Nagy Grosseto

 Az éjszakát kint a teraszon töltöttem, miután bezárták a nénikék a helyet. A semmiből hatalmas nejlonokat hoztak, hogy azon aludjak, de mondtam nekik hogyha nem haragszanak inkább a padot választanám. Erre összenéztek és elkezdtek nevetni, hogy ez egyikőjüknek sem jutott eszébe, majd a tulaj néni megnyugtatott, hogy kényelmes jó padok ezek, a férje születésnapján ő is ezeken aludt. Megköszöntem még egyszer mindent, aztán elbúcsúztam, tudván reggel mire kinyitnak már nem leszek itt. Kaptam ölelést, meg buona nottét, aztán elmentek – én pedig nekiálltam berendezni az alvóhelyem. Összetoltam két padot a fal mellett, kicsaptam a hálózsákot, és vergődve, ügyetlenül belemásztam, nem nagyon volt helyem. Az éjszaka a várttal ellentétben rosszabbul telt mint az előző, mert bár az eső ellen védve voltam, a szúnyoginvázió ellen nem. Nem tudnám megmondani hányszor keltem fel arra hogy zúgnak a kis köcsögök a fejem körül, elég ratyi volt, annál is inkább mert tudtam hogy reggel hatkor el kell hagynom a helyet, mielőtt még valaki kérdezősködni kezd – hiába magyaráztam volna, hogy dehát megengedték. Reggel egy szalvétára hagytam egy kis üzenetet (előző poszt vége), és amit ígértem be is akarom váltani, egyszer majd, valamikor, visszatérek ide. Reggel kialvatlanul, ragacsosan, koszosan összerámoltam a cuccomat, és az első busszal leléptem nagy Grossetoba. Még előző este kinéztem egy benzinkutat magamnak gémapszon, ugye, akkor még ment a gépem, valami Via Matteóról induló busszal terveztem menni jó sokáig, egy IP kútig, és onnan tovább Pisába, de olyan retkesnek és ápolatlannak éreztem magam hogy úgy döntöttem ha törik ha szakad szerzek zuhanyt előtte valahol a városban. Meg különben is, nem volt hova rohanni, volt még egy napom a találkozóig Sütivel.

 A busz a vasútállomáson tett le, ahol megkérdeztem egy mosolygós néger nőt hogy hol találok közzuhanyzót. A vasútállomást javasolta, körbe is néztem, de nem volt fürdőjük, csak retyójuk, az is egy Euróért. Elindultam hát a városba, fürikereső portyára. Egymás után beszéltem mindenféle népekkel, a helyi füves trógerektől kezdve a katona portásig, de vagy a vasútállomásra akartak visszaküldeni, vagy lehetetlennél lehetetlenebb helyekkel hozakodtak elő. Egy éttermes arc például azt javasolta szálljak fel egy buszra, menjek ki a külvárosba egy parkba ahol senki se jár, van ott egy szökőkút, fürödjek abban. Köcce, majd talán máskor.

 Séta közben elkeveredtem a városka lepusztultabb, koszosabb részére, egymást érték a panelek, és az egyik szűk sikátor felé mutatva egy nagy narancssárga táblát láttam, „Lavanderia” felirattal. Na, ez lesz az én helyem, gondoltam, de kiderült hogy csak egy mosoda. Találkoztam viszont bent egy nővel, aki okos ötletet adott – menjek el a helyi caritasba, ott van zuhanyzó, és a létesítmény nem csak hajléktalanoknak van fenntartva, hanem mindenkinek akinek szüksége van rá, ha elmondom ki és mi vagyok biztosan beengednek. Arrafelé vettem hát az utamat, tűzött a nap, jól be is izzadt a hátam a táska alatt amitől csak még csövesebbnek éreztem magam, de menni kellett, úgyhogy mentem a remélt megváltás felé. Elmentem egy ingyenes mellrák szűrő rendezvény mellett, bepróbálkoztam hátha van zuhanyuk, de végül csak újabb útbaigazítást kaptam. Nem olyan egyszerű ám megtalálni valamit egy olasz városban, főleg ha azt sem tudod hogy pontosan mit keresel. Végül egy néni mutatta meg az omladozó betonépületet, mert mikor vagy ötödik nekifutásra sem sikerült elmagyaráznia merre kell mennem, inkább úgy döntött velem jön végig.

 A helyet egy apró rozsdás táblácska jelezte, de a bejáratot a lehetetlenségig felpakolt ócska bicikliket követve találtam meg. A szűk bejárón kisebb csoportokban ücsörögtek a menekültek, hajléktalanok, öregek, hatalmas táskámmal sűrű bocsánatkérések közepette átmanővereztem közöttük egészen az ajtóig. A folyosón csípős emberszag uralkodott, barnás mocsokban ázva kunkorodott a linóleum, a falról öles darabokban mállott a sárgás vakolat, amit ahelyett hogy felszedtek volna, apró darabokra törve a fal tövébe söpörtek. Tele volt minden emberekkel, akiknek nem jutott hely a padokon azok a földön, vagy a zsákjaikon ücsörögtek, mások csak álldogáltak. Közvetlenül utánam egy idős bácsika érkezett, füstös arcán ezernyi ránc, látszott rajta hogy meggyötörte az élet, tétován szorongatta a kis nejlonzacskóját és beállt a fal mellé. Az egyik fiatal arab srác, fehér farmer, fullcap, egy ideig szemezett vele, aztán felállt és biccentett hogy üljön le – tudtam már hogy a jó helyre jöttem. Megkérdeztem az egyik fickót hogy mit kell csinálnom ha fürödni akarok, és elirányított a tömegen keresztül a folyosó végére, egy kis szobához. Alig lehetett benne megmozdulni, a falon tavalyi naptár, meg ugye szentkép, pici asztalon régi számítógép, előtte egy idős bácsika, meg egy velem egykorú, nagyon szép, szelíd tekintetű lány. Látszott rajtuk hogy meg vannak lepve, ja, egy kicsit kitűntem a tömegből, korban, meg úgy amúgy is, a nagy sátrammal meg táskámmal felpakolva. A lány beszélt egy picit angolul, úgyhogy elmagyaráztam neki mit szeretnék, meg hogy ki vagyok, ő pedig folyamatosan fordított az öregnek. Kiderült hogy fürödni itt nem fogok tudni, mert egy hónappal ezelőtt eltörött a vízcső, és még nem lett megjavítva. Ellenben ha szeretnék, kaphatok ebédet, fél egykor kell idejönni érte, csak regisztrálnak az egyház rendszerébe, meg megnézik hogy azért a papírjaim megvannak-e. Megköszöntem, mondtam hogy egy ebédet elfogadok, az öreg biccentett, valamit mondott olaszul, aztán magunkra hagyott minket. A csajszika elkérte az útlevelem, közben kérdezgetett, hogy miért csinálom amit csinálok, hogy élek meg, ilyenek. Meg azt is elmondta hogy van valami templom, ami egybe van építve egy katolikus cserkész sulival, ott van a másik caritas, nézzek el oda, hátha szerencsém van, nyitva vannak, és akkor le tudok fürödni. Mikor meglátta a születési dátumomat elkerekedett a szeme, mondta hogy várjak egy kicsit, és kiment az öreg után. Jó öt perc múlva jött vissza, visszaadta a papírjaim, és mondta hogy nem fognak regisztrálni, itt a kajabon, meg hogy vacsisat is kérek-e vagy csak ebédeset. Csak ebédeset vettem, majd, mikor mentem kifelé, még megmondtam neki olaszul hogy nagyon szép. Teljesen zavarba jött, elég awkward volt, nem úgy ment ahogy terveztem, úgyhogy gyorsan elköszöntem és leléptem.

 Másfél órám volt még ebédidőig, úgyhogy úgy voltam vele hogy megkeresem azt a másik templomot. Alig fordultam ki az utcából amikor az úttest másik felén megláttam egy harmincas csávót, baseball sapkában, bakancsban, nagy, kopott zsákkal és sátorral a hátán. Valszeg ő vett előbb észre, mert már integetett amikor odanéztem, átsnittelt az úton, lekezeltünk. Pawel volt a neve, egy igazi hobó, másfél éve van az úton, dolgozgat, bliccel, utazik, a világban éli az életét, és éppen a caritas felé ment ő is kajabonért. Beszéltünk egy pár szót, aztán sok szerencsét meg jókedvet kívánt, és lelépett.

 A másik caritas felé nagyon nehezen találtam az utam, bolyongás közben betévedtem a város régi részébe. Kövezett utcácskák, spalettás ablakok, boltívek az utca felett, az egészet egy vörös kőből (mi másból) rakott vár koronázta. Turistákat szinte sehol sem lehetett látni, egy-két párocska ücsörgött csak a várkertben és ennyi. Gyorsan körbenéztem, de nem volt sok időm, vissza akartam érni ebédre. Fáradt voltam, picit nyűgös hogy több órája caplatok fürdő után teljesen sikertelenül, nem soká indulnom is kellett vissza, nyomta a zsák a hátam, szóval ledobtam magam egy padra, ahogy voltam elfeküdtem, és néztem alulról a pálmafákat.

 Ebédre összekaptam magam, és visszamentem. Már messziről látni lehetett a sort, ami a caritas előtt állt, az emberek kint dekkoltak az utcán. Bementem belülre, hogy megkérdezzem mi, meg hogyan van, nem teljesen értettem a rendszert, és hirtelen nem találtam senkit aki legalább picit beszélt volna olyan nyelven amilyen én is. Odabent összefutottam az öreggel, aki mondta hogy maradjak csak itt, negyvenesével vannak beengedve a rászorulók, majd az első etappal pluszban bemegyek. Néztem az embereket, az emberek néztem engem, kicsit kínosan éreztem magam hogy gazdagabb vagyok mint ők, és még kiváltságokban is részesülök, pedig csak pár órája toltam be a fejem a városba. Jó fél órát ácsorogtam ott, kínosan ügyelve a táskámra, az ebéd késett, egyre érezhetőbb lett a türelmetlenség, majd hirtelen búgó géphang töltötte meg a folyosót, mint amilyen az amerikai filmekben a börtönökben van amikor zárják a rácsokat, barátságtalan, hideg, idegesítő, na, pont olyan. Szezám kitárul, gumikesztyűs önkéntesek elkezdik számolni a népet, meg elvenni a jegyeket. Elég para volt, kicsit el is bizonytalanodtam hogy be akarok-e menni, nem lenne-e okosabb inkább még most kisomfordálni és valami kaját venni a boltban, de az öreg ellőtte ezt a lehetőséget amikor mosolyogva vállamra tette a kezét és pár szót váltva az önkéntesekkel beprotezsált a fémajtók mögé. Odabent kis folyosó, balra retyó meg a törött zuhany, benne celluxal rögzített nyomtatópapírra tollal felfirkantva hogy fuori servizio. A kis teremből egy ajtó nyílt a kajálda felé, egy a konyhába, a fal mellett műanyag ládákban cipő, ruha, játék, bébitáp, efféle. A menza az volt, aminek lennie kellett – egy menza. Adtak bolognait, lecsóshúshoz kísértetiesen hasonló kaját rizzsel, barackot és kenyeret, ha akartál venni. Akartam. Körbenéztem, hova tegyem le a tálcámat, a szép lányt kerestem de nem volt itt, tényleg kicsit úgy éreztem magam mint a börtönben, ahol megvernek ha rossz asztalhoz ülsz. Végül a korábban látott ráncos arcú bácsi meg egy öreg nénike mellé ültem, a sarokba, sem a menekültek asztalát, sem a rosszarcú négerekből álló bandát nem mertem bevállalni. Megeszegettem a kis kajámat a műanyag eszcájggal, közben megjelent a csajszi is, mosolygott, biccentett, aztán rohant tovább a kenyereskosárral. Maradék a hordóba, műanyag és szalvéta a kukába, tálca a polcra, és úton is voltam, most már pontos útbaigazítással felszerelve, a másik caritas felé.

 Jó órát kellet sétálni még a városban, mire elértem a leírt templomhoz. Az első ami feltűnt a rengeteg autó volt, aztán a szívecskés lufik hada, majd az ünneplőbe öltözött tömeg. Esküvő. Puff. Még ha nyitva is lettek volna aznap, nem hiszem, hogy fogadtak volna csóri stopposokat fürödni. Elindultam hát vissza a vasútállomás felé, minden reményem összetörve, mikor megláttam egy Conad szupermarket táblát, és rávettem magam hogy csekkoljam még itt a kukákat, hátha találok valamit. Bementem az épület mögé, kis utca, másik oldalon lakóházak, a kukák nem túl diszkrét helyre kihelyezve, de nem érdekelt, ha már eljöttem idáig csak körbenézek. Jól tettem. Találtam egy csomó olivás kenyeret, két csomag ruccolát, és egy egész, hibátlan sárgadinnyét, ami mindössze annyit vétett a világ ellen hogy egy pici hasadás volt az oldalán. Kivágtam a hibás részt,és bezacskóztam a zsákmányt. Alig bírtam bepakolni a cuccot a tatyóba, de azért végül csak sikerült, lesajnáló tekintetek kereszttüzében. Elmehetnek messzire. Nekik nincs sárgadinnyéjük.

Aki érti érti :)

 Visszafele vettem az irányt, megkérdeztem merre a legrövidebb, és még így is negyvenöt percet saccolt az arc akivel beszéltem. Tömegközlekedésre nem akartam felszállni, óva intett tőle, mondta hogy gyakran ellenőriznek, és őt is már nem emlékszem hány, de sok Euróra megbüntették. Úgyhogy maradt a gyalogbusz, egyenest tovább. Egy kis téren mentem keresztül, ahol volt egy halárus, megnéztem a portékáját – a herkentyűk feléről azt sem tudtam mi, sosem láttam ilyeneket – mellette pedig egy gyümölcsös volt, ahol szintén körbenéztem. Volt ott valami gyümi, sárgás volt, kerek, öklömnyi, és kis kacs lógott ki a tetejéből. Ringlónak túl nagy volt, de úgy nézett ki, nem tudtam mi lehet, rákérdeztem hát, de csak olasz választ kaptam. Mondtam a néninek, hogy akkor kérnék egy szemet, nem, nem egy kilót, mire nevetett, legyintett, és a kezembe nyomott egyet, meg aztán még egyet. Nem tévedtem nagyot, olyasmi íze volt mint a ringlónak, csak sokkal édesebb, séta közben elnyammogtam, majd hirtelen megálltam és ledermedtem. A második gyüminek véletlenül lenyeltem a magját – olyan két szilvamag méretű tűhegyes végű képződményt. Nem volt mit tenni, imádkoztam hogy ebből baj ne legyen, és mentem tovább.

 Végül miután egy csapat kisiskolás útbaigazított, eljutottam az állomásra, ahol viszont rájöttem hogy elfelejtettem a pontos megálló nevet, ahol le kell szállnom, meg az utcát is ahonnan a buszom indul. Valami Matteo? Vagy Matteotti? Meg akartam nézni neten, de nem engedett fel az állomásos wifire, végül egy fehérszőke, sápadt, nagyon sovány csajszitól kérdeztem meg, tud-e segíteni. Izlandi volt, de Grossetoban élt, egy hippi olasz gyerek várta vele a buszt, néztek mapszot, de semmire se mentünk vele, és végül a gyerek kérdezte meg a busz sofőrt hogy azonosítsa már be utcanév foszlányaimat. Egy IP kútra akartam kijutni, ennyit tudtam, a sofőr mondta hogy Via Matteo, ilyen létezik csak, és nagyjából megmondta merre kell menni. A srác, Mario, révén semmi dolga sem volt, vállalkozott hogy elkísér, így hát elbúcsúztunk a lánytól, és elindultunk, vissza be a városba. De még így sem találtuk az utcát. Út közben beszélgettünk, meséltem neki az utamról, kiderült hogy ő is stoppolt már sokat, és amikor ahhoz a részhez értünk hogy négy napja nem fürödtem, jól kiröhögött, majd mondta hogy ha odaadom a telóm felhívja az egyik lányismerősét aki itt lakik a közelben, és megkérdezi lezuhanyozhatok-e nála. Nem jött be, de az utcát végül azért csak megtaláltuk. Elbúcsúztunk, én meg ledobtam a tatyóm hogy csekkoljam a menetrendet.

 Ehhhhhh……

 Napi egyetlen egyszer jár oda a busz – reggel hat óra negyvenkor. Picit megmorcosodtam, de mondogattam magamban, semmi baj, semmi gáz, majd kisétálok vagy kistoppolok oda valahogy. Elindultam hát vissza, gyalog, az állomás felé. A pontos utat nem tudtam, netet kellett szereznem, és az egyik bezárt számtech bolt előtt láttam egy borzas hajú arab vágású srácot ücsörögni, okostelefonnal és egy üveg sörrel. Aihim volt a neve, Tunéziából érkezett, és több mint segítőkész és rendes volt. Megkínált cigivel is, amit visszautasítottam – ő szinte egyik szálról gyújtotta a másikat, és közben hevesen magyarázott meg mutogatott a képernyő fölött. Alig beszélt angolul, így nem volt egyszerű a dolog. Mondta hogy ha várok vele még tíz percet, jönnek a haverjai, és ők kiválóan beszélik a nyelvet. Okés. Legyen.

 Ahogy ígérte, tíz perc múlva meg is jöttek. Négy néger srác, letolt gatya, deszkás cipő, cigi, olyan korombeliek mind, de egytől-egyig két méter felett. Titkos pacsik csattantak, Aihim magyarázott, közben minden második elhangzott szó az hogy váffánkúló (nemtom hogy kell írni). Végül megállapodtak, hogy mivel nekik sincs semmi dolguk, ketten kisétálnak velem, ám baromi messze van. Nézték, forgatták a térképet, és szinte teljesen biztos voltam benne hogy nem mérték fel rendesen a távolságot, de ám legyen, addig sem unatkozom. Aihim, meg a legmagasabb néger srác, Arafang lettek ideiglenes kalauzaim. Arafang Gambiából jött, jól beszélt angolul, de erősen dadogott ha észrevette hogy nézem miközben beszél, úgyhogy próbáltam vele úgy társalogni hogy közben magam elé meredek, ez működött. Fiatal srácok mindketten, akik szeretnének csak rendesen megélni egy hülye elcseszett világban, nagy álmokkal, de kevés lehetőséggel maguk előtt. Végig nagyon rendesek voltak, meséltek Grossetoról, Olaszországról, a nápolyi maffiáról, a carabinieriről. Aihimet egyre inkább elvesztettük, nem is figyelt, meg nem is szállt be a beszélgetésbe. Arafang elmesélte, hogy a nagyobbik bátyja itt tanul jogot, míg a fiatalabbik drogdíler. „It’s not easy here man, it’s not easy” ezt mondogatta, és el is hittem neki, hogy nem az. A szüleik Gambiában maradtak, csak ők voltak idekint, és a bátyja bizniszéből élnek, elég jól, mindhárman. Ő az utolsó évét végzi középsulin, gépészmérnök akar lenni, de nem megy neki nagyon a matek. Kisétáltunk egészen a város szélére,elértünk az autópálya felhajtóra, azon az úton amit ők kitaláltak, ám mikor itt csekkoltuk a térképet, kiderült hogy még mindig hat kilométernyire délre vagyunk az IP kúttól. Ekkor Arafang megfogta a tatyómat. Azt mondta, hogy nem fogunk kisétálni, hanem szépen visszamegyünk a vasútállomásra, és felszállok a vonatra, nem drága a jegy, és ő fogja kifizetni nekem, ajándékként.

 Mondtam hogy szó sem lehet róla, de csak erősködött, míg végül úgy döntöttem magamban, nem érdekel, visszamegyünk, és megveszem magamnak a jegyet. Megszakadt a hátam visszafele már a zsáktól, ezt ő is észrevette, és megkérdezte hány kilós a tatyóm. Mondtam hogy olyan tizenhét körül, mire elkezdte levenni a hátamról hogy visszafele majd ő cipeli. Mikor felvette a hátára elkezdett röhögve poénkodni „I’m your slave!”,és begörnyedve vonszolta magát. Annyira kínosan éreztem magam hogy azt leírni nem tudom, de ő csak nevetett, aztán megveregette a vállam, hogy minden rendben, csak vicc volt. Így sétáltunk együtt vissza az állomásra. A vonatomig durván tíz perc volt hátra, egy kassza volt csak nyitva, kilométeres sor állt, az ürge pedig emberfeletti lassússággal nyammogott az aprókkal, úgyhogy kiálltunk a sorból és csekkoltuk az automatát.

 Na ekkor jött a pofára esés. A saccolt hat Euró helyett tizenkettő volt a jegy, Arafang még mindig ragaszkodott hozzá hogy kifizeti, mondtam nagyon hálás vagyok a segítségért, de én is rakok bele pénzt – ha már az én jegyem – de amikor meglátta az árat, apróra összehúzta a száját. Elővett egy húsz Euróst, megfogta a kezemet, belenyomta, és összezárta a markával. 

- Na most, mivel ez nagyon sok pénz, most szállj fel a vonatra, ha jön a kalauz mondd azt hogy futottál. Ezt pedig rakd el magadnak. 

 Nem találtam szavakat. Nem akartam elfogadni, de amint szóra nyitottam a szám lepisszentett. Benyúltam a tárcámba, elraktam a pénzt, és kivettem egy kavicsot, és ugyanúgy, ahogy ő odaadta a pénzt, odaadtam neki. Nem volt mit mondani.

 Elkísért egészen a vonatig, ahol a telómba beírta az email címét, és megígértette hogy tartjuk a kapcsolatot. Egy idegen, akit alig másfél órája ismerek, de mégis úgy éreztem egy egész életre szereztem egy barátot. Megígértem.

 A vonaton még mindig a történtek hatása alatt voltam, egyszerűen nem akartam elhinni, és nem tudtam hogy mit kéne most érezni. Annyit tudtam, hogy szégyellem magam. Szégyellem magam, azért, mert egy nálam sokkal rosszabb körülmények között elő srác hatezer forintnyi pénzt nyomott a markomba hogy folytathassam a hobbiból választott utazásom. Az úri szórakozásom. Mindezt azért, mert – bár pénz van nálam – be kell azt osztanom, és nem akarom elkölteni. Mélységesen szégyelltem magam, de már nem tudtam visszacsinálni, úgyhogy úgy döntöttem az a legjobb, ha csak végtelenül hálás maradok neki, és ha alkalmam nyílik rá, én is ugyanígy teszek mással.

 Elhelyezkedtem a székemben, a két emeletes vonaton, kiváló kallerfigyelő pozícióba. Az első megállónál egy csajszi jött be az amúgy tök üres vagonba. Raszta haj, Lennon szemüveg, indiai gatya, telefirkált-színezett szimatszatyor, karkötők halmai, nyakában om medál. Nem vett észre, elsétált mellettem, lehuppant a kocsi másik végébe. Már rég megtanultam hogyha szimpatikus emberrel beszédbe elegyedek abból csak jó sülhet ki, úgyhogy oda is mentem hozzá, elkezdtünk dumálni, majd megkérdeztem nem akar-e odaülni, ne kelljen már lekókányolnom a tatyómat. Annának hívták, vérbeli hippi, és éppen barátnőjéhez igyekezett. Egy Castagnetto nevű falucskában lakik, és kiderült hogy a szülei egy WWOOF farmot üzemeltetnek – pont olyat, ahová Németországba én is tartok, az alpakákhoz! Meséltem róla hogyan meg mint utazom, mondta hogy a volt pasija is nagy stoppos, úgy ismerkedtek meg a sráccal hogy odawwoofolt a farmjukra. Sajnos alig ment pár megállót, de így is kaptam egy kontaktot, hogy majd ha úgy alakul, menjek hozzájuk látogatóba, vagy farmolni. Integettem az ablakból a barátnőjének, aztán kizötyögtünk az állomásról.

 Olyan két megálló múltán hirtelen hallottam hogy nyílik a vagonajtó – a hátam mögött. Fakk. Hátrafordultam, a kalauzbácsi pedig egyből kiszúrt, és kettesével szedve a lépcsőket elindult felém. Mondtam olaszul hogy nincs jegyem, de leszállok a következő megállónál. Erre csak biccentett, továbbment, én pedig leszálltam a következő megállónál.

 Egy kis falusi állomáson találtam magam, velem szembe olyan száz méterre a tenger, mögöttem erdőszerűség, tele mandulafenyővel (intenzív gúglözés alapján sikerült csak megtalálnom mi a neve, de nagyon menőn néznek ki), a falon kék alapon fehér betűkkel Castiglioncello felirat állt. Pici váró, tiszta retek, mellette vizesblokk, egyetlen utcácska az egész falu kábé. Lassan kezdett lemenni a nap, úgyhogy szállás után kellett néznem, utálok éjszaka helyet keresgélni. Az erdőszerű rész jó ötletnek tűnt.

 Mint kiderült, ez egy botanikus kert, és valami vár van a közepén, ha a Castiglioncello név nem lenne elég árulkodó. Magas fallal volt körbevéve, egyből azt néztem hol lehetne zárás után bemászni, mert akkor legalább a cuccaimat nem kéne féltenem, de minden kis lyuk és rés ráccsal volt lezárva. Elkezdtem a vár felé sétálni, és közben a reggelre gondoltam, hogy valahol netet kell majd találnom. Jött szembe két öreg néni, meg is kérdeztem van-e meki vagy valami hasonló gyorsétterem a környéken, ami bázis lehetne. A beszédesebb néni teljesen megrökönyödött a kérdésen, egészen fel volt háborodva, olaszul puffogva hagyott faképnél, és akkor már én is tudtam hogy hülye kérdés volt. Felmásztam a domb tetejére, és elérkeztem a várhoz. A hely, egy az egyben, Trónok Harcás Királyvár, esküszöm. Vörös kőből rakott erőd, mediterrán növények, virágok, kis sóderes utak, tenger, nagyon hangulatos király kis falu, megtetszett egészen, nem is bántam már hogy lerakott a kalauz. A vár oldalában találtam egy nyitott, apró bejáratot, és gondoltam egy utolsó, elkeseredett próbálkozásként benézek, hátha, háááááátha van odabent fürdő. Nem gondoltam a vállalkozást komolyan, de mit ad Isten, az első ajtó jobbra az volt.

King's Landing, menő fákkal, villanyvezetékkel

 Csempézett kis szoba, olyan mint egy sulis öltöző, két kis kabinnal, tárva-nyitva. Nem akartam elhinni a szerencsémet, ledobtam a tatyót, gondosan magamra zártam mindent, és anélkül hogy felkapcsoltam volna a villanyt megnéztem van-e meleg víz. Volt.

 Váááááááááh! Minden cuccom le, be a zuhanyba, nem hoztam magammal papucsot, de kit érdekel, meleg víz! Úgy gondoltam gyorsan lezuhanyzok, leszedem a retek javát mielőtt valaki fülön csíp, de mikor elkezdett ömleni az arcomba az forró áldás nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Durván fél óráig fürödhettem, szép komótosan, és lehet tovább is öntöztetem magam ha nem kezdett volna el elfogyni a meleg víz. Hoppá, erre nem számítottam, reméltem senki más nem akar ma már itt fürödni. Kikászálódtam a helyemről, az összes tükör, meg az ablak is tiszta pára, felhúztam egy pár nagyjából friss zoknit, fogat mostam, megborotválkoztam, kicsit ökörködtem a tükör előtt aztán szépen óvatosan kisomfordáltam. Mikor kiléptem, valami furcsa volt, mintha nem azon a helyen lettem volna mint ahol bejöttem. Jó pár másodpercig eltartott mire rájöttem mi történt – a folyosót, amin át érkeztem, egy nagy fekete kétszárnyú vasajtó zárta le! Na ne már, most kajak bezártak egy várba? A kezdeti sokk után egyből elkezdtem észrevenni a lehetőségeket, ha bezártak, akkor reggelig senki sem jön ide, fedett, meleg helyen alszom majd, talán bealmolhatok a fürdőbe és reggel kiosonok, senki sem tudja meg hogy itt voltam. Kivéve ha takarítanak, de akkor meg tök mindegy, mert úgyis megtalálnak akárhová megyek. Óvatos felfedezőútra indultam, majd hirtelen az egyik szobából egy fekete hajú nő nyitott ki.

 Azt sem tudtam köpjek-e vagy nyeljek, eléggé megilletődtem, össze-vissza makogtam vécézésről, meg fürdésről, de amikor láttam hogy nem nagyon lesz ideges, meg ő sem tudja hogy most mi van, elmondtam az igazat, és megkérdeztem jár-e erre valaki még ma este. Elmondta hogy ő az egyik utolsó, és hogy ez valójában egy színház – ez megmagyarázza a zuhanyzót – de most esküvő volt itt, és ő is csak három napig van, vendégszervező, szóval nem igazán kompetens, de szerinte jobban járnék ha valahol odakint aludnék, mielőtt még valaki rám hívja a rendőrséget. A park nem soká zár, egy darab biztiőr van, de ha jó helyet találok nem lehet probléma, csak ne csapjak zajt. Nagyon jó fej volt, kiengedett a kulcsával, majd búcsú előtt megbeszéltük, hogy mi sosem találkoztunk.

A boltíves rész az erkélyem

 Nem mentem messzire, a kijárattól nem messze volt egy kis balkon, kőlépcsőn lehetett rá feljutni, és odafent, ahol a lépcső benyílik a balkonba, a kőből rakott korlát és a fal között kiváló alvóhelyet találtam. Lecuccoltam szép csendben, és nekiálltam megvacsizni a pékségből kapott maradékokből, és a Grossetói szupermarketes kajából. Közben beszéltem Sütivel, hogy merre van, mondta hogy ő már Pisában, és valami reptéren fog aludni. Mondtam neki hogy ne várjon rám, menjen, én a kastélyban alszom, majd holnap reggel kibliccelek odáig, és ahogy szoktunk, az állomáson találkozunk. Épp nagyban nyomtam be az arcomba a lilahagymát meg a sajtot, törökülésben gubbasztva a hálózsákomon amikor lépteket hallottam, majd nem sokra rá egy párocska andalgott fel az erkélyemre. Mivel háttal voltak nekem, nem vettek észre, nem tudtam most szóljak-e nekik vagy mi van, úgyhogy inkább megvártam mi lesz. Lefele menet, mikor megláttak, az ujjamat a szám elé téve vigyorogva mutattam hogy psszt!, mire mindketten bólogatni meg nevetni kezdtek. Mikor eljöttek mellettem, még halkan odasúgtam hogy buona notte, aztán bebújtam a hálózsákomba, és egy jó hosszú nap után, végre tisztán, jól lakottan, csicsikáltam.

A Taverna

 Megírtam nagy békében a posztot, bent a tavernában, Grossetóban. Nagyon kis cuki volt a hely, a falon mindenféle mezőgazdasági eszközök, ősrégi sörösüvegek meg konzervek, a plafon fából a székek, minden szépen faragva, kis terítők, halászháló, nagyon hangulatos. Ahogy bent ücsörögtem, töltöttem a laptopot, beszélgettem valamit a két nénivel, megjött egy huszonéves fiatal srác, meg egy csajszi, kocsival. A tulaj néni gyerekei voltak, és beszéltek mindketten angolul, úgyhogy lepacsiztunk, és, gondoltam, ha már ott vagyok, viszonozom a kedvességüket és megebédelek itt, és kikértem egy lasagnát. Isteni jó volt, nem olyan mint a sulis menzás cucc, ezt egy mélytányérba adta oda a néni, ázott a paradicsomlében meg az olvadt sajtban, kanállal kellett kimerni, nyamnyamnyam. Kaja közben odaült hozzám a néni meg a srác, én meg, mivel hirtelen kisütött a nap, újabb kérdésekkel hozakodtam elő. Az étteremnek nagyon klassz fedett terasza volt, padokkal meg effélével, így rákérdeztem, hogy a nap hátralévő részére itt hagyhatom-e a tatyóm, és hogy olyat lehet-e hogy itt alszom a teraszon. Erre nagy beszélgetésbe kezdtek, elkomorodtak, azt hittem azt vitatják megengedjék-e, de tévedtem: a beszélgetés tárgya az volt, hogy milyen cuccokat hozzanak el otthonról hogy nekem a legkényelmesebb legyen! Valamint a lasagnáért sem voltak hajlandóak elfogadni a teljes árat, csak a felét. Nagyon megleptek, szépen megköszöntem, és úgy éreztem valamit adni szeretnék nekik, valami egyedit, viszonzásul.

A Taverna

 Ekkor jutott eszembe a kavics, amit Süti anyukájától kaptam, a Dunából. Tudom ajándékot tovább adni nem illik, de mégis, muszáj volt. Megkértem a lányt hogy fordítson, bementünk a konyhára, és elmagyaráztam a néninek hogy ez nem sok, még csak nem is nagyon szép, de legyen szíves elfogadni tőlem, mert ennyire rendes családot csak nagy ritkán talál az ember. Bekönnyezett a szeme, a másik néni és mosolygott nagyon, elfogadta, és mondta hogy amúgy is gyűjti a köveket, úgyhogy ezt a különleges darabot felrakja a tetejére.

 Odakint már nyoma sem volt az előző viharnak, hétágra, forrón sütött a nap, egyből fel is száradt az utca, a szél sem volt már olyan vad, úgyhogy a kistatyót megpakolva elindultam világgá. Először lecsekkoltam  a száradni kint hagyott holmim, még minden javában nedves volt. Úgy döntöttem, hogy kavics ajándékozásból szokást csinálok, és azoknak akiknek lehet sohasem tudom megszolgálni amit értem tesznek, adok egy-egy ilyen kis tokent, hálám jeléül. Lementem a víz mellé, és begyűjtöttem egy maroknyi szép fekete kavicsot, és jól elraktam a pénztárcámba. Nem ugyanaz, mintha otthonról hoztam volna magammal, de azért mégis. Legközelebb majd így teszek.

 Meleg lett az idő, a parton sehol egy lélek nem volt, úgyhogy úgy döntöttem, akármilyen hideg is legyen a víz, én most már pedig fürödni fogok. Mert olyan nincs, hogy Olaszországba lejöttem, és bele sem mártom magam a vízbe! Úgyhogy fogtam a motyóm, levetkőztem alsógatyára, és befutottam. Egyáltalán nem volt hideg, de azért nagyon meleg se, akkora hullámok voltak, hogyha hirtelen megtanultam volna vízen járni, mint Jézus, akkor is átcsaptak volna a fejem felett. Ott pancsoltam, ugráltam össze-vissza, locsoltam, köpködtem a sós vizet, senki sem látott, azt csináltam amit akartam. Kitaláltam azt a fantasztikus játékot hogy az igazán nagyon durván nagy hullámok előtt megállok egy helyben, és teli torokból kiabálok neki, úgyse hallja senki. Vagy másfél órát játszottam ott magamban, aztán elkezdtem vacogni, meg meg marta a szemem a víz, úgyhogy kijöttem.

 Megvolt hát a kötelező tengerparti fürdés, így október eleje táján, Olaszországban. Ekkor jöttem rá, hogy valszeg nem fogom tudni leszedni magamról a sót. Végigpróbáltam pár partmenti zuhanyzót, de persze mindegyik el volt zárva, így sanyarú sorsomba belenyugodva elindultam vissza száradó cuccaimhoz át- és felöltözni. Itt vettem észre egy sárga műanyag kajakot, amiben összegyűlt az esővíz. Perfekt zuhanyzó.

 Miközben locsoltam magam kijött a pasi akié a kajak volt. Egy nagy, modern, kétemeletes, tengerparti bárhoz tartozott, és a nappal együtt a tulaj is úgy döntött hogy felkel. Nem értett angolul, de csak nevetett amikor elmagyaráztam valójában mit is csinálok, és mondta hogy fürödjek nyugodtan. Mire végeztem a cuccom is megszáradt, minden, úgyhogy összeszedtem őket egy kupacba, majd a tulaj invitálására kiültem a teraszukra. Volt áram a falban, kaptam asztalt meg hosszabbítót is, pedig nem is fogyasztottam, egyszerűen csak jófej volt. Még a wifi jelszót is megadta.

Napsütés, pálmafák, tenger, bár - lehet irigykedni! :)

 Itt elvoltam még egy ideig, beszéltem apával, anyuval, haverokkal, próbáltam elérni Sütit is, de az már nem sikerült. Már sötét volt mire visszaértem a tavernába, úgyhogy be is hordtam a kiszáradt holmit. A nénike mondta hogy maradhatok nyugodtan odabent csicsikáig ha szeretnék, de voltak vendégek, nem akartam zavarni, meg nem is voltam még álmos, úgyhogy inkább elindultam felfedezni a kikötőt, ott még úgysem jártam. Egy folyó torkollott bele a nagy vízbe, a part mentén feljebb, a nehezebben hajózható, és emiatt gondolom olcsóbb helyeken a halászbárkák álltak, szépen sorban, a kikötőhöz közelebb eső részt a jachtok foglalták el. Először a halászhajókhoz mentem, ahol ráleltem egy idős csávóra, amint békésen pecázgatott a stégen. Beszédbe elegyedtünk, csak egy pici franciát, meg ugye olaszt beszélt, úgyhogy voltak problémák, de megoldottuk. Megkérdeztem van-e halpiac itt, és ha igen, mikor érnek vissza a halászok – az van ugyanis hogy rejtett vonzalmam van a vízi herkentyűk iránt. Nem is annyira az ízük - az majdnem mindnek ugyanolyan - hanem a változatosságuk és a ritkaságuk tetszik, meg különlegesek. Nekem a hazai Auchan halas része is olyan mint egy pici állatkert, még ha halottak is benne az állatok. A barátom mondta hogy fél hét körül hajóznak ki a hálókért, nyolc-kilenc fele jönnek vissza, ki mikor hogy, és lehet venni friss árut egyből a raktérből. Már kezdtem volna épp megörülni mikor rájöttem hogy semmit sem tudok kezdeni egy zacskó nyers hallal, akármennyire is szeretnék. Elköszöntem, és továbbálltam, le a jachtos részre. Benéztem egy kocsmába pisilni, páran voltak bent, ötvenes férfiak, gondolom halászok, az asztalon előttük hatalmas tálon kirendelt szendvics-katonák serege. Megkínáltak, el is vettem párat, de nem akartam sokáig maradni, valahogy itt nem jött be a hangulat.

 A jachtok között egy lélek sem volt, fehér árbocok meredeztek a sötét ég felé. A víz is olaj fekete, az ég szintúgy, de nem is ez volt az igazán félelmetes, hanem a kikötő halk zenéje. Az alapot a hajók oldalának ütődő víz csobbanása adta, amihez az árbocok és kötélzetek közt ezerféle hangmagasságban fütyülő szél társult. Néha megnyikordult egy-egy csörlő vagy fém alkatrész is, nagyon creepy volt, de tetszett. Kisétáltam egészen a legkülső stégig, ahonnan látni lehetett a töltésre épített piros és zöld lámpákat. Itt már nem mertem közel menni a vízhez, fújt a szél ezerrel, hideg is volt, szállt a vízpermet, és megvallom férfiasan kicsit be voltam tojva. Bele sem akartam gondolni mi történne ha valamilyen szerencsétlenség folytán bepottyannék a hullámok közé. Brrr. egy ideig itt elücsörögtem, aztán elindultam a szállásom felé. Visszafele másik úton mentem, egy camping szerűségen keresztül, ahol egy tíz-tizenötfős német turistacsoport grillezett meg sörözött, idősek javarészt. Megkérdeztem mikor indulnak tovább, remélve hogy észak fele tartanak és esetleg el tudnak dobni Pisáig, de sajnos épp csak hogy megérkeztek, és rákövetkező hét szerdán mentek csak haza. Jóccakát kívántam nekik ékes németséggel.

 A tavernában mire visszaértem már senki sem volt, csak a két nénike. Bementem a konyhába, beköszöntem, lecsüccsentem, kicsaptam a térképeket, és elkezdtem tervezni másnap reggeli indulásomat. Igaz azt beszéltük Sütivel hogy csak október negyedikén találkozunk Pisában, de úgy gondoltam eleget láttam Grossetoból, és majd eltöltök még egy napot valami másik random partmenti faluban. Egyszer csak megjelent a nénike feje a kisablakban, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Mondtam neki hogy köszönöm, de mára már elköltöttem a kijutó pénzemet, amire csak rosszallóan megrázta a fejét, és intett hogy menjek be. Leültetett egy asztalhoz, és rám parancsolt hogy én már most ott maradok, és megeszek a tál spaghettit. Meg voltam teljesen illetődve. 

 Az eső verte a terasz oldalát, késő este volt, odabent jó meleg és jó illat, a két nénike halkan beszélgetett a konyhán, nevetgéltek, hozzám csak a foszlányok jutottak el. Nem soká ki is hozták a vacsorámat, szép díszes tányéron. Forró ragu spaghetti. Megköszöntem, a tulaj néni csak mosolygott, leült, és csendben nézte ahogy eszem. És én ettem, jóízűen, hálásan.

 A blog elején kitűztem egy bakancslistát, miket szeretnék csinálni, megélni, amíg utazom. Nem pizza ugyan, de spaghetti, nem volt nagyon késő este, meg nem voltak annyira öregek az olaszok sem, de pontosan az, sőt, több volt, mint amit a kis fejemben elképzeltem  – személyes, megható és különleges élmény. Úgyhogy ezennel az első tételt kipipáltnak tekintem.

Öreg olaszokkal késő este igazi olasz pizzát spaghettit enni    ✓

Újraindulunk!

Uhh… Na!

Van gépem, megyek nemsoká jót kajálni, van hosszú szakállam, tiszta retek a körmöm, építettem ma Bogyóval kerítést és simogattam alpakát. Szóval, élek, egyben vagyok, minden királyság, és ugyanez szerencsére Sütire is igaz. Csomó minden történt az utolsó blogposzt óta, csomó csomó minden, nem is tudom képes leszek-e mindent kellő pontossággal ide feloktrojálni, de megteszem a tőlem telhetőt. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, itt is a posztok alatt, meg Facebookon is, úgyhogy remélem, ti, akik eddig olvastátok, és élveztétek az írásomat nem bátortalanodtok el a pöppet a hosszúra nyúlt szünet miatt, és újult lelkesedéssel követitek majd nyomom a saját és cimborám kalandjait! Van mit bepótolni, igyekszem mostantól minden nap egy újabb fejezettel bővíteni a blogot, amíg utol nem érem magamat, magunkat a történésekkel. Időközben a farmnaplót is írni kell, mert bár azt hittem itt kevésbé lesz eseménydús az élet mint kint az országúton, az van hogy nagyot tévedtem. Nem mi megyünk a kavalkád után, jön az ide magától! :)

No de. Hol is tartottunk?

Olaszországban, Grossetónál…

Gyászjelentés

Kedves blogolvaso emberek, szomorú hírt kell közölnöm: az oldal átmenetileg kényszerített téliálomba vonul. Történt ugyanis hogy Pisában minden ok vagy előjel nélkül elhalálozott a latopom.

RIP NC6023, hiányozni fogsz.

Négy sor néma gyász.

.
.
.
.



A jövőre való tekintettel, nem vagyok hajlandó ilyen könnyeden feladni a blogolást. Akármennyire is brutális kiadás lesz, kénytelen leszek venni egy pici netbookot, és a farmon töltött idö alatt kiböjtölni az árát. Nem csak a blog, de hitchwiki miatt is mindenképp szükségem lesz egyre, mivel a teló amit magammal hoztam nem elég okos hozzá. Fotókat készítek továbbra is szorgosan, és nekiálltam naplót írni, kézzel, mint az állatok, hogy majd a farmidő alatt - amikor úgyis lelassul picit az élet - mindent elmesélhessek, visszamenőleg.


Október 20 utan újra jelentkezem!

Ciao :)

Özönvíz

 És meg is ittam jól egy epres milkshaket. Kinéztem az útvonalat pontosan, majd visszasétáltam az autópályán át a vonatmegállóhoz. Az eső nem állt el, úgyhogy bokáig tocsogtam a vízben, de a szembe jövő autósok mind nagyon jófejek voltak és messze kikerültek, úgyhogy a nadrágom úgy nagyjából megúszta a dolgot. A vonatállomáson kevesen voltak, reggel volt, éhes voltam, és az út másik oldalán találtam egy kis boltot, ahol apa és lánya lakókocsiból árultak jó illatú sült disznós paninint. Be akartam nézni hozzájuk, és hogy ne kelljen cipelni a zsákomat megkértem egy nőt a vasútállomáson hogy figyeljen már rá egy percre. A szendvicsesek nem beszéltek angolul, de elmagyaráztam nekik, hogy nem tudom mik ezek a mindenféle feltétek, ezért rájuk bízom, hogy összerakják a legfinomabbat. A csávónak tetszett a hozzáállásom, vigyorgott, kisütött egy kéttenyérnyi hússzeletet, kaptam alá valami padlizsánkrémhez hasonló fincsi zöldes trutyit, picit csípős sült paradicsomot, meg barbecue szószt, végösszeg 2.30 Euró. Megérte, nagyon finom volt, és mindjárt jobb színben láttam a világot.

Kelenföld-szerű állomás

 A vonat elvitt egy Kelenföldhöz hasonló állomásra, ott jó negyven percet dekkoltam, mire megjött a másik vonatom. A megálló nevére, ahol le kellett szállnom pontosan nem emlékeztem, valami Maccarese-Nemtommi, gondoltam majd felismerem. Felszálltam a vonatra, szépen helyet foglaltam – tömve volt – és már mentünk is. Egy kivarrt kopasz faszi, meg egy mosolygós huszonéves lány ült velem szemben, és már az elején észrevettem hogy kihagyunk megállókat, de ekkor még nem vontam le messzemenő következtetést. A vonat Civitavécchia irányába ment, és csak akkor kaptam észbe, mikor láttam mellettünk elsuhanni a Maccarese táblát. Megkérdeztem a csajszitól hogy most mi van, miért nem álltunk meg, mire elmagyarázta nekem hogy ez gyors vonat, de továbbmegy Civitavécchián át, és megáll majd Grossetoban. Két óra az út, nekem meg jegyem nincs, odakint zuhog az eső, laptopon nincs áram, nem adtam túl sok esélyt magamnak ha most leszállok valami random megállónál, úgyhogy elhatároztam hogy végigbliccelem az utat egészen Grossetoig. Közben beszélgettük a lánnyal, frissen végzett fogorvos, Laura a neve, a tengerparton lakik, de Rómában tanul még. Megtudtam tőle hogy az ellenőrök egyenruhát, meg kártyát hordanak, úgyhogy könnyű kiszúrni őket, ráadásul kétszintes vonaton vagyunk, így lehet bújócskázni, ha ügyes vagyok.

 Civitvécchia után eggyel ő leszállt, ahogy az összes nép is, ketten maradtunk a vagonban egy húsos, bajszos arccal, ami blicc szempontjából annyira nem volt előnyös – hamar végigér a kaller – így meg is ijedtem rendesen. Másfél óra volt még durván hátra a célomig, amit paranoid leskelődéssel, és, amikor úgy éreztem megengedhetem magamnak, a gyönyörű táj bámulásával töltöttem. Toscana, még zuhogó esőben is lenyűgöző, sőt. Az apró, takaros szőlőföldekkel és napraforgóval borított dombok között gomolyogtak a sötét esőfelhők, meg a köd, a távolban az acélszürke tenger, lélegzetelállító.

 Úgy tíz percnyire voltunk Grossetotól, már kezdtem épp kényelembe helyezni magam amikor megláttam az ellenőr csókát a szomszéd vagonban. Megvártam hogy fent vagy lent kezdi először az ellenőrzést, szerencsére lent kezdte, úgyhogy a fenti részen a háta mögé kerültem, megvártam amíg végez, majd visszaültem a helyemre. Bad karma +1.

   Grossetoban magában olyan hatvenezer ember lakik, elég nagy, de mégis falusias, engem azonban igazán a tengerpartja érdekelt. Busszal lehetett kijutni, 1.80 volt a jegy, de a zuhogó esőben, kihalt úton nem lett volna értelme táblázni, úgyhogy inkább kifizettem a kényelem árát. Bevásároltam egy szupermarketben, volt bőven kajám, és lementem a kikötőhöz. Az egész dokk tele volt belga meg francia jachtokkal, de láttam egyet dán és osztrák zászlókkal is. Amit nem sikerült kiderítenem, az hogy kik vezetik ezeket, ugyanis több száz hajó volt a kikötőben, de az utcán senkivel sem találkoztam. Az éttermek, üzletek kábé mind bezárva, senki sehol, teljesen egyedül róttam a szemerkélő esőben a tengerpartot. Kiültem egy kávézó fedett teraszára, jól meglakomáztam, és picit megpihentem. Ideje volt szállás után nézni, úgyhogy visszamentem a városkába.

 Itt is minden vörös téglából épült, vörös cseréppel a tetején, még az útburkolat is vörös kövekből volt. Ahogy sétáltam, meghallottam hogy a templomból a pap hangja szűrődik ki, úgyhogy gondoltam kipróbálom a szerencsémet. Beültem leghátulra, hatalmas tatyóval, és hallgattam az olasz misét. Nagyon szép volt, alig tízen ha voltak a templomban, orgona szólt, énekeltek. Mikor lement a dolog, odamentem az atyához. Többen észrevették, és figyelni kezdtek, vajon mit akarok. A pap jól beszélt angolul, bemutatkoztam, elmeséltem mi a helyzet, majd előadtam neki a kérésem, hogy utazó vagyok, odakint zuhog az eső, adjon nekem egy éjszakára szállást, per favore. Mikor elmondtam mit szeretnék, hirtelen olaszra váltott, és elkezdett valamit magyarázni. Többször visszakérdeztem, meg mondtam hogy nem értem, de onnantól kezdve nem volt hajlandó angolul megszólalni. Mikor negyedszerre is csak olaszul válaszolt, megvártam amíg befejezi, tisztelettudóan mondtam hogy grazie mille, vettem a táskám, és keserű szájízzel elindultam kifelé. Már majdnem az ajtóban voltam, amikor utánam szólt:

- Our responsible persons are not here.

 Rendben. Köszönöm. Keresztet vetettem, mert hát azért mégis, és kimentem vissza az esőbe. Ez egy szent ember, és nem tudom pontosan mi történt, éppen ezért nem akarok következtetéseket levonni, de ez így elég csúnyán jött ki.

 Mivel nem volt szerencsém a templomban, gondoltam megpróbálkozom a másik nagy közösségi csomóponttal: a kocsmával. Ott volt egyből az út másik oldalán, beültem, kikértem egy olasz sörikét (0.66-os üvegben árulják), és vártam, hátha beszédbe tudok elegyedni valakivel. Nem nagyon ment, részben azért mert mindenki a Belga-Fio (Filippino?) focimeccset nézte, részben azért mert a közönség jelentős hányadával már találkoztam előtte a templomban. Volt egy fiatal srác aki a kocsijához sétált, a templomban is bent volt, utána futottam, és megkérdeztem alhatok-e nála valahol. Azt mondta nem tud segíteni, de tud adni 20 Eurót hogy vegyek ki motelszobát. Mondtam hogy pénzt nem szeretnék elfogadni, kezet fogtunk, sok szerencsét kívánt, és elment. Én bent visszavittem a poharat, a maradék sört üveggel együtt elhoztam, és kiültem a tengerpartra a vízimentő toronyba. Egy fél órám volt bőven, kinéztem egy pékséget ami nyolckor zárt, azt meglátogattam, hogy van-e maradék kajájuk. A néni bent mosolygott, megértette az olaszomat, és két hatalmas papírzacskónyi ennivalót adott. Sosem fog elfogyni, szerintem még Sütinek is jut majd belőle, annyi van. Pizzák, minipizzák, paninik, puha kukoricakenyér, mindenféle jó, alig fért be a táskámba. Teljesen meg voltam hatódva, megszorítottam a kezét, összemosolyogtunk, majd kimentem és visszaültem a tornyomba. Annyira jók az emberek.

 Az eső picit elállt, én ettem, jóízűen, és ittam maradék sört, nagy királyság volt. Alattam öt méternyire a tenger egyenletesen verte a partot, a vaskos tartóoszlopok lábát nyaldosta, annyira megtetszett az egész, hogy eldöntöttem, itt alszom. Sátorponyvával, esőkabáttal, táskavédő zsákkal, maradék kötelekkel, cipőfűzővel, nejlonzacskóval megerősítettem a tornyomat, kis bunkert építettem magamnak a tetején. Alig volt hely a táskám mellett, összekuporodva fértem csak el, akkor is éppen csak, valamint tisztában voltam alvóhelyem sebezhetőségével – egy tisztességes vihar vizes szövetgombócot csinált volna az egészből. De buli volt építkezni, jól éreztem magam, és most, hogy már szinte minden cuccom nedves és párás lett, sem bántam meg hogy így döntöttem.

 Hajnali négy körül újra rákezdett, az eső is meg a szél is, bevert a menedékbe a táskám felől, a hálózsákom alja teljesen elázott, ahogy a belsősátor ajtó felőli része is. Esélyem sem lett volna reggel fent a toronyban összepakolni, annyira zuhogott az eső, úgyhogy kerestem egy elhagyatott partmenti bárt, és a terasza alá egyesével, rohanva, behordtam a cuccaimat. Az egyik körben még bent volt a polifoamom, a másodikban azonban eltűnt - levettem róla a súlyt, belekapott a szél, és elnyelte a tenger. Fakk. Nem baj, vastag a hálózsákom, meg kell legyek enélkül is. Az öltözők előtti korlátra kiteregettem, és hagytam egy üzenetet a tulajnak, ha mégis meglátogatná a helyet. Megreggeliztem, a tegnapi pékáruból, aztán tovább álltam.

 A nadrágom alsógatyáig leázott, a tengerben fürödni nem nagyon lehet, túrázni teljesen esélytelen, sok mindent nem lehet csinálni, úgyhogy kerestem egy nyitva lévő éttermet, hátha befogadnak. Egy nagyobb luxus hely volt nyitva, kötényes pincérekkel a tengerparton, meg egy nagyon cuki kis taverna, a kikötőknél. Utóbbiba jöttem be, ahol két néni volt csak bent, a személyzet, testvérek, egyébként üres volt minden asztal. Elmeséltem olasz tőmondatokban ki vagyok, mit szeretnék, a tulaj mosolyogva mondta hogy üljek csak le. Átöltöztem a budiban, és mire kijöttem, kihoztak egy szelet forró, baracklekváros piskótát, meg egy csésze kávét, amit, mivel visszaadni nem akartam, nagy nehezen megittam.

(Háttérinfó: amúgy koffeinérzékeny vagyok, ezért nem iszom soha kávét vagy energiaitalt, meghajt, meg általában rosszul vagyok tőle. Az ízét sem szeretem, de egy kis csészényi eszpresszó talán nem árt meg.)

 Itt ücsörgök most, a terasz oldalát veri az eső, csak nem akar elállni az özönvíz. Ez a hely nyáron biztosan nyüzsög a turistáktól, de most sík üres a tengerpart, nedvesen lógnak a napernyők, haragos lila az ég, és egy szál magában tombol a tenger.

 Vagyis, most már nem.

 Most már itt vagyok én, hogy hallgassam.

MEGJEGYZÉS: Mivel Sütivel külön utazunk, csak a saját telómmal tudok fotózni. Onnan meg nem nagyon akarja a laptop az igazságot, csak az első kettő - valójában semmit mondó - képet tudtam feltölteni. Majd kitalálok valamit, és akkor majd frissítem a posztot képekkel.

SPQR

 Miután megírtam az előző posztot cápáztam magamnak reggelit – marhahús csíkok, ciabatta, paradicsom, sültkrumpli – és beszédbe elegyedtem egy német motorossal. Sok szerencsét kívánt, összeszedtem a motyómat, és lementem a parkolóba. Kifele menet a lépcsőfordulóban találtam egy gazdátlanul hagyott M&Ms-t, vártam egy picit, és mivel senki sem jött érte, elraktam, gondoltam jó lesz megvesztegetni a sofőröket. Lent egy tunéziai gyerek zoknikat próbált eladni az autósoknak, kicsit zavartuk egymás munkáját, úgyhogy felosztottuk a területet, ő zoknizott az étteremnél, és stoppoltam a benzinkútnál. Találtam egy BlaBlaCaros autót, volt benne még két hely, a sofőr le is dobott volna Firenzéig, de megkérdezte az utasait előbb hogy beszállhatok-e – legnagyobb meglepetésemre az egyik csaj azt mondta hogy nem, nem mehetek velük. Vagy nem tetszett neki az ábrázatom, vagy csak nem akarta hogy ingyen leutazzam azt amiért ő fizetett, nem tudom, mindenesetre neki nem adtam emendemszt. Próbálkoztam a kamionokkal, de nem nagyon ment a dolog, úgy egy óránál járhattam amikor perfekt angollal egy idősebb fickó, hallva hogy beszélek az egyik sofőrrel, megkérdezte merre megyek. Mondtam Rómába, ő felajánlotta hogy Firenzéig ledob.

 Amerikaiak voltak, New Jersey-ből, bérelt olasz kocsival, sajnos a fickó nevére már nem emlékszem, de a feleségét Laurie-nak hívták. Nagyon jól eldumáltuk, Amerikáról, Magyarországról, redneckekről, mikor megtudták hogy csípem a déli zenét beraktak valami Bluegrass műfajű lemezt, menő volt. Kiderült hogy az arc az én koromban 4000 mérföldet stoppolt az Államokban, úgyhogy átérezte a helyzetet, és örült hogy segíthetett. Firenze Nord lehajtó után elkezdtünk aktívan benzinkút után nézni, ám az egyik elkerülte a figyelmét, és túljött a lejárón. Mondtam hogy kár, mert ez király lett volna, erre hirtelen berántotta a kormányt és megállt az autópálya szélén, hogy ugorjak ki. Mielőtt leléptem, megtömött amcsi müzliszeletekkel, valami nugátos olasz édességgel, meg sós mandulával. Elbúcsúztam, megköszöntem mindent, kikászálódtam, és az ezerrel zúzó forgalom közepette elkezdtem átmászni a kerítéseken, átbékázni a bekötőn, be a benzinkútra. Para volt, a nagyobb autók meg a kamionok vészesen közel voltak hozzám, az egyik majdnem átgázolt a táskámon, úgyhogy megfogadtam, hogy ilyet csak akkor csinálok legközelebb, ha feltétlenül muszáj.

 Kis benzinkút volt, de kitartott még a rágcsám, tíz perc alatt fogtam egy olasz srácot aki többször megjárta a Szigetet, levitt egészen Firenze déli részéig. Kérdezgettem út közben, milyen szép, partmenti helyet ismer, ami számára különleges, vagy egyedi, és szerinte érdemes volna meglátogatni. Kaptam egy nevet: Toscana déli részén, Marina de Grosseto. Jegyezve.

 Firenze déltől pár kilométert sétálnom kellett a benzinkútig amit gmapszon kinéztem, egy fura fáról szedtem valami fincsi gyümölcsöt – mai napig nem tudom mi az, de már mindet megettem – majd itt is bemásztam a kerítésen át. Késő délután volt, de itt is pár perc alatt fogtam egy kocsit, anyukát huszonéves joghallgató fiával. Anyu nem beszélt angolul, a srác is csak picit, de nagyon rendesek voltak, még ha halkak is. Két és fél óra az út Firenzéből Rómáig, az első tíz percben tudtam beszélgetést fenntartani, nem úgy tűnt mint akik nagyon dumálni akarnak, úgyhogy illedelmesen megkérdeztem hogy alhatok-e, mert elég fáradt voltam. Néha fel-fel keltem, és nézelődtem. Elhaladtunk egy hely mellett, amiről amint hogy megláttam, eldöntöttem hogy meg kell látogatnom. A neve Orte, az autópályáról láttam csak a falucskát. Nem is szerencsétlenkedem a leírással, így egy kép a gúgliról.

Katt a nagyobb felbontásért

 A srác tanított néhány olasz szót, majd kiraktak valami nagyon lerobbant környéken, Jonio metróállomás mellett, és anyuka nem akart elengedni egy tíz eurós nélkül. Megköszöntem, beszéltem telón Sütivel, és találkoztunk Roma Termini vasútállomáson.

 Nos, az első este Róma nem igazán nyerte el a tetszésem. Nagyon dzsuvás, lelakott, tróger környéken voltunk, nem éreztem biztonságban sem magam, sem a cuccaimat, rengeteg seftes alak, főként itt is arabok és négerek ücsörögtek hordákban az utcákon, random leszólítottak hogy akarok-e hasist vagy kokaint venni, árusok szekáltak mindenféle villogó biszbaszokkal meg sálakkal, tukmáltak, mások kéregettek, szóval nem volt jó. Találtunk egy éttermet ahol volt wifi meg áram, csekkoltam trash wikin hol lehet kaját szerezni, és amíg én megjártam a kaja kört, Süti próbált kolostort keresni. Megtaláltam a neten írt kukát, egy raszta forma épp egész, félbehajtott pizzákat meg efféléket szedett ki egy fekete zsákból (csak kaja volt benne, ráadásul friss), én is kértem, és kaptam is két adagot. Visszafele beugrottam egy bangladeshi zöldségeshez, megkérdeztem van-e kidobandó gyümölcsük, mire adtak egy fürt banánt, két barackot meg egy almát. Tele volt kis tatyóm kajával, és mindezt szűk fél óra alatt kapartam össze, ráadásul meg voltam lepődve milyen könnyedén. Nagyváros, sokan vannak, sok turista, sokat esznek, sok megmarad, ez lehet a magyarázat. Visszamentem az étterembe, ahol Süti kirendelt egy calzonét meg egy korsó sört, mindkettőbe belenyaltam ami megmaradt, aztán kiültem egy múzeum elé megenni a zsákmányom kiadós részét. Tele pocakkal láttunk neki újult erővel szállás után nézni, a couchsurfinges arcok mind decline-oltak, úgyhogy a kolostor ötlet maradt, vagy, dobtam be a közösbe, mehetünk egy reptérre. Késő volt már, indulnunk kellett ha el akartuk csípni az utolsó buszokat-metrókat, úgyhogy földobtunk egy érmét, és a sors azt mondta reptér legyen. Több repteret is találtunk, a leglogikusabbnak az Aeroporto di Roma tűnt, úgyhogy arrafelé vettük az irányt, abban a reményben hogy a nagy reptéren majd meg is tudunk fürdeni, meg rendes helyünk is lesz valami padon, ahol senki nem szekál.

 Nos, nem. Nagyon nehezen találtunk el első körben a helyre, és amikor lerakott a busz, kicsit megszeppentem. Kint voltunk egy lelakott, gyomos, külvárosi részen, minden tiszta graffiti, egy szűk kis utca felett pedig rozsdásan, szomorúan lógott az Aeroporto di Roma felirat. Hamar kiderült, hogy ez nem egy civil reptér, de nem ám – hanem katonai. 

 Jobbra szögesdrót kerítés, rajta több helyen Zona Militare felirat, alsó sarokban kis Counter Strike ikonnal, balra laktanyák vagy szolgálati lakások, nem vagyok benne biztos mik, a kis utca végét szögesdróttal megerősített fém kapu zárta, távolban őrtornyok. Épp kifele jött egy rendőrkocsi, amikor táskákkal betámolyogtunk, és nagyjából sikerült is megértenünk egymást. A helyet most zárták, és három hatóság ügyködik itt. Az utca rész a rendőrség felügyelete alatt áll, felőle aztán aludhatunk itt a kerítés mellett, hogyha reggel hét előtt lelépünk, mert akkor nyitják a repteret. A szögesdróton belül katonai terület van, de nekik az utcához semmi közük. Akik bajt okozhatnak, az a reptér külön, privát rendőrsége, a Vigilante. Elbúcsúztunk hát, és tábort vertünk a kerítés mellett. Még kifele jövet a buszon Sütivel picit összebalhéztunk, de ez a szürreális szitu újra előhozta a röhögést. Amíg körbenéztünk, beszéltünk a honvédséghez tartozó portással is, vele is sikerült leegyeztetni a dolgot. Lefeküdtünk aludni. Hajnali kettő körül keltünk újra, mikor a fém kapuhoz beállt egy sárga villogós terepjáró, és kiszállt belőle egy forma zseblámpával, hogy mi a herét keresünk itt. Nem beszélt semmit angolul, úgyhogy megpróbáltam papparabuppiul elmagyarázni neki, mi a helyzet – jo szono viádzsó, nó száncá kászá, autostoppista ungerésze. Megértette, szerencsére, és mondta ha elzúzunk hatkor, minden rendben. Úgyhogy hatkor elzúztunk.

 Mondani sem kell, nagyon álmosak voltunk még, úgyhogy felszálltunk a buszra amivel jöttünk, utsó állomásig ki, és egy kutyafuttató parkban lecsöveztünk a padokra. Itt nagyon jót aludtunk, olyan tíz körül viszont egy kutya veszettül elkezdett minket ugatni. A gazdi odajött, megrázta a vállam, és a kezembe nyomott egy marék aprót, és olaszul elmutogatta hogy majd szálljunk fel a buszra ahol a néni integet, menjünk be a belvárosba, és vegyünk magunknak kávét. Hiába mondtam neki hogy nem vagyunk hajléktalanok, csak annyit mondogatott hogy oké, oké, és elment.

Achievment unlocked: Csövesnek néznek

 Felkeltünk, összeszedelődzködtünk, vékony kenyér, közte sonka-sajt, maradék újhagyma, nugátos cucc, müzli, banán, meg a fáról szedett fura gyümi volt a reggeli. Vizünk is volt, raktak kutat a kutyafuttatóba, úgyhogy teljes értékkel indult a reggel. 

Középen a fura gyümi. Ha valaki tudja mi ez, szóljon kommenben.

Bementünk vissza a városba, és Francesco üzenete alapján kimentünk a Piazza Bolognára – azt írta, hogy ott van egy olcsó hostel, és be akartunk próbálkozni, hátha lerakhatjuk ott a cuccunkat valahogy, ne kelljen már óriás zsákkal várost nézni. A hostel nem működött, sem a környéken lévő két hotel, viszont sikerült bekunyerálnom magunkat egy mosodába, ahol egy nagyon aranyos néni megengedte hogy tároljuk a cuccunkat, este nyolcra menjünk vissza érte, zárásra. Visszamentünk a wifi-áram helyre, már kis tatyókkal, ücsörögtünk, és mivel három napja egy centet sem költöttem – sőt, pozitívban voltam – úgy gondoltam megengedhetek magamnak egy igazi olasz pizzát. Furi volt, a feltéteket nem elszórva rakják rá hogy mindenhova jusson, hanem külön-külön részére a pizzának, a sonkát pedig egyben rádobták aztán csá. Mindenesetre finom volt, jól esett. Beszéltünk telefonon Francescóval, mondta hogy tizenöt percen belül a vasútállomáson lesz, találkozzunk a meki előtt. Összeszedtük magunkat, én mentem elöl, és céltudatosan elindultam a vasútállomás felé. Egyszer csak a kínai pincérsrác kiáltását hallom a hátam mögött:

- MONI!!!!!

 Egy pillanatra belém fagyott az ütő, elfelejtettünk fizetni vagy mi van? Megfordultam, és azt látom hogy Süti úgy röhög hogy a könnyei folynak. Egy rövid pillanat alatt összeállt a kép – Sütivel, a Mónika Show-ból vett hülyeségek miatt gyakran csak Móninak így hívjuk egymást. Ő utánam szólt, és mivel szemmel láthatóan nem hallottam meg, a pincér, abban a hitben hogy ez a rendes nevem, utánam kiáltott. Tényleg vicces volt a szitu, szegény srác nem értette min röhögünk ennyire, úgyhogy csak annyit mondtam neki hogy ez egy vicces becenév, aztán tovább álltunk.

 Francescoval a vasútállomáson találkoztunk. Féltem hogy így négy év távlatából nem biztos hogy felismerem, de elsőre kiszúrtam a tömegben. Lepacsiztunk, aztán elindultunk felfedezőtúrára. Mivel ő nem Rómában él, hanem egy partmenti városban, Nettunóban, csak a város turista részeit ismerte. Mondtam neki hogy nem baj, mi még azt sem, úgyhogy csak előre.

 Bejártuk az egész történelmi negyedet, valami gyönyörű, tíz perc alatt keresztül tudsz gyalogolni rajta, de annyi minden van besűrítve, hogy egész nap lehetne nézelődni. Templomok, romok, kiváló állapotban megmaradt római épületek, varázslatos építészet mindenütt, elképesztő precizitással és részlettel kidolgozott faragványok, szobrok. A földön mindenütt macskakő, és mivel ez nem a fő turista szezon, hely is volt bőven nézelődni. A régi épületek alapvetően három féle anyagból épülnek itt fel. Márványból, ami remek állapotban megmaradt, apró tűzvörös téglákból, és valami csúnyácska, szürke, lyukacsos kőből, ami nagyon, nagyon réginek néz ki. Egy-egy épületen belül is kombózva voltak ezek, Francesco elmagyarázta, azért van ez, mert a márványt meg az értékes anyagot mindenhonnan elhordták, az épületeket pedig mindig az épp aktuális szükségletek, célok szerint építették át. Így különböző korok lenyomatát őrzi egy-egy fal, vagy alapzat. 

 Francesconak mindenről részletes és érdekes történelmi infója volt, jobb idegenvezetőt nem is kívánhattunk volna magunknak. Megmutatta a helyet ahol Mussolini megtartotta híres háborúra buzdító beszédét, és végül elértünk a környék fő látványosságához, a Colosseumhoz.

 Nos, ugye, ez nagy. Bazi nagy. Bemenni nem tudtunk, mert drágállottuk a belépőt, de kívülről körbejártuk az egészet. Valami hihetetlen érzés volt, ott lenni a Colosseumnál, a Colosseumnál, tudva hogy lestoppoltam idáig, önerőből, magamtól. Úgy éreztem, hogyha idáig eljutottam, akkor bárhová elmehetek. Nincsen távolság, semmi sem elérhetetlen, oda megyek ahová akarok, akkor amikor akarok. Nagyon király volt.

Élőben, itt, Magic.

 Megnéztük még a Circus Maximust, ami nagyjából egy hosszú füves gödör, de azért így is menő volt. Kisétáltunk a Tevere partjára, következő úti cél a Vatikán volt. Errefelé kicsit sűrűsödött a tömeg, turbános formák mindenféle keresztény giccset meg csecsebecsét árultak, találtunk Ferenc pápás dobozkákat, Ferenc pápás pénztárcát, Ferenc pápás öngyújtót, Ferenc pápás rózsafüzért. Nagyjából mindenre, amin volt egy fél körömnyi hely, ráraktak egy Ferenc pápát, elég komikus volt.

 Egyszer csak pedig, átlépve az országhatárt, elénk tárult a Szent Péter tér. Roppant méretű kövezett üresség, elöl székekkel, középen obeliszkkel, gigantikus oszlopokkal körbeölelve, szemben az óriás méretű Bazilika. Teljesen el voltam ámulva, de ez még mind semmi volt ahhoz képest amit bent láttunk. Francesconak mennie kellett haza, úgyhogy elbúcsúzott tőlünk, kaptunk ölelést, meg sok szerencsét kívánt. Jó volt újra összefutni vele, laza, okos, és egyedi srác, különleges humorérzékkel. Nekünk sem volt sok időnk, legkésőbb nyolcra vissza kellett érnünk a mosodába, úgyhogy kapkodni kellett magunkat, sajnos. Bentre csak egy fémdetektor kapun át lehetett bemenni, állítólag egyszer valami barom bevitt egy kalapácsot és, mivel nem tetszett neki, letörte az egyik szobor első két lábujját. Azóta vannak a kapuk. Sütinél nála volt a svájci bicskája, először javasoltam hogy valahova dugjuk el, de félt hogy elveszti, úgyhogy végül leadtuk az egyik árusnál megőrzésre. Amíg álltunk a sorban az egyik német turista lazábban oldotta meg a szitut – a sajátját, mikor becsipogott, kidobta a kukába. Ja bocs, akinek megy a szekér…

Szt. Péter tér

 Odabent láttunk svájci gárdistákat, narancs-kék csíkos ruhában, alabárddal strázsálni itt-ott. A Szixtuszi Kápolna sajnos már délután négyre bezárt, és nekünk másnap, ha időben el akarunk érni az alpaka farmra, indulnunk kellett, úgyhogy az kimaradt. Majd lestoppolok valamikor még egyszer és megnézem :)

 A Bazilika viszont nyitva volt, és ingyenes is a bemenetel. Hát, nem tudom találok-e megfelelő szavakat a leírására, nem hiszem hogy ez gépelve lehetséges, de még fotóval se nagyon, ezt mindenkinek magának látnia kell. De azért megpróbálkozom vele.

Azok a kis hangyák jobb alul, azok az emberek

 Először is, a hely gigantikus. Iszonyú tér, felfelé, jobbra, balra, mindenfelé. Hatalmas kődarabokból rakott falak, évszázadok alatt fényesre kopott padlózat, színek, színek mindenütt, képek, művészet, a legapróbb kis sarokdísz is kínos aprólékossággal megtervezve, kivitelezve. A plafon boltíves, felfoghatatlan távolságban a fej felett, komplex, nonfiguratív, csillogó, színes díszelemek borítják, ahogy a falakat és a sok tonnás oszlopokat is itt-ott. Nekem, legalábbis, felfoghatatlanok voltak azok a méretek amekkorára ezt a helyet építették, olyan érzésem volt, mint amikor először láttam igazán magas hegyeket, Erdélyben. Minden eddigi belső tér eltörpült emellett. Több embernyi magas festménynek vannak a falakon, remekművek, bár nem ismerem őket, sem a jeleneteket amiket ábrázolnak, mégis percekig el lehet rajtuk merengeni, mire minden arcot, részletet, apró elemet felfedezel. És erre még rájött az a furcsa érzés, ami mindig elfog ha templomokban járok. Valahogy szentek ezek a helyek, és én, mint nem vallásos, kicsit kívülállónak, nem oda tartozónak érzem magam. Mintha sérteném a helyet, vagy nem lenne jogom ott lenni, valami ilyesmi. Hihetetlen belegondolni, hogy több mint egymilliárd ember mindennapi életének része a katolikus vallás, a föld népességének hetede, és az ő hitüknek, világképüknek központja az a hely, ahol épp a dzsuvás bakancsommal lépkedek. Nagyon különleges élmény volt, valamikor mindenképp vissza kell jönnöm ide, hogy hosszú órákat rászánva, tisztességesen körbenézhessek.

 Süti hamarabb kiment, visszaszerezni a bicskáját, kint várt rám az egyik szökőkútnál. Onnan együtt zúztunk vissza a cumónkért a mosodába, majd onnan a vasútállomásra. Itt pedig elváltak útjaink.

 Már korábban megbeszéltük, hogy más és más érdekel minket Olaszországból, és lévén már elindulunk kifele, elválnak útjaink, nem vagyunk összeragasztva. Ő behatóbban körbe akart nézni Firenzében, de nekem már elegem volt a nagyvárosokból meg a turistáskodásból, a vidékre, az egyszerű emberekhez vágyom, olyan helyekre mint Gmünd volt, úgyhogy én a part mellett haladok, Marina de Grosseto felé. A Grosetto felé tartó úton közösen néztünk benzinkutat, már beesteledett, ideje volt indulni. Búcsút vettünk egymástól, aztán zsa, irány a külváros.

A metróra csomót kellett várni, és miután leszálltam a buszt is nehezen találtam meg. Bementem egy csóri kebaboshoz, épp három carabinier volt bent – akiktől Tibi mester óva intett – velük együtt benyomtam 3.50-ért egy nagy kebabot, sültkrumplival meg egy 0.33-as sörrel, beszélgettünk picit, megmutatták a buszmegállót. A megálló, amin le kellett szállnom nagyon kint volt a város szélén, majdnem ötven percet mentem, és ami külön jó hogy a buszokra nincsenek sehol kiírva a megállók, bemondja neked egy női hang, a zörgő masinán, olaszul, értsd meg. Megkértem a sofőrt hogy szóljon Maglienna Dal Fabbro megállónál, egyedül voltam a buszon, jó negyed óráig meg sem álltunk, majd lerakott a város szélén, egy roncstelep mellett. Gyom, kerítés, szemét, parlag, vasúti sínek, ennyi. Halál sötét volt, beszéltem néhány helyi arccal, és intenzív gúglimapszolás és térképnézegetés után elirányítottak a benzinkút felé – negyed órát kellett sétálni hozzá az autópályán, ennyit a fogadalmamról – és azt is kiderítettük hogy nagyon szar helyen vagyok, mert innen majdnem mindenki a reptérre megy, és szanaszét ágazik az út, még az irány is csak nagyjából jó.

 Itt egy Eni kút van (otthon Agip néven fut), meg egy meki, van itt wifi, áram, meleg. Késő este amikor megérkeztem bejöttem a mekibe, megkérdeztem aludhatok-e itt valahol, de azt mondták sajnos nem lehet. Lementem a mosdókhoz, a pelenkázóban csapnál nagyjából megfürödtem – két és fél napja nem tudtam, már ideje volt – és éjszakára beköltöztem a gyerekcsúszdába. Nem volt jobb ötletem, minden fedett hely szem előtt van és ki van világítva. Mehettem volna még a bozótba bivakolni, vagy visszasétálhattam volna a gazos vasutas részre az autópályán, de valahogy éjfél körül egyikhez sem volt már kedvem, maradt hát a csúszda. Bár hűvös volt, és többször felkeltem, darabosan, nem jól aludtam, de volt tető a fejem felett és senki sem zaklatott. Áldom az eszem, hogy ott maradtam, ugyanis hajnali négy körül eszeveszett dörgés meg villámlás közepette leszakadt az ég, és még mindig zuhog az eső. Gondoltam behúzódok akkor ide, megírom a posztot, beszámolok, és kitalálom hogy jutok el egy értelmes benzinkútra.

 Vonatozni fogok, bliccelve, vissza Róma felé, onnan pedig tovább egy másik kúthoz. Van jó esőkabátom, meg vízhatlan anyagom a zsákra, meg ügyes gyerek is vagyok, megoldom.

 Meg iszom egy milkshaket. Nagyon rákattantam.

 Az epressel egyszerűen nem lehet leállni.