Kolostori ebéd

 A játszótéren, már megint, kutyacsaholásra ébredtünk. Egy öreg néni sétáltatta a kutyáit, már nem emlékszem hányat, tiszta kómás voltam, először fel se fogtam hogy mi történik, Süti gyorsabban reagált. Volt egy kis eső az este, úgyhogy a cuccunk megnedvesedett, de nem volt nagyon vészes, a torony fakupolája úgy-ahogy megvédett minket a katasztrófától. Összecuccoltunk gyorsan, igyekeznünk kellett, reggel kilencre ígért a csövi reggelit meg zuhanyt, nem akartuk lekésni, mind a kettő ránk fért már.

 A busz azonban pár perccel azelőtt ment el hogy megérkeztünk volna a megállóba, a kövivel meg nem értünk oda időre, csak pár perc késéssel, a barátunkat meg sehol sem találtuk. Hát jó, akkor a reggeli kimarad. Elindultunk hogy megkeressük a caritast magunk, ha más nem legalább lefürödni le tudjunk, de a dolog messze nem volt olyan egyszerű mint amilyennek hangzik, mivel az emberek része azt se tudta mi az a caritas. Vagy egy órát bolyongtunk a városban mire elérkeztünk egy szűk kis macskaköves utcához, jobb kéz fele nagy fa ajtó, apró táblán olaszul valami szöveg, de a vörös kereszt egyértelművé tette hogy jó helyen járunk.

 Mégsem. Öregek otthona volt, a caritas egyik szervezete, odabent négy fekete srác ugyanazt kérdezte angolul az egyik fiatal nővértől mint amiért mi érkeztünk, de csak a beszélgetés végére értünk oda, nem értettük mi van. Rákérdeztem hát én is, mire a lány kedvesen újra elmagyarázta, hogy itt csak öregeket tartanak rendben, a kajaosztás meg a fürdő máshol van. Az idősebb nővér csúnyán szemezett a táskánkkal, és mintha a legaljább emberfajta lennénk, megvetéssel megkérdezte tőlünk hogy turisták vagyunk-e, akik ingyen kajáért jöttek. Mondtam neki hogy utazók vagyunk, de nagyon nagyon kevés pénzzel, és elsősorban fürödni szeretnénk, ha lehet. Inkább ott hagyott minket, nem törődött velünk, a fiatal lány pedig odaadta a címet meg útbaigazított minket a másik helyhez. Újabb jó fél órát sétáltunk, hogy végül megtaláljuk, a nagy főúttal párhuzamos kis utcák egyikében, az igazi caritast.

 Grosseto után valami egészen másra számítottam. Itt egy kis szobában, fém padokon ültek az emberek, volt aki bőrkabátban töltötte az okostelefonját, másik internetezett. Fém és üveg automata ajtó, kamerák mindenütt, kijelző, prospektusok, mint egy nagyon menő orvosi rendelő, olyan volt a hely. Egy nagyon aranyos fekete hajú nő segített ki minket, számot kellett húzni, és mindenki ügyét egyesével intézték. Már ekkor éreztem hogy picit nagy itt a felhajtás egy gyors zuhanyért, de ha már itt vagyunk, legyen, lássuk mi történik. Amíg várakoztunk, találkoztunk egy öreg román hobóval, olasz-angol keverékkel elbeszélgettünk, Sütit megkínálta cigivel, jófej volt az arc. Külön hívtak be, én voltam a nyolcas, Süti a kilences, kicsit aggódtam mi lesz itt, vittem az irataimat meg minden egyebet, s egy sárga falú interjúszobába vezettek. Három nő ült velem szembe – az egyik a már említett fekete hajú mosolygós – és elkezdtek faggatni, mit szeretnék, mik a terveim. Kérdeztek az utamról, hogy hány napig szeretnék Pisában maradni, munkát keresek-e, menekültnek érzem-e magam, efféle. Az egyik nő afelé hajlott hogy elküldjenek innen, de a fekete hajú mondta szépen angolul hogy a szervezet mindenkié aki rászorul. Egy kikötés volt – regisztrálniuk kell a rendszerükben, mindenféle adataimmal együtt. Kicsit erre ráparáztam, nem lesznek-e ennek következményei, ha később munkát keresek meg ilyenek, de mondták hogy ez csak ennek a caritasnak az adatbázisában marad, nem küldik sehova tovább, még az egyháznak sem. Beszkennelték az útlevelemet, meg alá kellett írnom mindenféle papírt, hogy milyen a vallásom meg ilyenek. Végül Sütit is áthozták hozzám a szobába, ő egy gyorsított tortúrán ment végig, a néven meg a személyes adatokon kívül mindent egy az egybe átmásoltak az enyémről, aztán kész. Kaptunk kajajegyet, zuhanyjegyet meg térképet, és bejelölték nekünk a kolostort ahol enni fogunk, mivel ma valami különleges alkalom van, és a szerzetesek főznek majd. A zuhanyra még várnunk kellett egy kicsit, beszéltem édesanyámmal telefonon, meg kint elücsörögtünk amíg el nem jött az idő. Kinyitottak egy oldalajtót, onnan kellett érkeznünk, mi voltunk az utolsó etap egy borvirágos arcú, baseball-sapkás, negyvenes faszival, a nő aki bent volt bár mosolygott, de mondta hogy igyekezzünk, mert már így is csúszásban van az egész. A pult mögül tusfürdőt, törölközőt, borotvahabot, effélét lehetett válogatni, Sütivel pár szót váltottam magyarul, mire a negyvenes arc kidugta a fejét a folyosóról: „Szevasztok magyarok!”

 Király! Magyar csövesek, mindenhol vannak. Szabó Tamás volt a neve, de nem nagyon érdekeltük, bement fürödni aztán gyorsan le is lépett. Én a mozgássérült zuhanyba mentem, megvártam amíg Süti végez hogy megkaphassam a papucsát, mert hát azért mégis. Próbáltam igyekezni, gyors forró vizes zuhany, borotválkozás, átöltözés, és már zúztam is kifelé. Mindent visszaadtam szépen, törölközőt külön dobozba be, elbúcsúztunk, és szedtük a motyónk.

 Nem volt sok időnk már ebédig, és nem tudtuk pontosan hol van a kolostor, úgyhogy szedtük a lábunkat. A belvárosban maradtunk, a régi épületek között, a botanikus kerttől nem messze volt az épület. Terméskőből rakott régi-régi fallal volt körbevéve az udvar és a kolostor maga, mellette óriási templom, a végig tagelt-graffitizett fal tövében pedig hajléktalanok, szegények ültek, kis csoportokban. Az ajtó mellett megtaláltuk Tamást, egy Niki nevű magyar nőt, és egy legalább két méter tízes, tetovált, óriási kameruni embert. Beköszöntünk nekik, Niki kérdezte merre megyünk, mit csinálunk, munkát keresünk-e, mikor mondtam neki hogy csak utazunk és a farmon is szállásért meg kajáért fogunk melózni teljesen hülyének nézett, és elapadt az érdeklődése.

 Mindeközben előkerült egy focilabda. Először csak két csövi passzolgatta egymásnak, majd egyre többen álltak be, és végül jó húsz fő rúgta a bőrt a templom előtti kövezett téren. A turisták megálltak, nézelődtek, mi jókat nevettünk, egy egészen különleges hangulata volt az egésznek, sokan még csak nem is beszéltek közös nyelvet közülük, de a focit, meg azt hogy a templom falára vigyázunk, mindannyian értették. A tatyóinkkal behúzódtunk az árnyékba és leültünk, különösen erősen tűzött a nap. Észrevettünk a kialakuló tömegben egy svájci sapkás fickót, hatalmas, koszos túratáskával, sátorral, olyan harmincas lehetett, borostás, nagy bakancs, vizes kulacs. Egyértelműen látszott hogy nem tartozik száz százalékig az egybegyűltek közé, ahogyan mi sem, mondtam is Sütinek, ha bemegyünk, mellé akarok csapódni hogy egy helyre üljünk.

 Úgy fél órát vártunk még, mire kinyílt a kapu, és fekete csuhás, fehér öves szerzetesek jelentek meg, valamint a caritasból már ismert önkéntesek, és elkezdték beengedni a népet. Ügyesen a fickó mellé manővereztem, és már befele menet leszólítottam. Anteknek hívták, Franciaországban született de a felmenői lengyelek, és pontosan olyan utazó volt, mint mi magunk. Most három hétre szökött el otthonról, körbeutazta Olaszországot, nem soká indul haza, de korábban két évig kint volt az úton, szóval bőven van tapasztalata. Meg is egyeztünk egymás mellé ülünk.

 Odabent egy kis kert volt, pálmafákkal, elnagyolt, kopott szobrokkal, helyükről kicsúszott járólapokkal. A kolostor fala mellett, fedett, oszlopos részen egy hosszú asztal volt fehér terítővel fedve, előre kikészített poharak, evőeszközök, a pénzelőknek meg az egyház tagjainak külön kis asztal. Leültünk, tatyókat biztonságos távolban tudva. Mikor mindenki helyet foglalt, a barát felállt a fedett oszlopos részt a kerttől elválasztó kőfal tetejére, és olaszul beszédet tartott. Nem értettem belőle egy szót sem, de többször tapsoltak. Be lettek mutatva az emberek akik pénzelték az egész eseményt, meg a főszakács úr, valamint a caritas vezetője. A hosszú asztalnál olyan jó százharmincan lehettünk, mi jó helyre ültünk, közel a konyhaajtóhoz és a szervezőkhöz. Az első fogás valami paradicsomos pasta volt, a második natúrszelet meg fura ízű – valójában ízetlen – szivacsszerű hófehér kenyérféle. Hasonlított arra a gluténmentes kenyérre amit még MTT Táborban ettem a nyáron, de nem vagyok benne biztos hogy ugyanaz volt. Mindeközben jót dumáltunk Antekkel, mesélte hogy van egy kis háza Dél-Franciaországban, meginvitált minket ha arra járunk, és felajánlotta hogy vet majd egy pillantást a laptopomra is, mivel otthon informatikusként dolgozik. Jól bekajáltunk, fejenként vagy egy liter kólát is megittunk, mondták fogyasszunk csak nyugodtan, van bőven.

 Nagyon különleges élmény volt. Az asztalnál ezerféle ember, ezerféle nyelvet beszélt, a szerzetes jókat nevetett, a szakács is ott ült velünk az asztalnál, az oszlopok között régi szobrok, szentképek, a kertet körbevette a magas, málladozó téglafal, meg a pálmafák, volt egy hangulata. Sajnos a nagy kajálás közben elfelejtettünk képet csinálni, pedig megért volna egyet. Kaja után még megettem pár húsmaradékot, csomagoltunk is el, meg vittünk kólát. Elindultunk vissza a meki felé, megint, most már tényleg stopp helyet keresni, Antekkel. Elcsentem egy blokkot egy nagy csapat ázsiai turista asztaláról, kikértem az egy órás internetet, és behúzódtunk egy elzárt sarokba. A laptopot szétszereltük, de azt mondta egy hardware probléma, és annyira régi hogy még alkatrésznek sincs értelme eladni. Problémánk volt azonban a stopphellyel, nem találtunk semmi jót, az egyetlen nagy benzinkút az autópályán a város előtt, nem utána volt. Jobb híján ezt jelöltük ki célpontnak. Azonban már jó délután fele járt az idő, igyekeznünk kellett, búcsút vettünk Antektől, és kimentünk a buszmegállóhoz. Nem találtuk a buszt aminek jönnie kellett volna, Süti akart magának jegyet én meg addig körbekérdeztem a tömeget, melyik busz megy a város szélére, ahonnan ki tudunk sétálni a benzinkúthoz. Leszólítottam egy fiatal nőt, mosolyogva, felkészülve hogy olyan barátságos legyek amilyen csak tudok, majd mikor felém fordult hirtelen elfelejtettem mit akarok mondani – a fekete hajú mosolygós nő volt az, a caritasból. Habogtam össze-vissza, végül sikerült elmagyaráznom mi a helyzet, megmutatta a buszt, beállt, mi meg felszálltunk.

 Alig volt rajta valaki, kivitt minket Pisa Istvántelkére, a semmi közepére, farmok közé. Egy szántón kellett keresztülvágnunk, a távolban zúgott az autostrada, az eső miatt nagy tócsákban állt a víz mindenütt. Amit a gúglimapsz útvonalnak javasolt nem működött, mert kerítést építettek oda, úgyhogy kerülőre kényszerültünk. Ja és igen, találtunk egy kaktuszt.

  A benzinkút nagyon szomorúan festett. Átmentünk az autópálya alatt, keresztül a dzsindzsáson, el egy macskákkal teli trafóház per szemétlerakó per önkényesen kijelölt vécé mellett, majd be egy sáros, csúszós forgókapun. Tök üres volt a hely, pár kamion állt csak bent, a központban egy kicsike Autogrill. Sietnünk kellett, nyolckor ment az utolsó vonat La Speziából Monterossóba. Kicsaptuk a térképet egy nedves betonasztalra, tájékozódtunk, majd nekiálltunk. Én kezdtem a stoppolást, fél órám volt aztán Süti jött, szokásos rendszer. Végigkérdeztem egy csomó kamionost, elvittek volna többen is csak egyiknek be volt kamerázva a kocsija, nem vehetett fel stopposokat, a másik meg csak reggel indult. Nem sikerült autót fognom, elég reménytelennek tűnt a helyzet, rohamosan gyorsan ereszkedett le a nap, de legalább ingyen volt a vécé. Sütinek viszont szerencséje volt, kifogott egy fickót, hatalmas soküléses kocsival, egyedül volt benne, és azt mondta elvisz mindkettőnket, de előbb rám is akar vetni egy pillantást. Megnyerően mosolyogtam, és mondta pattanjuk be.

 Villanyszerelő volt, La Spéziában lakott de a mai napi munkájáért sok száz kilométert kellett vezetnie, épp hazafele ment a feleségéhez. A nevét nem sikerült kideríteni, nagyon nehezen ment a beszélgetés, nem beszélt semmilyen nyelven csak olaszul. Sokszor elengedte a kormányt, és elkezdett gúglifordítóba pötyögni, az azért kicsit félelmetes volt, de végül épen és egészben kirakott minket, már jócskán a sötétben, La Spezia központjában.

 Jó két kilométer séta várt ránk a vasútállomásig, ebből fél kilométer egy autóalagútban, ahol nem volt járda. Nagyon para volt, két indiai srác jött velünk együtt, de odabent lemaradtak. Zúgtak el a kocsik pár centire tőlünk, odabent minden tiszta sár, itt-ott kövek meg pallók voltak lerakva, de ahogy ráléptünk, a réseken így is felszörcsögött a mocsoklé. Hangos volt, benzinszagú, sötét, dzsuvás, alig hallottuk egymást, de azért volt egy hangulata. Kapkodtuk magunkat, fel az állomásra, de még volt szerencsére egy szűk húsz percünk, cápáztam egy kis sültkrumplit a mekiben meg meglátogattam a mosdót. Ahogy beállt a vonat, a semmiből hangosan csipogó nyugdíjas ázsiaiak hada tűnt elő, és a nagydarab csoportvezető néni zászlaját, hangosbemondóját követve, egymást lökdösve teljesen befoglaltak egy vagont. Sütinek mondtam muszáj ezekhez beülni, ez nagyon nagy, de ő inkább kint várt a két kocsi közt, nem értette meg teljesen a lelkesedésem. A nénik mindent, MINDENT lefotóztak rózsaszín tokos ájfónnal, egymást, a férjeiket, az ablakot, a kukát, megint egymást, magukat, magukat sapka nélkül, szemüveggel, szemüveg nélkül, szóval tényleg mindent. Megkérdeztem honnan valósiak, beszéltek egy pöpp angolt, taiwani szervezett nyugdíjas csoport voltak. Nagyon jól éreztem magam, csak vigyorogtam egész úton, és egy idő után nekiálltam bombolni a fotóikat, mire elkezdtek velem fotózkodni. Mondtam egy ilyen kép nekem is kell, és lőttem egy szelfit a kedvenc a nénimmel. Azóta Facebook profilkép.

Monterossóba késő este érkeztünk már meg. Az állomáson segítettem levinni egy brit lánynak a kofferét, majd lementünk a faluba.

 Egy utca az egész, de milyen gyönyörű utca. A hegyek meredeken omlanak a tengerbe, a kis lapos részen a kettő között pedig apró, vörös, narancs és sárga, élénk színű házikók kesze-kusza halmaza. A falu egyik feléből a másikba egy, a hegybe vájt alagúton lehet átsétálni, egy utca van a kocsiknak és a gyalogosoknak, bár forgalom szinte alig. Először is alvóhelyet kellett keresnünk, bementünk hát az első kis bárba, infóért. A tulaj egy fiatal, korai harmincas férfi, úgy kigyúrva, hogy azt nem akartam elhinni. Hatalmas bicepsz, dagadt a pólója, és tökéletes angolt beszélt, erős amerikai szlenggel. Stílusában, mozgásában, beszédében nagyon hasonlított a volt angoltanáromra, Sütivel nagyon jót röhögtünk. A barátnője szintén erősen sportos, fekete hajú brit nő, ők ketten vitték a bárt, amit amerikai egyetemek zászlóival, régi békebeli plakátokkal, effélékkel dekoráltak. Alvóhely és fürdési lehetőség után érdeklődtünk, mert bár fürödtünk ma már egyszer, azért jó lett volna még egyet zuhanyozni. Mondták hogy a parti zuhanyzók java része el van zárva, de fent, a falucska másik felén van egy amiben biztos van még víz. A férfitól búcsút vettünk, de a nő eljött velünk biciklivel megmutatni a dolgokat - mutatott egy bárt, ami fent a rakparton kezdődött, de behajolt a tengerpart felé, ott pedig vastag beton oszlopokon támaszkodott. Az oszlopok alatt, a puha homokon tökéletesen szélvédett, szem elől rejtett kis zug volt, közvetlen a hullámok lábánál, a falucska központjától egy köpésnyire. Nagyon kedves, aranyos volt velünk, tetszett neki amit csinálunk, beszélgettünk vele hosszan, majd elindultunk felfedezni a falu turistás-éttermes részét.

 A hegyoldalba épített házak labirintusában nem volt nehéz eltévedni, szűk kis utakon, sikátorokon át lehetett közlekedni, a szintkülönbséget hol meredek ösvények, hol kanyargós lépcsők hidalták át, az éttermekből több helyről halk zene szólt, isteni kaja illet áradt, mindenhol német, angol szót lehetett hallani. Az asztalokról elkértem egy pár szelet kenyeret, meg az út szélén találtam egy paradicsombokrot – nem egy fullos olasz vacsora, de egynek elment. Jó órácskát csavarogtunk ide-oda, az egyik étteremben megnézegettem a kirakott halakat meg tengeri herkentyűket, meg az árakat, ugye. Az egyik étteremben egy jófej pár nem ette meg a pizzáját, vigyorogva elkértem, ők meg vigyorogva odaadták. Nagyon jó féle volt, és mivel az elmúlt napokban szinte alig költöttünk, elhatároztuk hogy beülünk majd ide és egy hatalmasat kajálunk, talán holnap este. Elindultunk hát vissza az alvóhely felé, ám a főtéren újra összefutottunk a brit csajjal. Mindegyikőnk kezébe tíz-tíz Eurót nyomott, hogy fizet nekünk egy jó vacsorát sörikével, és mondta hogy az alvóhelyünknél ott hagyott egy IKEA zsákban egy óriási pokrócot – terítsük le, takarózzunk vele, csináljunk vele amit akarunk, nem baj ha tönkremegy vagy bekoszolódik, mikor megyünk el rakjuk csak vissza a helyére. Nagyon szépen megköszöntük a teljesen váratlan és hihetetlen aranyos törődést, mindketten egészen meg voltunk lepve, én el is érzékenyültem, ahogy mosolygott és vidáman kezet nyújtva sok szerencsét kívánt. Mondtam Sütinek meg neki hogy maradjanak itt egy picit, ne menjenek el, mindjárt jövök. Teljes erőmből visszasprinteltem a cuccunkig, és a táska mélyéből kiástam egy szép fekete követ, majd a markomban szorongatva visszafutottam vele hozzá. Kicsit furán éreztem magam, hogy ilyen buta kis ajándékot adok, de nagyon örült neki, megköszönte, és elrakta a zsebébe. Mi pedig visszabaktattunk a cuccunkhoz, mert fejembe vettem hogy én már pedig megfürdök.

 Most már okosabban, jobban felszerelkezve mint a padovai katasztrófakor, megindultunk a helyre. A városka főterétől nem messze volt a dolog, a rakpart oldalában jó négy méter magas csatornakijárat tátongott, aljában nagyobbacska tóvá duzzadt az esővíz, a csatorna menedékében a falra pedig kajakok, kenuk voltak felaggatva. Itt lógott le egy slagcsőre kötött zuhanyrózsa, valószínűleg a hajók tisztítására, egy retkes csappal lehetett alant változtatni a két opció, a lassan csordogáló vagy az ezerfele spriccelő jéghideg iszonyat között. Emberek mászkáltak itt-ott az éjszakai parton, fent padok néztek a nyílt víz felé, ahonnan kiváló rámlátás nyílott. Összeszedtem a motyóm, és nekiálltam fürödni, de még előtte ügyesen leejtettem az újonnan felvenni készült alsógatyám az egyik homokos tócsába.

 Majd befagyott a mindenem, bokáig állva a jeges tengeri homokban, kapkodva megmosakodtam, közben egy csapat nyugdíjas vonult át a parton, lúd módra nyújtogatva felém a nyakukat. A baj az volt, hogy mindenhol full sötét volt a parton, csak ahol én fürödtem oda világított az utcai lámpák egy fényes nyalábja. Nem baj, legalább aznap is valami szépet. Elérkezett azonban az a pont, ahol mindenem meg akartam mosni, fent a padon pedig egy szerelme párocska kitartóan ücsörgött. Odacaplattam hozzájuk, és tájékoztattam őket mi fog következni, és hogy valószínűleg ezt nem akarják látni, és ne haragudjanak. Jót nevettek rajta, a csaj majdnem lefordult a székről, majd a srác levegőhöz jutva mutatott egy oké jelet, és mondta hogy semmi gáz. Úgyhogy megmosakodtam. A víz vagy másfél centi hideg volt.

 Mikor végeztem gyorsan felkapkodtam minden ruhám, felöltöztem jó vastagon, és elindultunk vissza kiváló bunkerünkhöz. Gyönyörű volt a falucska, így éjszaka, helyet kerestünk ahova kiülhetünk és nyugiban elfogyaszthatunk egy tábla csokit, a bár ami a tetőt adta pedig kiváló választásnak bizonyult. Zárva volt, de egy kis aszaszinkrídeléssel fel lehetett jutni a tetőre, a korlátról rámásztunk a lépcső aljára, ott pedig átmásztunk a tetőre. Odafent műanyag székek voltak szétdobálva, valószínűleg nagyon régen használták utoljára ezt a helyet, kiváló kilátás nyílt a morajló fekete semmibe, fújt a langyos szél. Odahordtunk két széket meg egy billegős kör alakú asztalt, és csokiztunk. Varázslat volt, ismét igazán éreztem azt hogy utazunk, úton vagyunk, és lestoppoltunk, saját erőnkből, szinte semmi pénzből Olaszország eme gyönyörű zugába. Jó másfél órát csilleltünk odafent, majd lekászálódtunk, leterítettük a homokba az óriás pokrócot, bebújtunk a jó meleg hálózsákba, és úgy aludtunk mint a bunda.