztam a kerítést.

 Nem volt nagy a kút, de legalább volt mellette egy kis étterem, meg ingyenes mosdó. Sajnos zuhanyzójuk nem volt, de a csapnál így is megborotválkoztam, átvettem a szebbik ruhámat, fogat mostam, megtöltöttem a vizes palackomat, szóval, összekapartam magam. Szinte minden bejövő kocsiból jól szituált, hatvanplusz férfiak, vagy házaspárok szálltak ki, egymást követték a BMW-k, Volvók, Audik, legtöbb olasz rendszámmal. Zürich-Basel volt innen a tervem, úgyhogy efelől érdeklődtem. Egy nagy kombi is érkezett, svájci táblával, de ebben meg gyerekek ültek hátul, a így szülők nem nagyon akartak eldobni. Egy másik autóban egyedül ült egy gyönyörű kora harmincas nő, ő jó irányba ment, egyenesen Delémontba, de egyedül volt, és nem mert beengedni maga mellé, amiért elnézést is kért. Mondtam hogy nincs miért, teljesen megértem, megköszöntem az idejét, és mosolyogva kellemes utat kívántam.

 Végül megállt egy nagy, koszos, fehér furgon. Egy baseball sapkás, mackónadrágos arc szállt ki belőle cigivel, a másik oldalról pedig egy százkilós, fülbevalós, borvirágos arcú, borostás forma, kopott, mészfoltos Lonsdale pulcsiban. Vigyorogva odasétáltam hozzájuk, és megkérdeztem el tudnának-e dobni. A kopasz csak nézett rám, nagyon ellenszenvesen, majd átmutatott a másik oldalra, kérdezzem meg a másik csávótól, nem ő a sofőr, vaffankúló. A másik srác már beszélt angolul, mondta semmi gáz, pattanjak be, de előbb elmegy még szarni, ha nem haragszom (tükörfordítva!). Beszálltam, beraktam hátulra a táskám, nyugtáztam a biztonsági öv hiányát, majd kényelmesen elhelyezkedtem. Öt perc sem telt belé, visszajött a gyerek, majd mindenki beszállt a kocsiba, és kigurultunk a kútról. 

 Bemutatkoztak: a sofőr neve Marco volt, olasz vállalkozó, expókra meg kiállításokra építenek paravánokat, fémszerkezeteket, mindenféle komoly dolgokat a haverjával-alkalmazottjával, Sashával együtt, aki Bulgáriából érkezett ide, több mint húsz éve. Sasha nagyon nem csípte az arcom, bulvárlapot lapozgatott, majd később nyomkodta a telefonját, de a buga úristenért nem akart hozzám szólni, akkor sem ha kérdeztem. Marco egy fokkal rendesebb volt, próbált azért beszélgetni. Mondta hogy sose vett még fel stoppost, mert mi van hogyha megölik, de most, mivel én szimpatikus voltam, és itt van vele az izomgombóc Sasha, úgy érezte nincs veszélyben. Egy kiállításra igyekeztek éppen, Zürich előtt nem sokkal, mondta hogy kidob majd a legnagyobb pihenőn amit ismer, valami hatalmas hosszú alagút után ami átmegy az Alpok alatt. Bár letértem a tervezett utamról, azt mondta bízzak benne, ha valaki Baselbe megy akkor ezt az utat választja, és nem azt amit én kinéztem. Hittem neki. 

 A határ előtt mgkérdezte van-e nálam valami illegális, van-e útlevelem meg efféle, válaszoltam hogy minden rendben van, teljesen tiszta vagyok. Végül meg sem állítottak minket, csak úgy átkocsikáztunk. Nagyjából egy óra vezetés után elhalt a beszélgetés, mert a menekült-témába nem nagyon akartam belemenni, teljesen ellentétes véleményem voltunk. Hihetetlenül álmos voltam, alig aludtam az éjszaka, úgyhogy megkérdeztem baj lenne-e ha egy kicsit beszundítanék. Mondta hogy nyugodtan, söpörjem le a hátsó ülésekről a cuccot a földre, aztán nyúljak el, Sasha majd ébreszt ha ott vagyunk. Ám legyen. Lefeküdtem keresztbe, felhúztam a pulcsimat, és aludtam.

 Jó negyven percet tudtam hunyni mielőtt megérkeztünk a helyre. Sasha rám kiáltott valamit, és bár nem értettem a szavakat, arra jó volt hogy eszemhez térjek. A táj teljesen megváltozott – a lankás, langyos dombokat meredek szirtek váltották fel, mindenütt fenyőerdő, meg köd, hatalmas, méregzöld legelők, apró faházikók itt-ott, folyók, a sziklák oldalából pedig vízesések fakadtak. nem akartam elhinni, olyan volt mint egy tündérmese. Lefordultunk az útról, mondták hogy csipkedjem magam, mert késésben vannak. Megköszöntem a fuvart, kezet fogtam mindenkivel, kivettem a tatyóm, ők pedig már el is tűntek a forgatagban.

Domb  

 Az állomáson volt egy hatalmas étterem, egy megfoghatatlan művészi tartalmú rozsdás vas emlékmű, egy játszótér, amin kis patak csordogált keresztül, egy forrás, tehenek, de mindenek felett ember feletti tisztaság. Egy csikk a földön, annyi koszt sem láttam, minden kuka felcímkézve, a füves területek mellett mindenütt külön tároló a kutya kakinak, meg nejlonzsák tartó, feltöltve. Levágtam a táskám, bementem az étterembe, mert nagyon kellett vécéznem, odabent azonban szembesülnöm kellett az árakkal. Nem akartam hinni a szememnek, eszeveszett, őrült drága volt minden, és ekkor esett le az is, hogy ha akarnék se tudnék bemenni a retyóra, mert itt nem fogadják el az Eurót - Svájcban svájci frank van. Visszamentem hát kívülre, átléptem a játszótér kerítését a tehenekhez, kerestem egy bokrot, és elvégeztem a dolgomat, majd nekiálltam felfedezni a benzinkutat.

 Sok autó járt erre, mind drága kocsik, olasz, német vagy svájci rendszámmal, a sofőrök átlag életkora olyan hatvan körül. Találkoztam azonban egy nagyon fiatal német motoros sráccal, katonai zsákjára volt cipőfűzővel felkötve a rendszáma, a robogója tele pakolva holmival, arca előtt koponyás balaklava. Beszélgettünk kicsit, elmesélte hogy körbemotorozta Olaszországot és most épp hazatart, de sajnos, ugye, nem tud elvinni robogóval. Sok szerencsét kívánt, én is neki, lekezeltünk, aztán visszatértem a stoppoláshoz. Találtam magamnak egy nagy, szimpatikus, mohás követ, ahonnan beláttam az egész parkolót, és bárkit el tudtam kapni aki a benzinkút vagy étterem felé igyekezett. Felültem ide, és innen vadásztam az áldozatokat. Nagyon nehezen ment a dolog, mindenki visszautasított, volt aki szóba sem akart állni velem, az egyik öreg dühösen prüszkölt és a kezével mutatta hogy húzzak el. Csupa melegszívű ember. Úgy két óra várakozás után fordult be egy apró kék Suzuki, holland rendszámmal, egy ötvenes, mosolygós házaspár ült benne, tele voltak pakolva cuccal, de azért gondoltam mégis szerencsét próbálok. A hölgy vezetett, így hozzá futottam oda, mosolyogva, és megkérdeztem merre mennek. Baselen keresztül tartottak haza Amszterdamba szardíniai nyaralásról, szimpatikus voltam neki, mosolygott, váltott pár szót hollandul a férjével, aki végül biccentett – megvolt a fuvarom. Mondták bemennek ebédelni az étterembe, azt várjam meg, és utána mehetünk. Megnyugtattam hogy egyenek nyugodtan, időm mint a tenger, hálás vagyok, ha jönnek kifele ott leszek a kövemen. Egy fél órácskát kellett rájuk várnom, fel akartam hívni Sütit, de valamiért nem tudtam. Megnéztem az SMS-eimet, és akkor láttam miért – hívásindítás Svájcból valami 570 Ft/perc, hívásfogadás 128 Ft/perc, ennyim pedig nem volt a kártyán. Valamint, nem volt meg vendéglátónk, Zsuzsa száma sem, akárhányszor kértem is Sütit hogy küldje el. Gondoltam majd ha beérek Baselbe keresek netet, felmegyek fészbúkra, és elintézem valahogy.

Nem messze a benzinkúttól

 Mikor visszajöttek helyet csináltak nekem hátul, volt bent egy kis kutya is, de nem sok vizet zavart. A nő megkérdezte hogy ausztrál vagyok-e, mondtam hogy nem, és nem is értem teljesen a kérdést, mire mondta hogy gyors, fura akcentussal beszélem az angolt, és úgy nézek ki mint egy ausztrál. Nevettem egy jót, nem tudom hogy néz ki egy ausztrál, de én Magyarországról jöttem. Elhagytuk a benzinkutat, és egész úton Baselig beszélgettünk. Jacques és Eve voltak a jótevőim, együtt dolgoztak mint fogorvos és asszisztense Amszterdamban, bejárták és bevitorlázták az egész világot, most csak egy kis kényelmes, nyugis vakációra vágytak a mindennapok pörgésétől távol. Beszélgettünk sok mindenről, a világról, élményekről, politikáról, kajákról, efféle. Lenyűgöző tájakon hajtottunk keresztül, óriási, csillogó tavak, távolban hófödte hegycsúcsok, óriási házak szétszórva itt-ott, és erdő, erdő mindenütt. Volt viszont valami furcsa, nyugtalanító, nem természetes ebben az országban, a fényesre súrolt utakban, az egyen magasra vágott, tökéletes fűben. Steril az egész, steril és mesterséges, túl tökéletes, ezt jól ki is tárgyaltuk együtt. Gyorsan ment az idő, mikor közeledtünk Baselhez, Eve mondta hogy nem nagyon akar lemenni az autópályáról, még sok-sok órányi vezetés áll előttük, és másnap dolgoznak, de azért a lehajtón lemegy majd, és onnan megtalálom az utam. Hálásan megköszöntem, kiszállás előtt adtak még péksüteményt meg egy üveg Nesteat, sok szerencsét és jó életet kívántak, majd tovahajtottak.

 Basel külvárosában voltam, nagy üzletek között, de pár száz méternyi sétával elértem egy villamos megállót. Mindenki németül beszélt, nem nagyon tudtam kommunikálni csak kézzel-lábbal, de a vasútállomást szerencsére megtaláltam. Délután háromra járt, nem volt értelme elmennem Delémontba, mivel fogalmam sem volt hol van a ház, és azt beszéltük meg Süivel hogy Baselben találkozunk, és együtt utazunk el a helyre, vagy jönnek ki értünk kocsival. Váltottam pénzt, vettem magamnak ebédet – egy egész grillcsirke olcsóbb volt egy üveg ivójoghurtnál, úgyhogy azt választottam, a legolcsóbb kenyérrel – és tizenhat éves, üvöltve zenét hallgató punk gyerekek társaságában elfogyasztottam az állomás előtti padon. Kerestem magamnak egy mekit, hátha találok wifit meg kajamaradékot, de minden be volt kamerázva, és nem is tudtam csatlakozni. Küldtem SMS-t Sütinek hogy mi a helyzet, és hogy hívjon vissza, majd beültem a felső emeletre, és sanyarú sorsomba beletörődve nekiálltam lapokra lejegyezni az elmúlt napok történéseit. Mikor végeztem nekiálltam felfedezni a várost.

Basel Hauptbanhof

 Jártam templomokban, a régies építésű házak között kavarogtam, villamossal random megállókig mentem el. Az egyik parkban találkoztam egy lengyel cserediákkal aki egy négyrotoros drónt reptetett, meg is engedte hogy kipróbáljam, de sosem csináltam még ilyet, majdnem összetörtem a gépet a betonon. Ugyanabban a parkban találtam egy nagy csapat varjat, akiket tasakoslevestészta darabokkal a padomhoz csalogattam, és ott etettem, láttam egy csomó mókust, lementem a folyópartra, megnéztem egy hullahoppos lány hihetetlen előadását, effélével ütöttem el az időm estig, míg vártam Süti hívását. Közben több helyen is próbáltam netet szerezni, de a telefonommal egyszerűen nem tudtam csatlakozni, míg végül lassan rám sötétedett. Éjszakára szállást kellett keresnem, úgyhogy visszamentem a banhofra, hogy csekkoljam a térképet, és ekkor tört rám zseni felismerés.

 Basel, ugye, három ország határán fekszik: Svájc, Németország, és Franciaország. A térkép alapján villamossal el tudtam menni egészen a francia határig, onnan átsétálni EU-s területre, és felhívni Sütit szokásos percdíjjal, és kényelmes, pihe-puha ágyban alhatok! Teljesen beindultam, elkaptam az első villamost, és elmentem vele a végállomásig. Egy indiai fazon mutatta meg az utat, közben elhaladtam egy leromlott templom mellett, ideális alvóhelynek tűnt, és éppen ezért, már foglalt is volt. Tovább mentem hát, amíg el nem értem a határt. Így néz ki:

 Az utca egyik felén még német nevek szerepelnek, a feliratok mindenütt németül, míg a másik felén hirtelen minden franciára vált, az utcatáblák fehér helyett kékek, más cég tulajdonában vannak a buszmegállók, és Euróban vannak feltüntetve az árak. Megpróbáltam felhívni Sütit, de valamiért nem kapcsolt a szolgáltató. Ekkor elhatároztam hogy ebből mára elég lesz, alvóhely kell, gyorsan, és majd holnap ügyesen megoldok mindent. Először a vasútparti bozótost néztem végig, de sehol nem találtam olyan helyet ahová fel tudtam volna verni a sátrat anélkül hogy ne privát birtokon lennék, vagy ne lenne nagyon veszélyes a járkáló vonatok miatt. A tüskés bozót jól megtépte a nadrágomat, tiszta sár voltam. Amióta felébredtem Sashaék kocsijában mindkét aláöltözetet és a pulóvert is hordanom kellett, az Alpok után sok fokkal csökkent a hőmérséklet, és így, éjszaka, kifejezetten fáztam. Végül visszacaplattam a városba, kiábrándultan, ekkor bukkantam rá egy nagy katolikus templomra, egy török kebabozó szomszédságában. A templom bejárata előtt, az utcafronttól egész jól rejtve padok voltak beépítve a falba, a templom teteje védte őket az esőtől, és ellentétben minden mással, nem voltak nedvesek. Elhatároztam hogy itt alszom majd, elég csöves megoldás, de ha nincs jobb, egynek elmegy. Bebújtam a zsákomba, a tatyót lekötöztem, és a padhoz csomóztam, az értékes cuccokat betettem a hálózsák belső rejtett zsebébe, fejembe húztam a sapkám, és próbáltam elaludni. Nehezen ment, emberek járkáltak el előttem időről-időre, és az előző éjszaka után különösen paranoid lettem, mindig felébredtem, és lopva körbenéztem, mifélék. Az egyik alkalommal két fiatal srác állt meg előttem, valami furcsa szláv nyelvet beszélve. Megkérdezték angolul éhes vagyok-e – mondtam hogy igen. Megkérdezték honnan valósi vagyok, meg hogy mit keresek itt, elmeséltem, mondták hogy ők horvátok, befogadnának, de a lakótársukkal azt az alapszabályt fektették le hogy rajtuk kívül senki sem alhat az albérletben, nagyon sajnálják. Végül elmentek a kebaboshoz, és visszafele jövet szóltak hogy kifizettek nekem egyet, nem sokára kész kell hogy legyen, majd jó utat, és tengernyi szerencsét kívántak. Nagyon szépen megköszöntem, kezet fogtam velük, majd hálásan, reszketve, elsétáltam a kebabosig.

 Odabent jó meleg volt, két öreg, foghíjas arc állt a pult mögött, török szappanopera ment a tévében, és eszméletlen jó hús illat ülte meg a levegőt. Rajtam kívül egy vendég sem volt bent, az öreg megkérdezte tört franciával hogy én vagyok-e az akinek a srácok megvették a kebabot,válaszoltam hogy igen. Mondta hogy látott engem kint aludni, de azt hitte részeges csöves vagyok, így nem foglalkozott velem. Megkérdezte mi járatban, és hogy ilyen fiatal létemre miért alszom az utcán, mire elmeséltem neki az egész történetet, úgy ahogy tudtam, franciául. Bocsánatot kért hogy nem alhatok nála, de felesége van meg három gyereke, nem megy ez ilyen egyszerűen. Meséltem neki hogy jártam már Törökországban, meg hogy táncos vagyok, szóval, amíg készült a kajám, jól elbeszélgettünk. Megmondta a másik figurának hogy jól tömje meg hússal, míg ő maga üres pitakenyeret csipegetett, mert gyengélkedett a gyomra. Végül megkaptam a giga méretű kebabot, alig ért össze a yufka úgy meg volt tömve, és az öreg mondta hogy válasszak üdítőt magamnak, ajándék. Volt a hűtőben valami török feliratú ital, narancslé, olyasmi mint a Fanta, azt választottam, ő megnyugtatott hogy jó választás, majd nyugodalmas éjszakát kívánt, és mondta, Allah, vagy Isten, vagy akármiben is hiszek, ő áldjon meg. Megköszöntem szépen, és azzal a kis szólással válaszoltam amit még Törökországban tanítottak meg nekünk, tizenegy-tizenkét évesen: „türk ve madzsar kardes” , azaz „török és magyar testvérek”. Az öregnek könny szökött a szemébe, mindkét kezével megszorította a tenyerem, és mondott valamit amit nem teljesen értettem, majd megveregette a vállam, és elbúcsúzott. Egészen meghatva, kajával felpakolva tértem vissza a padomhoz, megettem a vacsorám, megittam – a meglepően finom – narancslevet, aztán bebújtam a zsákba.

 Későre járt, de a nap még mindig nem akart véget érni. Két alak kiáltott rám a templom mögötti térről, franciául, de nem értettem, és ezt vissza is kiáltottam nekik. Erre odajöttek hozzám, és leültek a padomra. Az egyik egy szakadt, tetovált, koszos, bajszos hajléktalan volt, aki ízes, rekedt, de tiszta franciát beszélt, egy matróz képét jutatta eszembe, a másik pedig egy husikás, kopasz, borotvált alak, aki zavartan kapkodta ide-oda a tekintetét, fontoskodva, hevesen bólogatva támasztotta alá az öreg matróz minden szavát, de maga is erősen szesztől bűzlött. Megkérdezték ki vagyok, mit csinálok itt, az öregnek nagyon szimpatikus voltam, mondta ennyi idősen ő is így élt, járta a világot, nője volt Európa minden sarkában, de jól vigyázzak – legyek okosabb mint ő, tanuljak, és akkor nem kerülök az utcára, örökre. A másik forma nem volt hajléktalan, egy albérletben nyomorgott, segélyből, annak idején sofőr volt, de a feleségével elváltak, és a bíróság mindent neki ítélt, ő pedig hát mit csináljon, iszik, és most itt van, az öreg matrózzal. Sok mindenről beszélgettünk, az öreg meglepő bölcsességről és élettapasztalatról tett tanúbizonyságot, a vodka ellenére tiszta, józan gondolatokat fogalmazott meg, olyannyira magával ragadott a meséje, hogy sok mondata még mindig itt kering a fejemben, érik, pedig több mint másfél hónap telt el azóta. Olyan hajnali egy körül aztán az öreg elbúcsúzott, a másik még szeretett volna maradni, panaszkodni az életéről, de mondtam neki hogy ne haragudjon, alig aludtam valamit az előző este, iszonyú álmos vagyok, és most már lefeküdnék. Ezt el kellett mondanom párszor mire tényleg tovább állt, én pedig, kimerülten, álomtalan álomba zuhantam.