Öt Föld

 Hosszút, kényelmeset és pihentetőt aludtunk, olyat amilyet már régóta nem, a pihe-puha óriáspokrócon, a piha-puha homokban. Vagy tízig lustultunk, a parton már megjelentek a turisták, de egy részük észre se vett minket, a másik részüket meg nem érdekeltük. Ahova letettük a hálózsákokat, a „plafonról”, az egyik rosszul szigetelt műanyag cső mellől szivárgott a víz, és cseppenként ostromolta a cuccunkat. Sütinek az egész hálózsákja elázott, én megúsztam a térdem magasságában egy nedves folttal, de mindezek ellenére, az egyik legjobb hely volt ahol eddig csöveztünk. Pár lépésnyire, az épület oldalában állt a bár nyitott mosdója, tíz perc sétára a zuhany hely, biztonságos, fedett, rejtett, kényelmes, a dagály sem ért fel odáig, azzal viccelődtünk hogy már csak a netet kéne beköttetni. Szép lassan, kényelmesen összeszedelőzködtünk, és ahogy boxerben kiálltam a tető alól nyújtózkodni, lenyűgöző látvány tárult a szemem elé.

 Cinque Terre. Mindaz, amit éjszaka elfedett a sötét, most egyszerre láthatóvá vált. A méregzöld, meredek hegyek ahogy beleomlanak a vízbe, sziklafalak, apró házak itt-ott, és a hegyek tetején tejfölszerű, gomolygó, fehér köd, legalább úgy hullámzott mint a tenger maga, csak sokkal lassabb ütemben. Szemerkélt egy picit az eső, kellemes, párás hűvös volt, az utcákon nem sokan voltak, a turisták hadát azt hiszem elbizonytalanította az időjárás. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Olaszországot elképzeltem, szikár dombokkal, macchiás bozóttal meg olajfákkal, sokkal inkább valami eldugott dél amerikai halászfalu hangulata volt az egésznek. De persze, nem voltam még eldugott dél-amerikai halászfaluban, szóval ki tudja.

Itt aludtunk

 Így voltunk hát reggel, összekapartuk magunkat, én elmentem a vécénkbe fogat mosni, felöltöztünk, eldugtuk a holminkat, és megmásztuk a lépcsőket vissza az utcára. Sütinek erősen merülőben volt a mobilja, úgyhogy elhatároztuk beülünk valahova amíg eláll az eső, és feltöltjük az aksit. Egy kis kávézóra esett a választás, a wifire nem tudtunk csatlakozni, de a pult mögé berakták töltőre a telót, megbeszéltük hogy itt is hagyhatjuk egész napra, semmi gond. Süti megivott egy kávét, én megettem pár zacskó kristálycukrot, majd rendes reggeli után néztünk. Ábécében vettünk, nem akartunk kéregetni, kukázni meg ilyen pici turistafaluban, ahol autóknak sincs hely, nem hogy szupermarketnek szinte teljesen esélytelen lett volna. Kenyérke, sajt, paradicsom, meg üveges tej volt a menü, a tejet jól bekevertük kakaónak – ez alkalommal sikerült konkrétan bele, nem mellé önteni az egészet – és a vasúti híd alatti kis padok egyikén megreggeliztünk. Turistacsoportok jöttek-mentek, britek, németek, jenkik, ázsiaiak vegyesen, a helyiek szinte mind nyugdíjas kis nénik-bácsik voltak, akik tőlünk nem messze más padokon, hangosan, nagy kézmozdulatokkal beszélgettek. A kenyér inkább valami baguettféle volt, de iszonyú száraz, ezernyi apró homokszerű morzsává hullott szét a számban, a kakaó életmentő volt, anélkül nem vagyok benne biztos hogy megettem volna az adagom. A kajám egyik részét így is elraktam egy nejlonzacskóba, abban bízva hogy talán abban későbbre egy picit megpuhul.

  Meséltem már korábban a csempézett alagútról, ami kétfelé választotta a falucskát. Nos, ennek a bejáratánál tábort vert két muzsikus, az egyik harmonikával, a másik szaxofonnal zenélt, valami olyasmi muzsikát, ami gyanúsan ismerősen csengett. Nem az egész dallam, csak foszlányok, díszítések, meg maga a stílus. Öregek voltak mindketten, hatvan fölött tuti, horgászszéken ücsörögtek, a hosszú alagút pedig sok-sok méterre elvitte és felerősítette a hangjukat. A legjobb helyet választották, bárki aki át akart menni mellettük kellett hogy elhaladjon, mi is, és ahogy nyammogtam a reggelimet ezen gondolkoztam. Majd hirtelen leesett a tantusz: tuti hogy román a zene! Mikor rám tört a felismerés elkezdtem nyúzni Sütit, hogy menjünk vissza, dumáljunk velük, ő nem akart jönni mert még mindig szemerkélt az eső, engem viszont furdalt a kíváncsiság, úgyhogy otthagytam a motyóm nála, és visszaballagtam.

 A szaxofonos öreg mosolyogva fújta amit fújnia kellett, biccentett, én pedig tisztes távban,  az úttól odább megvártam amíg befejezik a nótát. Ahogy hallgattam a zenét, már biztos voltam benne hogy román muzsikát játszanak. Beköszöntem.

 Nagyon örültek nekem, bár nehezen tudtunk csak kommunikálni - ők csak románul és olaszul beszéltek, én pedig mindkét nyelven csak pár szót makogok. Temesvárról jöttek, a nyár java részét itt töltik, utcazenélnek, pénzt keresnek amit aztán hazavisznek. La Spéziában aludtak egy lakókocsiban, és minden késő délután mentek vissza, vonattal, mert úgy olcsóbb. Mikor elmeséltem nekik hogy táncos vagyok, és magyar, de ismerem az ő kultúrájukat, táncukat is, Ioan, a szaxofonos öreg odaszólt a barátjának: „Anton! Románészk!”

Ioan és Anton, a két öreg muzsikus

 Anton, az aranyfogú ördög, rám vigyorgott, és ölébe vette a harmonikát. Valami őrült tempóban kezdtek járni az ujjai a billentyűkön, lakkcipőjével verte hozzá a ritmust, minden szem rám szegeződött, és én, olyan lámpalázzal mintha Minősítőn lennék, nekiláttam a táncnak. Ugráltam a bakancsban, vertem magam ezerrel ahol értem, Ioan hangosan, jóízűen nevetett és a zenén keresztül valamit románul kiabált, a turisták megálltak és nézték mi a pokol folyik itt, én pedig, amíg volt bennem szusz, jártam. Két percig ha bírtam a veszett iramot, aztán lihegve összebokáztam, és biccentettem a muzsikus úrnak, köszönöm, most ennyi lesz. A turisták tapsoltak, Ioan odajött kezet fogni, Anton valamit nagyban magyarázott de nem értettem egy szót sem. Végül feladta, és a kezével rám mutatott: „Artiste!” Virultam mint a tejbetök, élveztem a tapsoló turistákat meg az elismerést, beszéltem még velük egy pár szót, megkérdezték hova valósi vagyok, meg megegyeztünk hogy mindez egy szép lánnyal mennyivel szebb lett volna. Búcsút vettünk, és visszamentem Sütihez. Aznap még többször elhaladtunk mellettük, és egyszer, amikor nagy forgalom volt, Anton megkért hogy táncoljak nekik még egyet. Nagyon szívesen, kérem! :)

 Tervbe vettük aznapra hogy az összes ruhánkat kimossuk, sok napja ugyanazt az alsógatyát hordtam mert az összes többi koszos volt, és a nadrágomat is Velence óta csak a zivatar mosta. Nem éreztem magam különösebben kényelmetlenül - ami miatt viszont kényelmetlenül éreztem magam, ideje volt lassan tenni valamit. Kinéztünk egy mosodát a faluban, vagyis pontosabban a mosodát, úgyhogy elsétáltunk odáig, fel a házak közé. Odabent találkoztunk egy kanadai backpacker csapattal, két srác és egy gyönyörű indián lány, eldumáltunk, majd mikor rájöttünk hogy ennyi ruhát egyszerre nem tudunk kimosni, felosztottuk a véges számú mosógépet. A masinák nagyon trükkösen működtek, nem pénzt kellett beléjük dobálni hanem váltóérmét, amit egy pici dobozból lehetett venni, de csak ötösével, úgyhogy ha nem a legjobb kombinációban használtad ki őket, könnyen kidobhattál akár 3-4 Eurót az ablakon, amit, ugye, mi nem nagyon engedhettünk meg magunknak. Elkezdtünk hát csereberélni meg variálni, együtt, számolgatni hány percre tegyük be a szárítót meg efféle, végül pár váltót odaadtak egy Euróért, amivel pont patentra kijöttünk. Mivel mindkét gatyámat betettem, boxerben meg bakancsban ücsörögtem a mosodában, két hónapos francia magazint betűzgetve, és vártam a csodát. Közben megint leszakadt az ég, az utcák megteltek esernyős emberekkel, majd egyik pillanatról a másikra teljesen kiürültek. Széles folyókban hömpölygött lefele a víz, megállíthatatlanul szaladva a tenger felé, mintha dézsából öntenék, úgy nagyjából egy óráig, aztán hirtelen elállt, és kitisztult az ég, igazi szivárvány idő lett, még ha nem is láttunk egyet sem.

 A mosoda után elindultunk felfedezni a falucskát. Nem tudom elégszer elmondani, mennyire gyönyörű vidék. A látképet a falut kettémetsző dombon álló középkori őrtorony uralja, a sziklaszirt alját habos-tajtékos tenger veri, itt van egy második világháborús bunker is ami az öbölre néz. Nagyon apró volt, alig fértem be, úgy is csak guggolva vagy hajolva - a bunker név talán kicsit túlzás is, valószínűleg inkább géppuskafészek lehetett. Jelenleg a turisták vécének használják, meg szemétlerakónak, ezért iszonyú szag uralkodott odabent. Egyébként buli volt.

Sziklák a bunker cucc mellett

 Találkoztunk itt egy magyar turistával, Gáborral, kocsival utazták épp körbe Toszkánát, gazdag turisták, a rákövetkező nap indultak haza. Nem sokat beszéltünk, nem különösebben érdekeltük, ő se minket, úgyhogy elbúcsúztunk és mentünk külön utakon. A faluban láttunk egy táblát, hogy valahol a hegyekben van egy kapucinus kolostor, ezt mindenképp meg akartuk nézni, meg tenni egy nagyobbacska kört a falvakat összekötő turistaúton. Pakoltunk kis kaját, vizet, aztán nekivágtunk a hegyeknek.

 Hát, ha lentről varázslatos volt a hely, akkor fentről, nem tudom mit mondjak. Nem sokkal azután hogy elindultunk, Sütinek vissza kellett mennie bekéredzkedni valamelyik étterembe vécére, úgyhogy volt egy bő fél órám, csak magamban, ücsörögni és bámulni a tájat. Ahol ültem, a kővel rakott kis ösvény kígyószerűen tekeregve mászta meg domboldalt, nedves, hűvös növényektől körülvéve. Innen magasról egész messzire el lehetett látni, nem csak Monterossót, de Cinque Terre összes többi kis faluját is, a távolban pedig La Spéziát a nagy öbölben. A hegyek nem csak magasságban mutattak hullámos alakot, de felülről nézve is, hol kijjebb, hol beljebb nyúltak a vízbe, a sziklaszirtek éleit függőhidak kötötték össze. Látni lehetett a vonatot, ahogy a dombok közül itt-ott kibújva, trükkösen összeköti a kis hegyi falvakat. Hogy hogyan jutottak el ide az emberek az apró alagutak megfúrása előtt, elképzelni nem tudom. Valószínűleg hajóval.

Szóval ez

 Mikor Süti visszaért még csináltunk pár fotót, de a felét sem adta vissza annak a lehengerlő látványnak ami a szemünk előtt terült el. Ittunk egy picit, aztán megindultunk a kolostor felé. A hegy tetején találtunk rá az évszázados kis kőépítményre, fallal volt körbevéve, a földön a mozaikot félig benőtte az alacsony gaz. A kolostorhoz egy kis ház, egy kápolna, és egy teraszosan megoldott, hol a szikla tetején, hol annak falába épített, labirintushoz hasonló temető tartozott. A kápolna sokkal letisztultabb, őszintébb, meghatóbb volt mint bármelyik templom amiben Olaszországban jártam eddig, a Vatikán is menő volt, de az inkább lesokkolt a gazdagságával, míg ez tiszta, igazi hitet árasztott magából. Semmi extra berendezés, pár kép, gyertyák, halk gregorián zene, ez minden aminek egy kápolnában lennie kell, ennyi, és semmi több. Volt kint tábla amin megkértek hogy bent ne fotózzunk, de ha nem is lett volna kiírva ilyesmi akkor sem tettem volna. Ez túl intim hely ahhoz.

Látvány a kolostorról

 A kápolna után nekiláttunk csavarogni a temetőben. A helyiek két és fél méter magas beton- és kőfalakat építettek, ezekben nyugszanak kis kő üregekben a holtak. Minden fedőlapra kép is volt mellékelve az elhunytról. A különböző szintek között meredek lépcsők vezettek, volt ahol létrán is lehetett volna menni, de ezt inkább kihagytuk. A tetőn rendes sírok is voltak, málladozó, kőből rakott épületekkel és tárva-nyitva álló családi kriptákkal. Csatlakozni akartunk egy turista csoporthoz ahol egy nő angolul mesélte a történeteket, legendákat a helyről, de elküldött minket hogy ez egy fizetett túra, nem hallgathatjuk amit mond. Hát akkor jó, megnézzük magunk.

  Lefele jövet láttuk hogy a fél hegyoldal valamilyen oknál fogva le van zárva, a legizgibb, trükkösebb ösvényekre nem lehetett bemenni. De mi be akartunk, úgyhogy gyorsan áthuppantunk a kerítésen és már úton is voltunk. Málladozó kőhalmok és vaskos gyökerek közt ereszkedtünk le tengerhez, kaktuszgyümi-kaktuszok nőttek mindenfelé, Süti eltaknyolt egyszer de szerencsére nem lett nagy baj. A házak tetejénél lyukadtunk ki, kis kőúton érkeztünk vissza a faluba, de úgy döntöttünk kirándulunk még egy picit, és megnézzük a falu vasútállomáson túl terjeszkedő részét, azt a részt ahol még nem jártunk. Egy kis bolt elől épp vitték volna el a szemetet, bementem és megkérdeztem van-e valami ami nem kell nekik, amit kidobnának még, először nem nagyon értettek, az egyik vásárló nénike magyarázta el nekik mit akarok – megértette a minimális olaszomat – így végül kaptunk banánt, édes szőlőt és narancsot. Kicsit odébb, az apró kikötőnél ebédeltünk meg, szendvicset és gyümölcsöt. Estefele végeztünk, Süti az egyik pékségből szerzett még nekünk kakaóscsigát, ezt azonban elraktuk reggelire, mert vacsorázni, ugye, a pizzériában terveztünk.

Tündérút, lefele jövet

 Először nem találtam a helyet ahol a finom pizzát kaptam, tennünk kellett néhány kört. Érdeklődtünk az egyik helyi újságosnál is, hogyha ő most járna itt először, mit javasolna magának, hol egyen, mondott is egy random éttermet, de az túl drága volt az ízlésünknek, úgyhogy maradtunk az eredeti tervnél, hogy megkeressük a pizzériát. Két embernyi, szűk utcácskában húzódott meg, öt asztal volt az egész, egy kétszemélyesnél volt még hely, oda letelepedtünk. Ezerféle pizza közül lehetett választani, volt egy, aminek „Meglepetés…..” volt a neve. Azt vittem, nagy kerek falapon hozták ki, különösen finom volt, mindenféle fura zöldséggel meg penészes sajt darabokkal, és sörikét is kikértünk. Már befele menet kiszúrtunk egy párocskát, egy szőke hajú, raszta hippi lány és egy padawan-tincses srác ücsörgött a bejárathoz legközelebb eső asztalnál, Sütivel megbeszéltük hogy kaja után megkérdezzük őket nem akarnak-e velünk bandázni. Ő még elszívott egy bagarettát, majd amikor fizettek, leszólítottuk őket. Jó döntés volt.

 A srácot Ignaciónak hívták, nem nagyon beszélt angolul, meg amúgy se beszélt sokat. Chiléből jött, de Németországban dolgozik, ott ismerkedett meg a barátnőjével, Veronicával, akiből sugárzott az életkedv. Regensburgi származású, ott tanul informatikát, éppen úton voltak még a nyári szünetük utolsó napjaiban, olcsó vonattal, néha bliccelve, mikor hogy. Egy másik Cinque Terre faluban, Riomaggioréban volt a hostel ahol megaludtak, oda akartak visszaérni az utolsó vonattal, de addig még bőven volt idő, úgyhogy felmásztak velünk a tiltott úton az egyik legklasszab helyre a hegyen, leültünk egy padra, és dumáltunk. Ignacio maga is rengeteget stoppolt Dél-Amerikában, világlátott, értelmes srác, szimpatikusak voltak mindketten nagyon. Beszélgettünk kultúrákról, menekültekről, utazásról, stoppos élményekről, megosztottuk egymással a tapasztalatainkat, szóval jól elvoltunk. Vagy másfél órát ücsörögtünk odafent, szemerkélni kezdett az eső mikor búcsút vettünk, de előtte visszakísértük őket a vasútállomásra. Veronica megadta a Facebook nevét, hogy tartsuk a kapcsolatot, és ha Regensburgban járunk, mindenképp találkozzunk. Megígértük hogy úgy lesz.

 Mivel a bár, aminek terasza a tetőnket adta aznap már nyitva volt, nem tudtunk felmászni az előző esti helyre anélkül hogy valaki észrevenne, bajt meg nem akartunk. Helyette bementünk, Süti kikért valami koktélt, én megittam még egy pohár olcsó sörikét, beszélgettünk, de kezdett hűvös lenni, és ruhában nem erre készültem. Még egy fél órácskát csilleltünk a teraszon, majd lementünk alulra, kivettük a zsákokat a dugihelyről, megágyaztunk, és lefeküdtünk. Elalvás előtt még megbeszéltük hogy toljuk az indulást, egyikőnk sem akart másnap útnak indulni. Jó nap volt, és akartunk még egy ilyet magunknak.

 Még egyet legalább.

Kolostori ebéd

 A játszótéren, már megint, kutyacsaholásra ébredtünk. Egy öreg néni sétáltatta a kutyáit, már nem emlékszem hányat, tiszta kómás voltam, először fel se fogtam hogy mi történik, Süti gyorsabban reagált. Volt egy kis eső az este, úgyhogy a cuccunk megnedvesedett, de nem volt nagyon vészes, a torony fakupolája úgy-ahogy megvédett minket a katasztrófától. Összecuccoltunk gyorsan, igyekeznünk kellett, reggel kilencre ígért a csövi reggelit meg zuhanyt, nem akartuk lekésni, mind a kettő ránk fért már.

 A busz azonban pár perccel azelőtt ment el hogy megérkeztünk volna a megállóba, a kövivel meg nem értünk oda időre, csak pár perc késéssel, a barátunkat meg sehol sem találtuk. Hát jó, akkor a reggeli kimarad. Elindultunk hogy megkeressük a caritast magunk, ha más nem legalább lefürödni le tudjunk, de a dolog messze nem volt olyan egyszerű mint amilyennek hangzik, mivel az emberek része azt se tudta mi az a caritas. Vagy egy órát bolyongtunk a városban mire elérkeztünk egy szűk kis macskaköves utcához, jobb kéz fele nagy fa ajtó, apró táblán olaszul valami szöveg, de a vörös kereszt egyértelművé tette hogy jó helyen járunk.

 Mégsem. Öregek otthona volt, a caritas egyik szervezete, odabent négy fekete srác ugyanazt kérdezte angolul az egyik fiatal nővértől mint amiért mi érkeztünk, de csak a beszélgetés végére értünk oda, nem értettük mi van. Rákérdeztem hát én is, mire a lány kedvesen újra elmagyarázta, hogy itt csak öregeket tartanak rendben, a kajaosztás meg a fürdő máshol van. Az idősebb nővér csúnyán szemezett a táskánkkal, és mintha a legaljább emberfajta lennénk, megvetéssel megkérdezte tőlünk hogy turisták vagyunk-e, akik ingyen kajáért jöttek. Mondtam neki hogy utazók vagyunk, de nagyon nagyon kevés pénzzel, és elsősorban fürödni szeretnénk, ha lehet. Inkább ott hagyott minket, nem törődött velünk, a fiatal lány pedig odaadta a címet meg útbaigazított minket a másik helyhez. Újabb jó fél órát sétáltunk, hogy végül megtaláljuk, a nagy főúttal párhuzamos kis utcák egyikében, az igazi caritast.

 Grosseto után valami egészen másra számítottam. Itt egy kis szobában, fém padokon ültek az emberek, volt aki bőrkabátban töltötte az okostelefonját, másik internetezett. Fém és üveg automata ajtó, kamerák mindenütt, kijelző, prospektusok, mint egy nagyon menő orvosi rendelő, olyan volt a hely. Egy nagyon aranyos fekete hajú nő segített ki minket, számot kellett húzni, és mindenki ügyét egyesével intézték. Már ekkor éreztem hogy picit nagy itt a felhajtás egy gyors zuhanyért, de ha már itt vagyunk, legyen, lássuk mi történik. Amíg várakoztunk, találkoztunk egy öreg román hobóval, olasz-angol keverékkel elbeszélgettünk, Sütit megkínálta cigivel, jófej volt az arc. Külön hívtak be, én voltam a nyolcas, Süti a kilences, kicsit aggódtam mi lesz itt, vittem az irataimat meg minden egyebet, s egy sárga falú interjúszobába vezettek. Három nő ült velem szembe – az egyik a már említett fekete hajú mosolygós – és elkezdtek faggatni, mit szeretnék, mik a terveim. Kérdeztek az utamról, hogy hány napig szeretnék Pisában maradni, munkát keresek-e, menekültnek érzem-e magam, efféle. Az egyik nő afelé hajlott hogy elküldjenek innen, de a fekete hajú mondta szépen angolul hogy a szervezet mindenkié aki rászorul. Egy kikötés volt – regisztrálniuk kell a rendszerükben, mindenféle adataimmal együtt. Kicsit erre ráparáztam, nem lesznek-e ennek következményei, ha később munkát keresek meg ilyenek, de mondták hogy ez csak ennek a caritasnak az adatbázisában marad, nem küldik sehova tovább, még az egyháznak sem. Beszkennelték az útlevelemet, meg alá kellett írnom mindenféle papírt, hogy milyen a vallásom meg ilyenek. Végül Sütit is áthozták hozzám a szobába, ő egy gyorsított tortúrán ment végig, a néven meg a személyes adatokon kívül mindent egy az egybe átmásoltak az enyémről, aztán kész. Kaptunk kajajegyet, zuhanyjegyet meg térképet, és bejelölték nekünk a kolostort ahol enni fogunk, mivel ma valami különleges alkalom van, és a szerzetesek főznek majd. A zuhanyra még várnunk kellett egy kicsit, beszéltem édesanyámmal telefonon, meg kint elücsörögtünk amíg el nem jött az idő. Kinyitottak egy oldalajtót, onnan kellett érkeznünk, mi voltunk az utolsó etap egy borvirágos arcú, baseball-sapkás, negyvenes faszival, a nő aki bent volt bár mosolygott, de mondta hogy igyekezzünk, mert már így is csúszásban van az egész. A pult mögül tusfürdőt, törölközőt, borotvahabot, effélét lehetett válogatni, Sütivel pár szót váltottam magyarul, mire a negyvenes arc kidugta a fejét a folyosóról: „Szevasztok magyarok!”

 Király! Magyar csövesek, mindenhol vannak. Szabó Tamás volt a neve, de nem nagyon érdekeltük, bement fürödni aztán gyorsan le is lépett. Én a mozgássérült zuhanyba mentem, megvártam amíg Süti végez hogy megkaphassam a papucsát, mert hát azért mégis. Próbáltam igyekezni, gyors forró vizes zuhany, borotválkozás, átöltözés, és már zúztam is kifelé. Mindent visszaadtam szépen, törölközőt külön dobozba be, elbúcsúztunk, és szedtük a motyónk.

 Nem volt sok időnk már ebédig, és nem tudtuk pontosan hol van a kolostor, úgyhogy szedtük a lábunkat. A belvárosban maradtunk, a régi épületek között, a botanikus kerttől nem messze volt az épület. Terméskőből rakott régi-régi fallal volt körbevéve az udvar és a kolostor maga, mellette óriási templom, a végig tagelt-graffitizett fal tövében pedig hajléktalanok, szegények ültek, kis csoportokban. Az ajtó mellett megtaláltuk Tamást, egy Niki nevű magyar nőt, és egy legalább két méter tízes, tetovált, óriási kameruni embert. Beköszöntünk nekik, Niki kérdezte merre megyünk, mit csinálunk, munkát keresünk-e, mikor mondtam neki hogy csak utazunk és a farmon is szállásért meg kajáért fogunk melózni teljesen hülyének nézett, és elapadt az érdeklődése.

 Mindeközben előkerült egy focilabda. Először csak két csövi passzolgatta egymásnak, majd egyre többen álltak be, és végül jó húsz fő rúgta a bőrt a templom előtti kövezett téren. A turisták megálltak, nézelődtek, mi jókat nevettünk, egy egészen különleges hangulata volt az egésznek, sokan még csak nem is beszéltek közös nyelvet közülük, de a focit, meg azt hogy a templom falára vigyázunk, mindannyian értették. A tatyóinkkal behúzódtunk az árnyékba és leültünk, különösen erősen tűzött a nap. Észrevettünk a kialakuló tömegben egy svájci sapkás fickót, hatalmas, koszos túratáskával, sátorral, olyan harmincas lehetett, borostás, nagy bakancs, vizes kulacs. Egyértelműen látszott hogy nem tartozik száz százalékig az egybegyűltek közé, ahogyan mi sem, mondtam is Sütinek, ha bemegyünk, mellé akarok csapódni hogy egy helyre üljünk.

 Úgy fél órát vártunk még, mire kinyílt a kapu, és fekete csuhás, fehér öves szerzetesek jelentek meg, valamint a caritasból már ismert önkéntesek, és elkezdték beengedni a népet. Ügyesen a fickó mellé manővereztem, és már befele menet leszólítottam. Anteknek hívták, Franciaországban született de a felmenői lengyelek, és pontosan olyan utazó volt, mint mi magunk. Most három hétre szökött el otthonról, körbeutazta Olaszországot, nem soká indul haza, de korábban két évig kint volt az úton, szóval bőven van tapasztalata. Meg is egyeztünk egymás mellé ülünk.

 Odabent egy kis kert volt, pálmafákkal, elnagyolt, kopott szobrokkal, helyükről kicsúszott járólapokkal. A kolostor fala mellett, fedett, oszlopos részen egy hosszú asztal volt fehér terítővel fedve, előre kikészített poharak, evőeszközök, a pénzelőknek meg az egyház tagjainak külön kis asztal. Leültünk, tatyókat biztonságos távolban tudva. Mikor mindenki helyet foglalt, a barát felállt a fedett oszlopos részt a kerttől elválasztó kőfal tetejére, és olaszul beszédet tartott. Nem értettem belőle egy szót sem, de többször tapsoltak. Be lettek mutatva az emberek akik pénzelték az egész eseményt, meg a főszakács úr, valamint a caritas vezetője. A hosszú asztalnál olyan jó százharmincan lehettünk, mi jó helyre ültünk, közel a konyhaajtóhoz és a szervezőkhöz. Az első fogás valami paradicsomos pasta volt, a második natúrszelet meg fura ízű – valójában ízetlen – szivacsszerű hófehér kenyérféle. Hasonlított arra a gluténmentes kenyérre amit még MTT Táborban ettem a nyáron, de nem vagyok benne biztos hogy ugyanaz volt. Mindeközben jót dumáltunk Antekkel, mesélte hogy van egy kis háza Dél-Franciaországban, meginvitált minket ha arra járunk, és felajánlotta hogy vet majd egy pillantást a laptopomra is, mivel otthon informatikusként dolgozik. Jól bekajáltunk, fejenként vagy egy liter kólát is megittunk, mondták fogyasszunk csak nyugodtan, van bőven.

 Nagyon különleges élmény volt. Az asztalnál ezerféle ember, ezerféle nyelvet beszélt, a szerzetes jókat nevetett, a szakács is ott ült velünk az asztalnál, az oszlopok között régi szobrok, szentképek, a kertet körbevette a magas, málladozó téglafal, meg a pálmafák, volt egy hangulata. Sajnos a nagy kajálás közben elfelejtettünk képet csinálni, pedig megért volna egyet. Kaja után még megettem pár húsmaradékot, csomagoltunk is el, meg vittünk kólát. Elindultunk vissza a meki felé, megint, most már tényleg stopp helyet keresni, Antekkel. Elcsentem egy blokkot egy nagy csapat ázsiai turista asztaláról, kikértem az egy órás internetet, és behúzódtunk egy elzárt sarokba. A laptopot szétszereltük, de azt mondta egy hardware probléma, és annyira régi hogy még alkatrésznek sincs értelme eladni. Problémánk volt azonban a stopphellyel, nem találtunk semmi jót, az egyetlen nagy benzinkút az autópályán a város előtt, nem utána volt. Jobb híján ezt jelöltük ki célpontnak. Azonban már jó délután fele járt az idő, igyekeznünk kellett, búcsút vettünk Antektől, és kimentünk a buszmegállóhoz. Nem találtuk a buszt aminek jönnie kellett volna, Süti akart magának jegyet én meg addig körbekérdeztem a tömeget, melyik busz megy a város szélére, ahonnan ki tudunk sétálni a benzinkúthoz. Leszólítottam egy fiatal nőt, mosolyogva, felkészülve hogy olyan barátságos legyek amilyen csak tudok, majd mikor felém fordult hirtelen elfelejtettem mit akarok mondani – a fekete hajú mosolygós nő volt az, a caritasból. Habogtam össze-vissza, végül sikerült elmagyaráznom mi a helyzet, megmutatta a buszt, beállt, mi meg felszálltunk.

 Alig volt rajta valaki, kivitt minket Pisa Istvántelkére, a semmi közepére, farmok közé. Egy szántón kellett keresztülvágnunk, a távolban zúgott az autostrada, az eső miatt nagy tócsákban állt a víz mindenütt. Amit a gúglimapsz útvonalnak javasolt nem működött, mert kerítést építettek oda, úgyhogy kerülőre kényszerültünk. Ja és igen, találtunk egy kaktuszt.

  A benzinkút nagyon szomorúan festett. Átmentünk az autópálya alatt, keresztül a dzsindzsáson, el egy macskákkal teli trafóház per szemétlerakó per önkényesen kijelölt vécé mellett, majd be egy sáros, csúszós forgókapun. Tök üres volt a hely, pár kamion állt csak bent, a központban egy kicsike Autogrill. Sietnünk kellett, nyolckor ment az utolsó vonat La Speziából Monterossóba. Kicsaptuk a térképet egy nedves betonasztalra, tájékozódtunk, majd nekiálltunk. Én kezdtem a stoppolást, fél órám volt aztán Süti jött, szokásos rendszer. Végigkérdeztem egy csomó kamionost, elvittek volna többen is csak egyiknek be volt kamerázva a kocsija, nem vehetett fel stopposokat, a másik meg csak reggel indult. Nem sikerült autót fognom, elég reménytelennek tűnt a helyzet, rohamosan gyorsan ereszkedett le a nap, de legalább ingyen volt a vécé. Sütinek viszont szerencséje volt, kifogott egy fickót, hatalmas soküléses kocsival, egyedül volt benne, és azt mondta elvisz mindkettőnket, de előbb rám is akar vetni egy pillantást. Megnyerően mosolyogtam, és mondta pattanjuk be.

 Villanyszerelő volt, La Spéziában lakott de a mai napi munkájáért sok száz kilométert kellett vezetnie, épp hazafele ment a feleségéhez. A nevét nem sikerült kideríteni, nagyon nehezen ment a beszélgetés, nem beszélt semmilyen nyelven csak olaszul. Sokszor elengedte a kormányt, és elkezdett gúglifordítóba pötyögni, az azért kicsit félelmetes volt, de végül épen és egészben kirakott minket, már jócskán a sötétben, La Spezia központjában.

 Jó két kilométer séta várt ránk a vasútállomásig, ebből fél kilométer egy autóalagútban, ahol nem volt járda. Nagyon para volt, két indiai srác jött velünk együtt, de odabent lemaradtak. Zúgtak el a kocsik pár centire tőlünk, odabent minden tiszta sár, itt-ott kövek meg pallók voltak lerakva, de ahogy ráléptünk, a réseken így is felszörcsögött a mocsoklé. Hangos volt, benzinszagú, sötét, dzsuvás, alig hallottuk egymást, de azért volt egy hangulata. Kapkodtuk magunkat, fel az állomásra, de még volt szerencsére egy szűk húsz percünk, cápáztam egy kis sültkrumplit a mekiben meg meglátogattam a mosdót. Ahogy beállt a vonat, a semmiből hangosan csipogó nyugdíjas ázsiaiak hada tűnt elő, és a nagydarab csoportvezető néni zászlaját, hangosbemondóját követve, egymást lökdösve teljesen befoglaltak egy vagont. Sütinek mondtam muszáj ezekhez beülni, ez nagyon nagy, de ő inkább kint várt a két kocsi közt, nem értette meg teljesen a lelkesedésem. A nénik mindent, MINDENT lefotóztak rózsaszín tokos ájfónnal, egymást, a férjeiket, az ablakot, a kukát, megint egymást, magukat, magukat sapka nélkül, szemüveggel, szemüveg nélkül, szóval tényleg mindent. Megkérdeztem honnan valósiak, beszéltek egy pöpp angolt, taiwani szervezett nyugdíjas csoport voltak. Nagyon jól éreztem magam, csak vigyorogtam egész úton, és egy idő után nekiálltam bombolni a fotóikat, mire elkezdtek velem fotózkodni. Mondtam egy ilyen kép nekem is kell, és lőttem egy szelfit a kedvenc a nénimmel. Azóta Facebook profilkép.

Monterossóba késő este érkeztünk már meg. Az állomáson segítettem levinni egy brit lánynak a kofferét, majd lementünk a faluba.

 Egy utca az egész, de milyen gyönyörű utca. A hegyek meredeken omlanak a tengerbe, a kis lapos részen a kettő között pedig apró, vörös, narancs és sárga, élénk színű házikók kesze-kusza halmaza. A falu egyik feléből a másikba egy, a hegybe vájt alagúton lehet átsétálni, egy utca van a kocsiknak és a gyalogosoknak, bár forgalom szinte alig. Először is alvóhelyet kellett keresnünk, bementünk hát az első kis bárba, infóért. A tulaj egy fiatal, korai harmincas férfi, úgy kigyúrva, hogy azt nem akartam elhinni. Hatalmas bicepsz, dagadt a pólója, és tökéletes angolt beszélt, erős amerikai szlenggel. Stílusában, mozgásában, beszédében nagyon hasonlított a volt angoltanáromra, Sütivel nagyon jót röhögtünk. A barátnője szintén erősen sportos, fekete hajú brit nő, ők ketten vitték a bárt, amit amerikai egyetemek zászlóival, régi békebeli plakátokkal, effélékkel dekoráltak. Alvóhely és fürdési lehetőség után érdeklődtünk, mert bár fürödtünk ma már egyszer, azért jó lett volna még egyet zuhanyozni. Mondták hogy a parti zuhanyzók java része el van zárva, de fent, a falucska másik felén van egy amiben biztos van még víz. A férfitól búcsút vettünk, de a nő eljött velünk biciklivel megmutatni a dolgokat - mutatott egy bárt, ami fent a rakparton kezdődött, de behajolt a tengerpart felé, ott pedig vastag beton oszlopokon támaszkodott. Az oszlopok alatt, a puha homokon tökéletesen szélvédett, szem elől rejtett kis zug volt, közvetlen a hullámok lábánál, a falucska központjától egy köpésnyire. Nagyon kedves, aranyos volt velünk, tetszett neki amit csinálunk, beszélgettünk vele hosszan, majd elindultunk felfedezni a falu turistás-éttermes részét.

 A hegyoldalba épített házak labirintusában nem volt nehéz eltévedni, szűk kis utakon, sikátorokon át lehetett közlekedni, a szintkülönbséget hol meredek ösvények, hol kanyargós lépcsők hidalták át, az éttermekből több helyről halk zene szólt, isteni kaja illet áradt, mindenhol német, angol szót lehetett hallani. Az asztalokról elkértem egy pár szelet kenyeret, meg az út szélén találtam egy paradicsombokrot – nem egy fullos olasz vacsora, de egynek elment. Jó órácskát csavarogtunk ide-oda, az egyik étteremben megnézegettem a kirakott halakat meg tengeri herkentyűket, meg az árakat, ugye. Az egyik étteremben egy jófej pár nem ette meg a pizzáját, vigyorogva elkértem, ők meg vigyorogva odaadták. Nagyon jó féle volt, és mivel az elmúlt napokban szinte alig költöttünk, elhatároztuk hogy beülünk majd ide és egy hatalmasat kajálunk, talán holnap este. Elindultunk hát vissza az alvóhely felé, ám a főtéren újra összefutottunk a brit csajjal. Mindegyikőnk kezébe tíz-tíz Eurót nyomott, hogy fizet nekünk egy jó vacsorát sörikével, és mondta hogy az alvóhelyünknél ott hagyott egy IKEA zsákban egy óriási pokrócot – terítsük le, takarózzunk vele, csináljunk vele amit akarunk, nem baj ha tönkremegy vagy bekoszolódik, mikor megyünk el rakjuk csak vissza a helyére. Nagyon szépen megköszöntük a teljesen váratlan és hihetetlen aranyos törődést, mindketten egészen meg voltunk lepve, én el is érzékenyültem, ahogy mosolygott és vidáman kezet nyújtva sok szerencsét kívánt. Mondtam Sütinek meg neki hogy maradjanak itt egy picit, ne menjenek el, mindjárt jövök. Teljes erőmből visszasprinteltem a cuccunkig, és a táska mélyéből kiástam egy szép fekete követ, majd a markomban szorongatva visszafutottam vele hozzá. Kicsit furán éreztem magam, hogy ilyen buta kis ajándékot adok, de nagyon örült neki, megköszönte, és elrakta a zsebébe. Mi pedig visszabaktattunk a cuccunkhoz, mert fejembe vettem hogy én már pedig megfürdök.

 Most már okosabban, jobban felszerelkezve mint a padovai katasztrófakor, megindultunk a helyre. A városka főterétől nem messze volt a dolog, a rakpart oldalában jó négy méter magas csatornakijárat tátongott, aljában nagyobbacska tóvá duzzadt az esővíz, a csatorna menedékében a falra pedig kajakok, kenuk voltak felaggatva. Itt lógott le egy slagcsőre kötött zuhanyrózsa, valószínűleg a hajók tisztítására, egy retkes csappal lehetett alant változtatni a két opció, a lassan csordogáló vagy az ezerfele spriccelő jéghideg iszonyat között. Emberek mászkáltak itt-ott az éjszakai parton, fent padok néztek a nyílt víz felé, ahonnan kiváló rámlátás nyílott. Összeszedtem a motyóm, és nekiálltam fürödni, de még előtte ügyesen leejtettem az újonnan felvenni készült alsógatyám az egyik homokos tócsába.

 Majd befagyott a mindenem, bokáig állva a jeges tengeri homokban, kapkodva megmosakodtam, közben egy csapat nyugdíjas vonult át a parton, lúd módra nyújtogatva felém a nyakukat. A baj az volt, hogy mindenhol full sötét volt a parton, csak ahol én fürödtem oda világított az utcai lámpák egy fényes nyalábja. Nem baj, legalább aznap is valami szépet. Elérkezett azonban az a pont, ahol mindenem meg akartam mosni, fent a padon pedig egy szerelme párocska kitartóan ücsörgött. Odacaplattam hozzájuk, és tájékoztattam őket mi fog következni, és hogy valószínűleg ezt nem akarják látni, és ne haragudjanak. Jót nevettek rajta, a csaj majdnem lefordult a székről, majd a srác levegőhöz jutva mutatott egy oké jelet, és mondta hogy semmi gáz. Úgyhogy megmosakodtam. A víz vagy másfél centi hideg volt.

 Mikor végeztem gyorsan felkapkodtam minden ruhám, felöltöztem jó vastagon, és elindultunk vissza kiváló bunkerünkhöz. Gyönyörű volt a falucska, így éjszaka, helyet kerestünk ahova kiülhetünk és nyugiban elfogyaszthatunk egy tábla csokit, a bár ami a tetőt adta pedig kiváló választásnak bizonyult. Zárva volt, de egy kis aszaszinkrídeléssel fel lehetett jutni a tetőre, a korlátról rámásztunk a lépcső aljára, ott pedig átmásztunk a tetőre. Odafent műanyag székek voltak szétdobálva, valószínűleg nagyon régen használták utoljára ezt a helyet, kiváló kilátás nyílt a morajló fekete semmibe, fújt a langyos szél. Odahordtunk két széket meg egy billegős kör alakú asztalt, és csokiztunk. Varázslat volt, ismét igazán éreztem azt hogy utazunk, úton vagyunk, és lestoppoltunk, saját erőnkből, szinte semmi pénzből Olaszország eme gyönyörű zugába. Jó másfél órát csilleltünk odafent, majd lekászálódtunk, leterítettük a homokba az óriás pokrócot, bebújtunk a jó meleg hálózsákba, és úgy aludtunk mint a bunda.

Fűre lépni TILOS!

 Az éjszaka a kastélyban eseménytelenül telt, senki sem piszkált vagy zaklatott. Az egyetlen szépséghibája csak az volt a dolognak, hogy a szél, lassan, de biztosan elkezdte rám hordani a tornyot apró szúrós homokszemek formájában - bemásztak a hálózsákba, a fülembe, a zoknim alá, a kajás zacskómba, mindenhova amin egy ici-pici rés volt, és oda is amin nem. Reggel hatra állítottam csipogót, de nem tudtam felkelni, úgyhogy úgy voltam vele addig alszom amíg magamtól meg nem ébredek, vagy amíg valaki fel nem kelt. Olyan nyolc körül jöttek az első bámészkodók, öreg nénik hadára keltem, akik rosszallóan csóválták a fejüket. Kimásztam a hálózsákból, egy szál boxerben és elkezdtem pakolni, hogy legyen is okuk a csóválásra. Összekaptam a holmim, aztán ki a kertből, le a falucskába, netet kellett találnom, hogy keressek stopp helyet innen Pisáig, úgyhogy nekiálltam körbenézni a kisebb bárok között. Sós tenger illat volt, sütött a nap, de a nagy teniszkomplexumon kívül minden zárva volt. Vagyis, az egyik kis kocsmában volt net is meg áram is, de nem akartak beengedni. Végül egy nagyon fancy, nagyon burzsuj kávézóhoz vetődtem, itt többen is ültek, fiatal lányok szolgáltak fel, úgyhogy bekéredzkedtem, konnektoruk azonban csak a burzsujnál is burzsujabb, selyemszalvétás, puha székes, csipketerítős szobában volt, úgyhogy oda dobtam le a tatyóm, helyezkedtem el, és kapcsoltam be a gépem.

 Kapcsoltam volna be a gépem. Ugyanis nem tudtam bekapcsolni a gépem. Kezdetben az alján a bekapcsolást meg az áramot jelző lámpák villogtak, meg bőgött a procihűtő, de se kép, se hang, kikapcsolta magát. Egy idő után már a hűtő sem indult be. Akármit varázsoltam, semmi sem történt, morcos lettem, meg az egyik felszolgálócsajnak nem nagyon tetszett hogy bevettem magam ide, úgyhogy a világ ellen szánt bosszúként kikértem egy croissant (croissantot?). Nagyon fincsi volt, meg annyira drága sem, azt benyammogtam, elvittem egy marék barnacukrot, ínséges időkre, és tovább álltam. Beugrottam egy szupermarketbe reggeliért, mert semelyik kukában sem találtam semmit, a ruccola magában meg nem annyira laktató, én meg éhes voltam. Végül egy kis kenyérkével, egy üveg tejjel és egy kis dobozos Nesquik kakaóval távoztam. Mivel internetet nem találtam, nem nagyon volt más választásom mint hogy megint blicceléshez folyamodok, akármennyire nem is tetszik meg utálom. Ha stoppolok, az jó buli, emberekkel találkozom, van időm, nyugi van, de bliccelésssel nem fun az utazás, mindig résen kell lenned, nem tudsz lazítani, meg egyébként is. Szóval visszamentem a vonatmegállóhoz, megpróbáltam kakaót keverni, aminek az lett a vége hogy az egész nadrágom meg egy nagy folt a földön tiszta kakaópor lett amikor lebillent a combomról a doboz. Egy csávó állt rajtam kívül a megállóban, de nem szólt semmit csak kiröhögött. Végül nekiálltam svájcibicskával megenni a kukás dinnyét is, könyékig cukros lében áztam mire végeztem. Jó sokat kellett várnom a vonatra, majdnem egy órát, közben megbeszéltük Sütivel telón hogy majd a vasútállomáson találkozunk.

 A vonaton volt konnektor, próbáltam a gépbe megint életet lehelni, de nem nagyon sikerült, egészen elkeseredtem. Szerencsére Pisáig gond nélkül eljutottam, valami negyven perc volt az út, közben néztem a ködben úszó, gyönyörű tengerpartot, Toscana dombjait, olajfáit. 

 Pisa. Ugyanolyan vasútállomás mint a többi, sok utazó, táskákkal, bőröndökkel, ázsiaiak hada, négerek próbáltak nekem olcsóért faelefántot eladni, de én nekem Süti kellett, aki nem volt sehol. Fél órácskát vártam rá, mire megjött. Le akartunk csüccsenni a műanyag padokra az állomás előtt, de minden tiszta víz volt még az előző esti esőtől, úgyhogy inkább álltunk, tekertem neki egy cigit, aztán dumáltunk – régóta nem láttuk egymást, volt mit mesélni. Firenze állítólag nagyon bulis volt, találkozott valami Bipur vagy Vipur nevű indiai csókával a hostelben ahol aludt, vele lógtak meg ökörködtek, de ami fontosabb volt, hogy ma reggel találkozott itt egy Nicolette nevű holland csajjal, szóval lesz kivel megnézni a várost. Meg, beszélt egy csövessel, aki megmondta hogy reggel kilenckor lehet reggelit kapni a caritasnál, meg fürödni, ha akarunk. Mivel még volt időnk a találkozóig a holland lánnyal, beültünk a vasútállomási mekibe, ahol csekkoltam egyik ismerősöm, Christian üzenetét.

Christiant ugyanabból a táborból ismerem mint Francescot és Constanzet, jókedvű, vidám, nagyon művelt fiatal olasz srác, Pisa volt kiírva Facebookon lakóhelyének, úgyhogy még pár nappal korábban írtam neki, alhatunk-e nála, de nem válaszolt. Idáig. Azt írta, hatodikán délutánt tudnánk találkozni, a szállás nem opció, de cuccot tárolni meg fürödni tudunk ha szeretnénk, hetedikén megy Kínába három hónapra, de mindezek ellenére nagyon örülne neki ha össze tudnánk futni, találkoznánk, sok év után. Megköszöntem a válaszát, de már akkor tudtuk hogy hatodikára rég elhagyjuk Pisát, így ez a dolog sajnos ugrott. Kicsit szomorú voltam, de hát ez van.

 A holland csajszi sem jött addigra amikorra ígérte magát, Süti felhívta, és végül az lett hogy kimentünk hozzá a hostelhez, valami problémája akadt a becsekkolással. Nem volt egyszerű rálelni a helyre, de végül csak sikerült.

Nicolette, saját szelfi

 Odabent egy ázsiai srác állt a pultnál, megkérdeztük tőle vajon lerakhatjuk-e a cuccainkat itt, de nem engedte meg. Volt azonban egy nagy befőttesüveg a pulton, ami tele volt mindenféle különböző országokból származó pénzekkel. Az volt az ötlet, hogy kivehettél amit akartál, és neked is be kellett rakni valami pénzt. Tök menő volt, bele is dobtam egy húszast, és meg is érkezett Nicolette. Huszonhét a csajszika, szőke, mosolygós, kicsit fura, meg nehezen beszél emberekkel, de amúgy rendben volt nagyon, és örültem hogy megint van útitársunk. Annál is inkább mert a hostelből volt térképe, úgyhogy legalább nagyjából tudta miket érdemes megnézni – azon a torony cuccon vagy min kívül, ugye. :)

 Pisa nem nagy, nem is élnek sokan benne, de sok a diák, mindenhol éttermek meg hostelek, fagyizók, divatboltok, efféle. Ami érdekes volt, és Sütivel mindkettőnknek egyből feltűnt, azok a kommunista graffitik mindenhol. Nem ez az első város, ahol sarlókalapácsokat, vörös csillagokat, antifa feliratokat találtunk, de Pisa ebben a tekintetben minden eddigit felülmúlt. Nem értettük nagyon, miért, vagy kik, tippünk az volt hogy a bevándorlók lehetnek talán az egyre erősödő idegengyűlölet miatt, Nicolette is észrevette őket (mármint a graffitiket), de választ ő sem tudott mondani. Elindultunk hát, befele a városba. Egyetlen egyenes út vezet a toronyig, a főút, azon indultunk, úgy döntöttünk megnézzük a várost és nem szállunk buszra. Meg is érte, elmentünk valami kis piac mellett, kóstoltunk sajtot meg husit a kis pálcikákról – tiszta Nashmarkt – éttermek, pici házak között haladtunk, útközben meséltünk Nicolette-nek arról hogy hogyan utazunk, nem fogadta nagy lelkesedéssel, kicsit inkább ilyen „teljesen hülyék vagytok” válasza volt a dologra. Ő is mesélt magáról, hogy négy helyen dolgozik, egyszerre, de most van egy hét szabija úgyhogy utazik és elkölti a pénzét – egyedül.Ezután Veronába majd Velencébe megy, és az egy hét lejártával indul majd újra haza Hollandiába, Utrechtbe.

 Egyszer csak Süti kiszúrt egy táblát, fagyit árultak, és diákoknak kedvezményesen! Előkapartam az ISIC kártyámat, lévén minden cuccunkat vittük a hátunkon, ugye, és bementem előre hogy lyukat beszéljek az eladóbácsi hasába. Nem nagyon kellett erőlködnöm, megkaptuk az olcsó fagyit, és nagyon nagyon finom volt, én mandulásat meg vaníliásat ettem, ha jól emlékszem, de fene tudja, azt tudom hogy Süti az öreg Bud Spencer hagyatéka előtt fejet hajtva pisztáciát kért. Indultunk volna tovább, amikor az arc utánunk kiáltott, olaszul, nem értettük először mit, majd végül leesett mindenkinek - Süti otthagyta a pénztárcáját az asztalon. Mikor ment volna érte, az ürge úgy csinált, mintha észrevétlenül elrakná a zsebébe, közben fütyörészett, de aztán végül visszaadta, jót nevettünk. Átmentünk egy híd felett, a másik oldalon láttuk hogy a rakparton végig állnak az eladós standok, jó sült husi illat áradt, és nem sokkal később kilyukadtunk a toronyhoz.

 Nahát, az első amit el tudok mondani, én azt hittem hogy ez sokkal magasabb. Mármint, magas, persze, meg minden, de azért annyira mégsem. Be van dőlve oldalra, körben pedig el van kerítve, a talapzata márvánnyal megerősítve. Valahol azt olvastam a neten hogy ebbe nem lehet bemenni és ki van belezve, de embereket láttunk a tetején, úgyhogy kiderült hogy rosszul tudtam. Be lehetett volna menni, sok Euróért, amit nem akartunk kifizetni. A környező múzeumok is pénzesek voltak, sajnos. A torony mögött, a múzeumok által körülvéve pedig ott húzódott a szelfi mező.

 A fű gyönyörű rövidre vágva mindenütt, nem lehetett rálépni, el volt kerítve kötéllel. Az emberek java részét persze ez nem érdekelte, de állítólag van ilyen hogy fű rendőrség akik néha körbemászkálnak és agyonbüntetik a szelfiző tömeget. Beteg. Pontosan nem emlékszem, mennyi járt érte, valami 28,69€ vagy 26,89€, vagy valami hasonlóan nevetségesen pontos összeg, egy centnyivel sem kevesebb sem több, ha megsérted a gyönyörű húsos pisai csodafű jogait. Mi azért nem kockáztattuk meg több napi kaja árát poénból, jó képet lehet lőni a betonról is. Úgyhogy neki is álltam megvalósítani bakancslistám következő lépését, a nyomi tömegszelfit a ferde toronnyal. Vicces volt csatlakozni a fényképezőgéppel guggoló-fekvő-nyújtózkodó ezer nyelven magyarázó népek tömegéhez, és végül, komoly beállítások és a fény megfontolása után megszültük.

 Íme a remekmű:

Persze Nicolettenek is kellett kép, nem is akármennyi, elvoltunk a precíz beállítással egy darabig, emberek mászkáltak oda-vissza állandóan. Amúgy, a torony mellett álló dóm és a másik oldalon lévő fura, kör alakú kupolás izé sokkal menőbb mint a torony maga, legalábbis szerintem, de kiderült hogy az egyikhez jegy kell, meg a másikhoz is, ahhoz ingyen van, de ma már mégsem lehet bejutni mert miséznek. A dómot, mint minden mást nagyjából, épp felújították, így egybe nem lehetett látni, de egy hatalmas, gyönyörű épületről van szó, és a kapuja, hát az valami nagyon durva. Több tonnás, nem akarok hülyeséget mondani, asszem bronzlap, telezsúfolva rakásig perspektívát szem elé csaló domborművekkel, bibliai jelenetekkel. Sok méter magasan állnak libasorban a zöld katonák meg lovak, papok, királyok, szentek, valami elképesztő részletességgel felvarázsolva. 

Minas Tirith kapui

 A tér maga, a Piazza del Duomo, gyönyörű hely, a nagy füves placc egyik részére rá lehet menni, hátul, ott megengedik, fiatalok csöveztek a régi városfal tövében a napon, dumáltak, tanultak, videókat néztek, ha itteni diák lennék én is tuti ezt csinálnám. Mi is leültünk egy kicsit, és szóba került a holland nyelv, hogy idegenek mennyire nem szeretik hallgatni mert állítólag csúnya. Mivel én még nem nagyon hallottam, megkértem, hogy olvasson fel egy verset vagy valamit, egy versből úgyis a nyelv szép oldalát ragadja meg az ember ha hallja. Kicsit meg volt illetődve, hogy most komolyan, olvasson nekünk, meg hogy ez tök kínos, de végül nevetve csak rávettem, mire a telefonjáról kikeresett egyet, mondta hogy figyeljünk, szivárványokról szól. Süti egy részét meg is értette, hasonlított szerinte a németre, nekem viszont egyből az az érzésem volt, hogy tökre olyan mint az óangol, hangzásra meg hangulatra, de nem tudom, nem vagyok nyelvész. Nekem mindenesetre tetszett, és megdicsértem.

 Ahogy mászkáltunk fel-alá, béna poénokat sütögetve, találkoztunk két nagyon lolita, nagyon habcukorbabarózsaszín japán csajszival, akik rohantak keresztül a tömegen egy szelfibottal, és igyekeztek egyszerre felugrani úgy, hogy a fotó a levegőben legyen lőve. Ők új szintre vitték a tornyos fotózkodást. Végül csak elhagytuk a helyet, csekkoltuk Nicolette látványosság-térképét, és elindultunk egy arborétum felé, mert hát hova menjünk, ezen a téren, meg a szép kis házakon kívül nem sok érdekes van a városkában. Visszakanyarodtunk a folyó felé, már a hátam leszakadt – előző nap is ugye egész nap cipeltem, meg sokat is sétáltam – mire eljutottunk az arborétum bejáratához. Ami zárva volt, mert hétfő van. Dikk.

Kör alakú kupolás izé

 Nem mi voltunk az egyetlenek akik benézték, időről-időre új turistacsoportok érkeztek a kapuhoz, azért hogy aztán vagy lógó orral, vagy felháborodva tovább haladjanak, ki-ki hogyan. Ekkor vettünk búcsút Nicolette-től, még aznap tovább akartunk indulni új úti célunk, Cinque Terre felé. Süti Firenzében kapta az infót hogy lélegzetelállítóan gyönyörű hely, a tengerparton, néhány pici falu összefogó neve, mi a Monterosso nevűt tűztük ki célul. Egy picit kiesett az útvonalból észak felé, de néztünk képeket gúglin, és úgy határoztunk megéri a rászánt időt. Benzinkutat kellett volna még találnunk, ehhez meg internet kellett az állomási mekiből, de Nicolette meg menni akart tovább, úgyhogy elváltak útjaink.

 Út közben átbeszéltük mi meg hogy legyen, és végül arra jutottunk mégse megyünk ma, későre jár, egy óra még legalább kutat nézni, meg az egyik csöves Sütinek kilencre ingyen reggelit meg zuhanyt ígért amúgy is, szállást kellett csak találnunk. Az árusok ezer féle gagyit árultak lakókocsik oldalából, de minket a paninis öregúr fogott meg, vettünk is tőle jó szendvicset, másfél Eurót alkudtam az áron, mondván kettőt veszünk, ha már. Láttam egy csomó menő ketyerét, és ez volt az első alkalom hogy eszembe jutott hogy valamit azért csak illene haza vinnem ajándékba a kiccsaládomnak ha egyszer majd haza keverekedek. Átbeszéltük Sütivel, és abban egyetértettünk hogy akármi is lesz, az biztos hogy nem lesz nehéz. Meg kell hogy legyen tartalma – anélkül nem ér semmit az egész.

 Visszaértünk a mekibe, jó szálláshelyet nem találtunk,de láttuk hogy van ilyen hogy Marina di Pisa, és a gúglimapsz zöld foltokkal jelöli, szóval ott biztos meg lehet aludni sátorral. Kinéztük a buszt, aztán mentünk a megállóba. Itt találkoztunk két füves fiatallal, egy csajjal meg egy sráccal, mindketten Marina di Pisa felé tartottak, busszal, a srác pedig mondta hogy nem messze attól ahol lakik van egy erdő, meg tudja mutatni a megállót, és ott talán meg tudunk aludni anélkül hogy bárki zaklatna. Zúztunk hát a busszal, alig voltak rajta emberek, utáltam hogy megint késő éjszaka keresünk szállást, fáradt voltam meg picit nyűgös is, két cimboránk messze ült tőlünk a buszon, zenét hallgattak napszemüveg alatt, nem tűntek annyira jó gyerekeknek, sőt, de amióta elindultunk már megtanultam nem bízni a sztereotípiákban, csak a saját megérzésben.

 Jó fél órát, de lehet negyven percet utaztunk, kaller sehol szerencsére, mire megérkeztünk. A tengert csak sejteni lehetett hogy merre van, de éreztük a szelet meg az illatot. Száz méter séta után a csajszi elbúcsúzott, és hármasban maradtunk a sráccal. Alig beszélt angolul, én alig beszéltem olaszul, úgyhogy volt némi probléma a kommunikációval, meg szegénynek már a nevére a sem emlékszem. Elvezetett minket egy szélső utcához, kis gazos parkkal, fa játszótérrel, mögötte erdő és mandulafenyők (hahaa!), középen kis fatorony csúzdával. Felmentünk még mind a hárman, elfogyasztottunk hárman egy tábla csokoládét, és csilleltünk.

 Beszéltünk mindenféléről, politikáról, a világról, ahogy működik és ahogy működnie kéne, Bob Marleyt hallgattunk, jó volt. A sötétben, ahol semmit sem lehetett látni csak a játszóteret, meg a blokkokat, távolból hallani egy-egy autó zaját, az az érzésem volt, mintha otthon lennénk. Nem Olaszország közepén, a tengerparton Pisa mellett, hanem valahol Kápómegyeren egy kis lerobbant játszótéren egy új haverral akit még nem ismerek igazán. Nagyon király érzés volt, el is fogott egy picit a honvágy, a kis balkán Dunakeszi után, el meséltem Sütinek is mit gondolok, de ő csak nevetett.

 Egy jó két óra ücsörgés meg dumálás után a srác mondta hogy lelép, de nem lakik innen messze, hoz magával sört meg kaját, de végül nem jött vissza, felhívni meg nem tudtuk. Úgyhogy ott, ahol voltunk, ledobtuk a hálózsákot, és imádkozva az Istenekhez hogy ne essen, megaludtunk a fatoronyban, egy pisai játszótéren.

Nyomi tömegszelfi a pisai toronynál    ✓