Fűre lépni TILOS!

 Az éjszaka a kastélyban eseménytelenül telt, senki sem piszkált vagy zaklatott. Az egyetlen szépséghibája csak az volt a dolognak, hogy a szél, lassan, de biztosan elkezdte rám hordani a tornyot apró szúrós homokszemek formájában - bemásztak a hálózsákba, a fülembe, a zoknim alá, a kajás zacskómba, mindenhova amin egy ici-pici rés volt, és oda is amin nem. Reggel hatra állítottam csipogót, de nem tudtam felkelni, úgyhogy úgy voltam vele addig alszom amíg magamtól meg nem ébredek, vagy amíg valaki fel nem kelt. Olyan nyolc körül jöttek az első bámészkodók, öreg nénik hadára keltem, akik rosszallóan csóválták a fejüket. Kimásztam a hálózsákból, egy szál boxerben és elkezdtem pakolni, hogy legyen is okuk a csóválásra. Összekaptam a holmim, aztán ki a kertből, le a falucskába, netet kellett találnom, hogy keressek stopp helyet innen Pisáig, úgyhogy nekiálltam körbenézni a kisebb bárok között. Sós tenger illat volt, sütött a nap, de a nagy teniszkomplexumon kívül minden zárva volt. Vagyis, az egyik kis kocsmában volt net is meg áram is, de nem akartak beengedni. Végül egy nagyon fancy, nagyon burzsuj kávézóhoz vetődtem, itt többen is ültek, fiatal lányok szolgáltak fel, úgyhogy bekéredzkedtem, konnektoruk azonban csak a burzsujnál is burzsujabb, selyemszalvétás, puha székes, csipketerítős szobában volt, úgyhogy oda dobtam le a tatyóm, helyezkedtem el, és kapcsoltam be a gépem.

 Kapcsoltam volna be a gépem. Ugyanis nem tudtam bekapcsolni a gépem. Kezdetben az alján a bekapcsolást meg az áramot jelző lámpák villogtak, meg bőgött a procihűtő, de se kép, se hang, kikapcsolta magát. Egy idő után már a hűtő sem indult be. Akármit varázsoltam, semmi sem történt, morcos lettem, meg az egyik felszolgálócsajnak nem nagyon tetszett hogy bevettem magam ide, úgyhogy a világ ellen szánt bosszúként kikértem egy croissant (croissantot?). Nagyon fincsi volt, meg annyira drága sem, azt benyammogtam, elvittem egy marék barnacukrot, ínséges időkre, és tovább álltam. Beugrottam egy szupermarketbe reggeliért, mert semelyik kukában sem találtam semmit, a ruccola magában meg nem annyira laktató, én meg éhes voltam. Végül egy kis kenyérkével, egy üveg tejjel és egy kis dobozos Nesquik kakaóval távoztam. Mivel internetet nem találtam, nem nagyon volt más választásom mint hogy megint blicceléshez folyamodok, akármennyire nem is tetszik meg utálom. Ha stoppolok, az jó buli, emberekkel találkozom, van időm, nyugi van, de bliccelésssel nem fun az utazás, mindig résen kell lenned, nem tudsz lazítani, meg egyébként is. Szóval visszamentem a vonatmegállóhoz, megpróbáltam kakaót keverni, aminek az lett a vége hogy az egész nadrágom meg egy nagy folt a földön tiszta kakaópor lett amikor lebillent a combomról a doboz. Egy csávó állt rajtam kívül a megállóban, de nem szólt semmit csak kiröhögött. Végül nekiálltam svájcibicskával megenni a kukás dinnyét is, könyékig cukros lében áztam mire végeztem. Jó sokat kellett várnom a vonatra, majdnem egy órát, közben megbeszéltük Sütivel telón hogy majd a vasútállomáson találkozunk.

 A vonaton volt konnektor, próbáltam a gépbe megint életet lehelni, de nem nagyon sikerült, egészen elkeseredtem. Szerencsére Pisáig gond nélkül eljutottam, valami negyven perc volt az út, közben néztem a ködben úszó, gyönyörű tengerpartot, Toscana dombjait, olajfáit. 

 Pisa. Ugyanolyan vasútállomás mint a többi, sok utazó, táskákkal, bőröndökkel, ázsiaiak hada, négerek próbáltak nekem olcsóért faelefántot eladni, de én nekem Süti kellett, aki nem volt sehol. Fél órácskát vártam rá, mire megjött. Le akartunk csüccsenni a műanyag padokra az állomás előtt, de minden tiszta víz volt még az előző esti esőtől, úgyhogy inkább álltunk, tekertem neki egy cigit, aztán dumáltunk – régóta nem láttuk egymást, volt mit mesélni. Firenze állítólag nagyon bulis volt, találkozott valami Bipur vagy Vipur nevű indiai csókával a hostelben ahol aludt, vele lógtak meg ökörködtek, de ami fontosabb volt, hogy ma reggel találkozott itt egy Nicolette nevű holland csajjal, szóval lesz kivel megnézni a várost. Meg, beszélt egy csövessel, aki megmondta hogy reggel kilenckor lehet reggelit kapni a caritasnál, meg fürödni, ha akarunk. Mivel még volt időnk a találkozóig a holland lánnyal, beültünk a vasútállomási mekibe, ahol csekkoltam egyik ismerősöm, Christian üzenetét.

Christiant ugyanabból a táborból ismerem mint Francescot és Constanzet, jókedvű, vidám, nagyon művelt fiatal olasz srác, Pisa volt kiírva Facebookon lakóhelyének, úgyhogy még pár nappal korábban írtam neki, alhatunk-e nála, de nem válaszolt. Idáig. Azt írta, hatodikán délutánt tudnánk találkozni, a szállás nem opció, de cuccot tárolni meg fürödni tudunk ha szeretnénk, hetedikén megy Kínába három hónapra, de mindezek ellenére nagyon örülne neki ha össze tudnánk futni, találkoznánk, sok év után. Megköszöntem a válaszát, de már akkor tudtuk hogy hatodikára rég elhagyjuk Pisát, így ez a dolog sajnos ugrott. Kicsit szomorú voltam, de hát ez van.

 A holland csajszi sem jött addigra amikorra ígérte magát, Süti felhívta, és végül az lett hogy kimentünk hozzá a hostelhez, valami problémája akadt a becsekkolással. Nem volt egyszerű rálelni a helyre, de végül csak sikerült.

Nicolette, saját szelfi

 Odabent egy ázsiai srác állt a pultnál, megkérdeztük tőle vajon lerakhatjuk-e a cuccainkat itt, de nem engedte meg. Volt azonban egy nagy befőttesüveg a pulton, ami tele volt mindenféle különböző országokból származó pénzekkel. Az volt az ötlet, hogy kivehettél amit akartál, és neked is be kellett rakni valami pénzt. Tök menő volt, bele is dobtam egy húszast, és meg is érkezett Nicolette. Huszonhét a csajszika, szőke, mosolygós, kicsit fura, meg nehezen beszél emberekkel, de amúgy rendben volt nagyon, és örültem hogy megint van útitársunk. Annál is inkább mert a hostelből volt térképe, úgyhogy legalább nagyjából tudta miket érdemes megnézni – azon a torony cuccon vagy min kívül, ugye. :)

 Pisa nem nagy, nem is élnek sokan benne, de sok a diák, mindenhol éttermek meg hostelek, fagyizók, divatboltok, efféle. Ami érdekes volt, és Sütivel mindkettőnknek egyből feltűnt, azok a kommunista graffitik mindenhol. Nem ez az első város, ahol sarlókalapácsokat, vörös csillagokat, antifa feliratokat találtunk, de Pisa ebben a tekintetben minden eddigit felülmúlt. Nem értettük nagyon, miért, vagy kik, tippünk az volt hogy a bevándorlók lehetnek talán az egyre erősödő idegengyűlölet miatt, Nicolette is észrevette őket (mármint a graffitiket), de választ ő sem tudott mondani. Elindultunk hát, befele a városba. Egyetlen egyenes út vezet a toronyig, a főút, azon indultunk, úgy döntöttünk megnézzük a várost és nem szállunk buszra. Meg is érte, elmentünk valami kis piac mellett, kóstoltunk sajtot meg husit a kis pálcikákról – tiszta Nashmarkt – éttermek, pici házak között haladtunk, útközben meséltünk Nicolette-nek arról hogy hogyan utazunk, nem fogadta nagy lelkesedéssel, kicsit inkább ilyen „teljesen hülyék vagytok” válasza volt a dologra. Ő is mesélt magáról, hogy négy helyen dolgozik, egyszerre, de most van egy hét szabija úgyhogy utazik és elkölti a pénzét – egyedül.Ezután Veronába majd Velencébe megy, és az egy hét lejártával indul majd újra haza Hollandiába, Utrechtbe.

 Egyszer csak Süti kiszúrt egy táblát, fagyit árultak, és diákoknak kedvezményesen! Előkapartam az ISIC kártyámat, lévén minden cuccunkat vittük a hátunkon, ugye, és bementem előre hogy lyukat beszéljek az eladóbácsi hasába. Nem nagyon kellett erőlködnöm, megkaptuk az olcsó fagyit, és nagyon nagyon finom volt, én mandulásat meg vaníliásat ettem, ha jól emlékszem, de fene tudja, azt tudom hogy Süti az öreg Bud Spencer hagyatéka előtt fejet hajtva pisztáciát kért. Indultunk volna tovább, amikor az arc utánunk kiáltott, olaszul, nem értettük először mit, majd végül leesett mindenkinek - Süti otthagyta a pénztárcáját az asztalon. Mikor ment volna érte, az ürge úgy csinált, mintha észrevétlenül elrakná a zsebébe, közben fütyörészett, de aztán végül visszaadta, jót nevettünk. Átmentünk egy híd felett, a másik oldalon láttuk hogy a rakparton végig állnak az eladós standok, jó sült husi illat áradt, és nem sokkal később kilyukadtunk a toronyhoz.

 Nahát, az első amit el tudok mondani, én azt hittem hogy ez sokkal magasabb. Mármint, magas, persze, meg minden, de azért annyira mégsem. Be van dőlve oldalra, körben pedig el van kerítve, a talapzata márvánnyal megerősítve. Valahol azt olvastam a neten hogy ebbe nem lehet bemenni és ki van belezve, de embereket láttunk a tetején, úgyhogy kiderült hogy rosszul tudtam. Be lehetett volna menni, sok Euróért, amit nem akartunk kifizetni. A környező múzeumok is pénzesek voltak, sajnos. A torony mögött, a múzeumok által körülvéve pedig ott húzódott a szelfi mező.

 A fű gyönyörű rövidre vágva mindenütt, nem lehetett rálépni, el volt kerítve kötéllel. Az emberek java részét persze ez nem érdekelte, de állítólag van ilyen hogy fű rendőrség akik néha körbemászkálnak és agyonbüntetik a szelfiző tömeget. Beteg. Pontosan nem emlékszem, mennyi járt érte, valami 28,69€ vagy 26,89€, vagy valami hasonlóan nevetségesen pontos összeg, egy centnyivel sem kevesebb sem több, ha megsérted a gyönyörű húsos pisai csodafű jogait. Mi azért nem kockáztattuk meg több napi kaja árát poénból, jó képet lehet lőni a betonról is. Úgyhogy neki is álltam megvalósítani bakancslistám következő lépését, a nyomi tömegszelfit a ferde toronnyal. Vicces volt csatlakozni a fényképezőgéppel guggoló-fekvő-nyújtózkodó ezer nyelven magyarázó népek tömegéhez, és végül, komoly beállítások és a fény megfontolása után megszültük.

 Íme a remekmű:

Persze Nicolettenek is kellett kép, nem is akármennyi, elvoltunk a precíz beállítással egy darabig, emberek mászkáltak oda-vissza állandóan. Amúgy, a torony mellett álló dóm és a másik oldalon lévő fura, kör alakú kupolás izé sokkal menőbb mint a torony maga, legalábbis szerintem, de kiderült hogy az egyikhez jegy kell, meg a másikhoz is, ahhoz ingyen van, de ma már mégsem lehet bejutni mert miséznek. A dómot, mint minden mást nagyjából, épp felújították, így egybe nem lehetett látni, de egy hatalmas, gyönyörű épületről van szó, és a kapuja, hát az valami nagyon durva. Több tonnás, nem akarok hülyeséget mondani, asszem bronzlap, telezsúfolva rakásig perspektívát szem elé csaló domborművekkel, bibliai jelenetekkel. Sok méter magasan állnak libasorban a zöld katonák meg lovak, papok, királyok, szentek, valami elképesztő részletességgel felvarázsolva. 

Minas Tirith kapui

 A tér maga, a Piazza del Duomo, gyönyörű hely, a nagy füves placc egyik részére rá lehet menni, hátul, ott megengedik, fiatalok csöveztek a régi városfal tövében a napon, dumáltak, tanultak, videókat néztek, ha itteni diák lennék én is tuti ezt csinálnám. Mi is leültünk egy kicsit, és szóba került a holland nyelv, hogy idegenek mennyire nem szeretik hallgatni mert állítólag csúnya. Mivel én még nem nagyon hallottam, megkértem, hogy olvasson fel egy verset vagy valamit, egy versből úgyis a nyelv szép oldalát ragadja meg az ember ha hallja. Kicsit meg volt illetődve, hogy most komolyan, olvasson nekünk, meg hogy ez tök kínos, de végül nevetve csak rávettem, mire a telefonjáról kikeresett egyet, mondta hogy figyeljünk, szivárványokról szól. Süti egy részét meg is értette, hasonlított szerinte a németre, nekem viszont egyből az az érzésem volt, hogy tökre olyan mint az óangol, hangzásra meg hangulatra, de nem tudom, nem vagyok nyelvész. Nekem mindenesetre tetszett, és megdicsértem.

 Ahogy mászkáltunk fel-alá, béna poénokat sütögetve, találkoztunk két nagyon lolita, nagyon habcukorbabarózsaszín japán csajszival, akik rohantak keresztül a tömegen egy szelfibottal, és igyekeztek egyszerre felugrani úgy, hogy a fotó a levegőben legyen lőve. Ők új szintre vitték a tornyos fotózkodást. Végül csak elhagytuk a helyet, csekkoltuk Nicolette látványosság-térképét, és elindultunk egy arborétum felé, mert hát hova menjünk, ezen a téren, meg a szép kis házakon kívül nem sok érdekes van a városkában. Visszakanyarodtunk a folyó felé, már a hátam leszakadt – előző nap is ugye egész nap cipeltem, meg sokat is sétáltam – mire eljutottunk az arborétum bejáratához. Ami zárva volt, mert hétfő van. Dikk.

Kör alakú kupolás izé

 Nem mi voltunk az egyetlenek akik benézték, időről-időre új turistacsoportok érkeztek a kapuhoz, azért hogy aztán vagy lógó orral, vagy felháborodva tovább haladjanak, ki-ki hogyan. Ekkor vettünk búcsút Nicolette-től, még aznap tovább akartunk indulni új úti célunk, Cinque Terre felé. Süti Firenzében kapta az infót hogy lélegzetelállítóan gyönyörű hely, a tengerparton, néhány pici falu összefogó neve, mi a Monterosso nevűt tűztük ki célul. Egy picit kiesett az útvonalból észak felé, de néztünk képeket gúglin, és úgy határoztunk megéri a rászánt időt. Benzinkutat kellett volna még találnunk, ehhez meg internet kellett az állomási mekiből, de Nicolette meg menni akart tovább, úgyhogy elváltak útjaink.

 Út közben átbeszéltük mi meg hogy legyen, és végül arra jutottunk mégse megyünk ma, későre jár, egy óra még legalább kutat nézni, meg az egyik csöves Sütinek kilencre ingyen reggelit meg zuhanyt ígért amúgy is, szállást kellett csak találnunk. Az árusok ezer féle gagyit árultak lakókocsik oldalából, de minket a paninis öregúr fogott meg, vettünk is tőle jó szendvicset, másfél Eurót alkudtam az áron, mondván kettőt veszünk, ha már. Láttam egy csomó menő ketyerét, és ez volt az első alkalom hogy eszembe jutott hogy valamit azért csak illene haza vinnem ajándékba a kiccsaládomnak ha egyszer majd haza keverekedek. Átbeszéltük Sütivel, és abban egyetértettünk hogy akármi is lesz, az biztos hogy nem lesz nehéz. Meg kell hogy legyen tartalma – anélkül nem ér semmit az egész.

 Visszaértünk a mekibe, jó szálláshelyet nem találtunk,de láttuk hogy van ilyen hogy Marina di Pisa, és a gúglimapsz zöld foltokkal jelöli, szóval ott biztos meg lehet aludni sátorral. Kinéztük a buszt, aztán mentünk a megállóba. Itt találkoztunk két füves fiatallal, egy csajjal meg egy sráccal, mindketten Marina di Pisa felé tartottak, busszal, a srác pedig mondta hogy nem messze attól ahol lakik van egy erdő, meg tudja mutatni a megállót, és ott talán meg tudunk aludni anélkül hogy bárki zaklatna. Zúztunk hát a busszal, alig voltak rajta emberek, utáltam hogy megint késő éjszaka keresünk szállást, fáradt voltam meg picit nyűgös is, két cimboránk messze ült tőlünk a buszon, zenét hallgattak napszemüveg alatt, nem tűntek annyira jó gyerekeknek, sőt, de amióta elindultunk már megtanultam nem bízni a sztereotípiákban, csak a saját megérzésben.

 Jó fél órát, de lehet negyven percet utaztunk, kaller sehol szerencsére, mire megérkeztünk. A tengert csak sejteni lehetett hogy merre van, de éreztük a szelet meg az illatot. Száz méter séta után a csajszi elbúcsúzott, és hármasban maradtunk a sráccal. Alig beszélt angolul, én alig beszéltem olaszul, úgyhogy volt némi probléma a kommunikációval, meg szegénynek már a nevére a sem emlékszem. Elvezetett minket egy szélső utcához, kis gazos parkkal, fa játszótérrel, mögötte erdő és mandulafenyők (hahaa!), középen kis fatorony csúzdával. Felmentünk még mind a hárman, elfogyasztottunk hárman egy tábla csokoládét, és csilleltünk.

 Beszéltünk mindenféléről, politikáról, a világról, ahogy működik és ahogy működnie kéne, Bob Marleyt hallgattunk, jó volt. A sötétben, ahol semmit sem lehetett látni csak a játszóteret, meg a blokkokat, távolból hallani egy-egy autó zaját, az az érzésem volt, mintha otthon lennénk. Nem Olaszország közepén, a tengerparton Pisa mellett, hanem valahol Kápómegyeren egy kis lerobbant játszótéren egy új haverral akit még nem ismerek igazán. Nagyon király érzés volt, el is fogott egy picit a honvágy, a kis balkán Dunakeszi után, el meséltem Sütinek is mit gondolok, de ő csak nevetett.

 Egy jó két óra ücsörgés meg dumálás után a srác mondta hogy lelép, de nem lakik innen messze, hoz magával sört meg kaját, de végül nem jött vissza, felhívni meg nem tudtuk. Úgyhogy ott, ahol voltunk, ledobtuk a hálózsákot, és imádkozva az Istenekhez hogy ne essen, megaludtunk a fatoronyban, egy pisai játszótéren.

Nyomi tömegszelfi a pisai toronynál    ✓

Nagy Grosseto

 Az éjszakát kint a teraszon töltöttem, miután bezárták a nénikék a helyet. A semmiből hatalmas nejlonokat hoztak, hogy azon aludjak, de mondtam nekik hogyha nem haragszanak inkább a padot választanám. Erre összenéztek és elkezdtek nevetni, hogy ez egyikőjüknek sem jutott eszébe, majd a tulaj néni megnyugtatott, hogy kényelmes jó padok ezek, a férje születésnapján ő is ezeken aludt. Megköszöntem még egyszer mindent, aztán elbúcsúztam, tudván reggel mire kinyitnak már nem leszek itt. Kaptam ölelést, meg buona nottét, aztán elmentek – én pedig nekiálltam berendezni az alvóhelyem. Összetoltam két padot a fal mellett, kicsaptam a hálózsákot, és vergődve, ügyetlenül belemásztam, nem nagyon volt helyem. Az éjszaka a várttal ellentétben rosszabbul telt mint az előző, mert bár az eső ellen védve voltam, a szúnyoginvázió ellen nem. Nem tudnám megmondani hányszor keltem fel arra hogy zúgnak a kis köcsögök a fejem körül, elég ratyi volt, annál is inkább mert tudtam hogy reggel hatkor el kell hagynom a helyet, mielőtt még valaki kérdezősködni kezd – hiába magyaráztam volna, hogy dehát megengedték. Reggel egy szalvétára hagytam egy kis üzenetet (előző poszt vége), és amit ígértem be is akarom váltani, egyszer majd, valamikor, visszatérek ide. Reggel kialvatlanul, ragacsosan, koszosan összerámoltam a cuccomat, és az első busszal leléptem nagy Grossetoba. Még előző este kinéztem egy benzinkutat magamnak gémapszon, ugye, akkor még ment a gépem, valami Via Matteóról induló busszal terveztem menni jó sokáig, egy IP kútig, és onnan tovább Pisába, de olyan retkesnek és ápolatlannak éreztem magam hogy úgy döntöttem ha törik ha szakad szerzek zuhanyt előtte valahol a városban. Meg különben is, nem volt hova rohanni, volt még egy napom a találkozóig Sütivel.

 A busz a vasútállomáson tett le, ahol megkérdeztem egy mosolygós néger nőt hogy hol találok közzuhanyzót. A vasútállomást javasolta, körbe is néztem, de nem volt fürdőjük, csak retyójuk, az is egy Euróért. Elindultam hát a városba, fürikereső portyára. Egymás után beszéltem mindenféle népekkel, a helyi füves trógerektől kezdve a katona portásig, de vagy a vasútállomásra akartak visszaküldeni, vagy lehetetlennél lehetetlenebb helyekkel hozakodtak elő. Egy éttermes arc például azt javasolta szálljak fel egy buszra, menjek ki a külvárosba egy parkba ahol senki se jár, van ott egy szökőkút, fürödjek abban. Köcce, majd talán máskor.

 Séta közben elkeveredtem a városka lepusztultabb, koszosabb részére, egymást érték a panelek, és az egyik szűk sikátor felé mutatva egy nagy narancssárga táblát láttam, „Lavanderia” felirattal. Na, ez lesz az én helyem, gondoltam, de kiderült hogy csak egy mosoda. Találkoztam viszont bent egy nővel, aki okos ötletet adott – menjek el a helyi caritasba, ott van zuhanyzó, és a létesítmény nem csak hajléktalanoknak van fenntartva, hanem mindenkinek akinek szüksége van rá, ha elmondom ki és mi vagyok biztosan beengednek. Arrafelé vettem hát az utamat, tűzött a nap, jól be is izzadt a hátam a táska alatt amitől csak még csövesebbnek éreztem magam, de menni kellett, úgyhogy mentem a remélt megváltás felé. Elmentem egy ingyenes mellrák szűrő rendezvény mellett, bepróbálkoztam hátha van zuhanyuk, de végül csak újabb útbaigazítást kaptam. Nem olyan egyszerű ám megtalálni valamit egy olasz városban, főleg ha azt sem tudod hogy pontosan mit keresel. Végül egy néni mutatta meg az omladozó betonépületet, mert mikor vagy ötödik nekifutásra sem sikerült elmagyaráznia merre kell mennem, inkább úgy döntött velem jön végig.

 A helyet egy apró rozsdás táblácska jelezte, de a bejáratot a lehetetlenségig felpakolt ócska bicikliket követve találtam meg. A szűk bejárón kisebb csoportokban ücsörögtek a menekültek, hajléktalanok, öregek, hatalmas táskámmal sűrű bocsánatkérések közepette átmanővereztem közöttük egészen az ajtóig. A folyosón csípős emberszag uralkodott, barnás mocsokban ázva kunkorodott a linóleum, a falról öles darabokban mállott a sárgás vakolat, amit ahelyett hogy felszedtek volna, apró darabokra törve a fal tövébe söpörtek. Tele volt minden emberekkel, akiknek nem jutott hely a padokon azok a földön, vagy a zsákjaikon ücsörögtek, mások csak álldogáltak. Közvetlenül utánam egy idős bácsika érkezett, füstös arcán ezernyi ránc, látszott rajta hogy meggyötörte az élet, tétován szorongatta a kis nejlonzacskóját és beállt a fal mellé. Az egyik fiatal arab srác, fehér farmer, fullcap, egy ideig szemezett vele, aztán felállt és biccentett hogy üljön le – tudtam már hogy a jó helyre jöttem. Megkérdeztem az egyik fickót hogy mit kell csinálnom ha fürödni akarok, és elirányított a tömegen keresztül a folyosó végére, egy kis szobához. Alig lehetett benne megmozdulni, a falon tavalyi naptár, meg ugye szentkép, pici asztalon régi számítógép, előtte egy idős bácsika, meg egy velem egykorú, nagyon szép, szelíd tekintetű lány. Látszott rajtuk hogy meg vannak lepve, ja, egy kicsit kitűntem a tömegből, korban, meg úgy amúgy is, a nagy sátrammal meg táskámmal felpakolva. A lány beszélt egy picit angolul, úgyhogy elmagyaráztam neki mit szeretnék, meg hogy ki vagyok, ő pedig folyamatosan fordított az öregnek. Kiderült hogy fürödni itt nem fogok tudni, mert egy hónappal ezelőtt eltörött a vízcső, és még nem lett megjavítva. Ellenben ha szeretnék, kaphatok ebédet, fél egykor kell idejönni érte, csak regisztrálnak az egyház rendszerébe, meg megnézik hogy azért a papírjaim megvannak-e. Megköszöntem, mondtam hogy egy ebédet elfogadok, az öreg biccentett, valamit mondott olaszul, aztán magunkra hagyott minket. A csajszika elkérte az útlevelem, közben kérdezgetett, hogy miért csinálom amit csinálok, hogy élek meg, ilyenek. Meg azt is elmondta hogy van valami templom, ami egybe van építve egy katolikus cserkész sulival, ott van a másik caritas, nézzek el oda, hátha szerencsém van, nyitva vannak, és akkor le tudok fürödni. Mikor meglátta a születési dátumomat elkerekedett a szeme, mondta hogy várjak egy kicsit, és kiment az öreg után. Jó öt perc múlva jött vissza, visszaadta a papírjaim, és mondta hogy nem fognak regisztrálni, itt a kajabon, meg hogy vacsisat is kérek-e vagy csak ebédeset. Csak ebédeset vettem, majd, mikor mentem kifelé, még megmondtam neki olaszul hogy nagyon szép. Teljesen zavarba jött, elég awkward volt, nem úgy ment ahogy terveztem, úgyhogy gyorsan elköszöntem és leléptem.

 Másfél órám volt még ebédidőig, úgyhogy úgy voltam vele hogy megkeresem azt a másik templomot. Alig fordultam ki az utcából amikor az úttest másik felén megláttam egy harmincas csávót, baseball sapkában, bakancsban, nagy, kopott zsákkal és sátorral a hátán. Valszeg ő vett előbb észre, mert már integetett amikor odanéztem, átsnittelt az úton, lekezeltünk. Pawel volt a neve, egy igazi hobó, másfél éve van az úton, dolgozgat, bliccel, utazik, a világban éli az életét, és éppen a caritas felé ment ő is kajabonért. Beszéltünk egy pár szót, aztán sok szerencsét meg jókedvet kívánt, és lelépett.

 A másik caritas felé nagyon nehezen találtam az utam, bolyongás közben betévedtem a város régi részébe. Kövezett utcácskák, spalettás ablakok, boltívek az utca felett, az egészet egy vörös kőből (mi másból) rakott vár koronázta. Turistákat szinte sehol sem lehetett látni, egy-két párocska ücsörgött csak a várkertben és ennyi. Gyorsan körbenéztem, de nem volt sok időm, vissza akartam érni ebédre. Fáradt voltam, picit nyűgös hogy több órája caplatok fürdő után teljesen sikertelenül, nem soká indulnom is kellett vissza, nyomta a zsák a hátam, szóval ledobtam magam egy padra, ahogy voltam elfeküdtem, és néztem alulról a pálmafákat.

 Ebédre összekaptam magam, és visszamentem. Már messziről látni lehetett a sort, ami a caritas előtt állt, az emberek kint dekkoltak az utcán. Bementem belülre, hogy megkérdezzem mi, meg hogyan van, nem teljesen értettem a rendszert, és hirtelen nem találtam senkit aki legalább picit beszélt volna olyan nyelven amilyen én is. Odabent összefutottam az öreggel, aki mondta hogy maradjak csak itt, negyvenesével vannak beengedve a rászorulók, majd az első etappal pluszban bemegyek. Néztem az embereket, az emberek néztem engem, kicsit kínosan éreztem magam hogy gazdagabb vagyok mint ők, és még kiváltságokban is részesülök, pedig csak pár órája toltam be a fejem a városba. Jó fél órát ácsorogtam ott, kínosan ügyelve a táskámra, az ebéd késett, egyre érezhetőbb lett a türelmetlenség, majd hirtelen búgó géphang töltötte meg a folyosót, mint amilyen az amerikai filmekben a börtönökben van amikor zárják a rácsokat, barátságtalan, hideg, idegesítő, na, pont olyan. Szezám kitárul, gumikesztyűs önkéntesek elkezdik számolni a népet, meg elvenni a jegyeket. Elég para volt, kicsit el is bizonytalanodtam hogy be akarok-e menni, nem lenne-e okosabb inkább még most kisomfordálni és valami kaját venni a boltban, de az öreg ellőtte ezt a lehetőséget amikor mosolyogva vállamra tette a kezét és pár szót váltva az önkéntesekkel beprotezsált a fémajtók mögé. Odabent kis folyosó, balra retyó meg a törött zuhany, benne celluxal rögzített nyomtatópapírra tollal felfirkantva hogy fuori servizio. A kis teremből egy ajtó nyílt a kajálda felé, egy a konyhába, a fal mellett műanyag ládákban cipő, ruha, játék, bébitáp, efféle. A menza az volt, aminek lennie kellett – egy menza. Adtak bolognait, lecsóshúshoz kísértetiesen hasonló kaját rizzsel, barackot és kenyeret, ha akartál venni. Akartam. Körbenéztem, hova tegyem le a tálcámat, a szép lányt kerestem de nem volt itt, tényleg kicsit úgy éreztem magam mint a börtönben, ahol megvernek ha rossz asztalhoz ülsz. Végül a korábban látott ráncos arcú bácsi meg egy öreg nénike mellé ültem, a sarokba, sem a menekültek asztalát, sem a rosszarcú négerekből álló bandát nem mertem bevállalni. Megeszegettem a kis kajámat a műanyag eszcájggal, közben megjelent a csajszi is, mosolygott, biccentett, aztán rohant tovább a kenyereskosárral. Maradék a hordóba, műanyag és szalvéta a kukába, tálca a polcra, és úton is voltam, most már pontos útbaigazítással felszerelve, a másik caritas felé.

 Jó órát kellet sétálni még a városban, mire elértem a leírt templomhoz. Az első ami feltűnt a rengeteg autó volt, aztán a szívecskés lufik hada, majd az ünneplőbe öltözött tömeg. Esküvő. Puff. Még ha nyitva is lettek volna aznap, nem hiszem, hogy fogadtak volna csóri stopposokat fürödni. Elindultam hát vissza a vasútállomás felé, minden reményem összetörve, mikor megláttam egy Conad szupermarket táblát, és rávettem magam hogy csekkoljam még itt a kukákat, hátha találok valamit. Bementem az épület mögé, kis utca, másik oldalon lakóházak, a kukák nem túl diszkrét helyre kihelyezve, de nem érdekelt, ha már eljöttem idáig csak körbenézek. Jól tettem. Találtam egy csomó olivás kenyeret, két csomag ruccolát, és egy egész, hibátlan sárgadinnyét, ami mindössze annyit vétett a világ ellen hogy egy pici hasadás volt az oldalán. Kivágtam a hibás részt,és bezacskóztam a zsákmányt. Alig bírtam bepakolni a cuccot a tatyóba, de azért végül csak sikerült, lesajnáló tekintetek kereszttüzében. Elmehetnek messzire. Nekik nincs sárgadinnyéjük.

Aki érti érti :)

 Visszafele vettem az irányt, megkérdeztem merre a legrövidebb, és még így is negyvenöt percet saccolt az arc akivel beszéltem. Tömegközlekedésre nem akartam felszállni, óva intett tőle, mondta hogy gyakran ellenőriznek, és őt is már nem emlékszem hány, de sok Euróra megbüntették. Úgyhogy maradt a gyalogbusz, egyenest tovább. Egy kis téren mentem keresztül, ahol volt egy halárus, megnéztem a portékáját – a herkentyűk feléről azt sem tudtam mi, sosem láttam ilyeneket – mellette pedig egy gyümölcsös volt, ahol szintén körbenéztem. Volt ott valami gyümi, sárgás volt, kerek, öklömnyi, és kis kacs lógott ki a tetejéből. Ringlónak túl nagy volt, de úgy nézett ki, nem tudtam mi lehet, rákérdeztem hát, de csak olasz választ kaptam. Mondtam a néninek, hogy akkor kérnék egy szemet, nem, nem egy kilót, mire nevetett, legyintett, és a kezembe nyomott egyet, meg aztán még egyet. Nem tévedtem nagyot, olyasmi íze volt mint a ringlónak, csak sokkal édesebb, séta közben elnyammogtam, majd hirtelen megálltam és ledermedtem. A második gyüminek véletlenül lenyeltem a magját – olyan két szilvamag méretű tűhegyes végű képződményt. Nem volt mit tenni, imádkoztam hogy ebből baj ne legyen, és mentem tovább.

 Végül miután egy csapat kisiskolás útbaigazított, eljutottam az állomásra, ahol viszont rájöttem hogy elfelejtettem a pontos megálló nevet, ahol le kell szállnom, meg az utcát is ahonnan a buszom indul. Valami Matteo? Vagy Matteotti? Meg akartam nézni neten, de nem engedett fel az állomásos wifire, végül egy fehérszőke, sápadt, nagyon sovány csajszitól kérdeztem meg, tud-e segíteni. Izlandi volt, de Grossetoban élt, egy hippi olasz gyerek várta vele a buszt, néztek mapszot, de semmire se mentünk vele, és végül a gyerek kérdezte meg a busz sofőrt hogy azonosítsa már be utcanév foszlányaimat. Egy IP kútra akartam kijutni, ennyit tudtam, a sofőr mondta hogy Via Matteo, ilyen létezik csak, és nagyjából megmondta merre kell menni. A srác, Mario, révén semmi dolga sem volt, vállalkozott hogy elkísér, így hát elbúcsúztunk a lánytól, és elindultunk, vissza be a városba. De még így sem találtuk az utcát. Út közben beszélgettünk, meséltem neki az utamról, kiderült hogy ő is stoppolt már sokat, és amikor ahhoz a részhez értünk hogy négy napja nem fürödtem, jól kiröhögött, majd mondta hogy ha odaadom a telóm felhívja az egyik lányismerősét aki itt lakik a közelben, és megkérdezi lezuhanyozhatok-e nála. Nem jött be, de az utcát végül azért csak megtaláltuk. Elbúcsúztunk, én meg ledobtam a tatyóm hogy csekkoljam a menetrendet.

 Ehhhhhh……

 Napi egyetlen egyszer jár oda a busz – reggel hat óra negyvenkor. Picit megmorcosodtam, de mondogattam magamban, semmi baj, semmi gáz, majd kisétálok vagy kistoppolok oda valahogy. Elindultam hát vissza, gyalog, az állomás felé. A pontos utat nem tudtam, netet kellett szereznem, és az egyik bezárt számtech bolt előtt láttam egy borzas hajú arab vágású srácot ücsörögni, okostelefonnal és egy üveg sörrel. Aihim volt a neve, Tunéziából érkezett, és több mint segítőkész és rendes volt. Megkínált cigivel is, amit visszautasítottam – ő szinte egyik szálról gyújtotta a másikat, és közben hevesen magyarázott meg mutogatott a képernyő fölött. Alig beszélt angolul, így nem volt egyszerű a dolog. Mondta hogy ha várok vele még tíz percet, jönnek a haverjai, és ők kiválóan beszélik a nyelvet. Okés. Legyen.

 Ahogy ígérte, tíz perc múlva meg is jöttek. Négy néger srác, letolt gatya, deszkás cipő, cigi, olyan korombeliek mind, de egytől-egyig két méter felett. Titkos pacsik csattantak, Aihim magyarázott, közben minden második elhangzott szó az hogy váffánkúló (nemtom hogy kell írni). Végül megállapodtak, hogy mivel nekik sincs semmi dolguk, ketten kisétálnak velem, ám baromi messze van. Nézték, forgatták a térképet, és szinte teljesen biztos voltam benne hogy nem mérték fel rendesen a távolságot, de ám legyen, addig sem unatkozom. Aihim, meg a legmagasabb néger srác, Arafang lettek ideiglenes kalauzaim. Arafang Gambiából jött, jól beszélt angolul, de erősen dadogott ha észrevette hogy nézem miközben beszél, úgyhogy próbáltam vele úgy társalogni hogy közben magam elé meredek, ez működött. Fiatal srácok mindketten, akik szeretnének csak rendesen megélni egy hülye elcseszett világban, nagy álmokkal, de kevés lehetőséggel maguk előtt. Végig nagyon rendesek voltak, meséltek Grossetoról, Olaszországról, a nápolyi maffiáról, a carabinieriről. Aihimet egyre inkább elvesztettük, nem is figyelt, meg nem is szállt be a beszélgetésbe. Arafang elmesélte, hogy a nagyobbik bátyja itt tanul jogot, míg a fiatalabbik drogdíler. „It’s not easy here man, it’s not easy” ezt mondogatta, és el is hittem neki, hogy nem az. A szüleik Gambiában maradtak, csak ők voltak idekint, és a bátyja bizniszéből élnek, elég jól, mindhárman. Ő az utolsó évét végzi középsulin, gépészmérnök akar lenni, de nem megy neki nagyon a matek. Kisétáltunk egészen a város szélére,elértünk az autópálya felhajtóra, azon az úton amit ők kitaláltak, ám mikor itt csekkoltuk a térképet, kiderült hogy még mindig hat kilométernyire délre vagyunk az IP kúttól. Ekkor Arafang megfogta a tatyómat. Azt mondta, hogy nem fogunk kisétálni, hanem szépen visszamegyünk a vasútállomásra, és felszállok a vonatra, nem drága a jegy, és ő fogja kifizetni nekem, ajándékként.

 Mondtam hogy szó sem lehet róla, de csak erősködött, míg végül úgy döntöttem magamban, nem érdekel, visszamegyünk, és megveszem magamnak a jegyet. Megszakadt a hátam visszafele már a zsáktól, ezt ő is észrevette, és megkérdezte hány kilós a tatyóm. Mondtam hogy olyan tizenhét körül, mire elkezdte levenni a hátamról hogy visszafele majd ő cipeli. Mikor felvette a hátára elkezdett röhögve poénkodni „I’m your slave!”,és begörnyedve vonszolta magát. Annyira kínosan éreztem magam hogy azt leírni nem tudom, de ő csak nevetett, aztán megveregette a vállam, hogy minden rendben, csak vicc volt. Így sétáltunk együtt vissza az állomásra. A vonatomig durván tíz perc volt hátra, egy kassza volt csak nyitva, kilométeres sor állt, az ürge pedig emberfeletti lassússággal nyammogott az aprókkal, úgyhogy kiálltunk a sorból és csekkoltuk az automatát.

 Na ekkor jött a pofára esés. A saccolt hat Euró helyett tizenkettő volt a jegy, Arafang még mindig ragaszkodott hozzá hogy kifizeti, mondtam nagyon hálás vagyok a segítségért, de én is rakok bele pénzt – ha már az én jegyem – de amikor meglátta az árat, apróra összehúzta a száját. Elővett egy húsz Euróst, megfogta a kezemet, belenyomta, és összezárta a markával. 

- Na most, mivel ez nagyon sok pénz, most szállj fel a vonatra, ha jön a kalauz mondd azt hogy futottál. Ezt pedig rakd el magadnak. 

 Nem találtam szavakat. Nem akartam elfogadni, de amint szóra nyitottam a szám lepisszentett. Benyúltam a tárcámba, elraktam a pénzt, és kivettem egy kavicsot, és ugyanúgy, ahogy ő odaadta a pénzt, odaadtam neki. Nem volt mit mondani.

 Elkísért egészen a vonatig, ahol a telómba beírta az email címét, és megígértette hogy tartjuk a kapcsolatot. Egy idegen, akit alig másfél órája ismerek, de mégis úgy éreztem egy egész életre szereztem egy barátot. Megígértem.

 A vonaton még mindig a történtek hatása alatt voltam, egyszerűen nem akartam elhinni, és nem tudtam hogy mit kéne most érezni. Annyit tudtam, hogy szégyellem magam. Szégyellem magam, azért, mert egy nálam sokkal rosszabb körülmények között elő srác hatezer forintnyi pénzt nyomott a markomba hogy folytathassam a hobbiból választott utazásom. Az úri szórakozásom. Mindezt azért, mert – bár pénz van nálam – be kell azt osztanom, és nem akarom elkölteni. Mélységesen szégyelltem magam, de már nem tudtam visszacsinálni, úgyhogy úgy döntöttem az a legjobb, ha csak végtelenül hálás maradok neki, és ha alkalmam nyílik rá, én is ugyanígy teszek mással.

 Elhelyezkedtem a székemben, a két emeletes vonaton, kiváló kallerfigyelő pozícióba. Az első megállónál egy csajszi jött be az amúgy tök üres vagonba. Raszta haj, Lennon szemüveg, indiai gatya, telefirkált-színezett szimatszatyor, karkötők halmai, nyakában om medál. Nem vett észre, elsétált mellettem, lehuppant a kocsi másik végébe. Már rég megtanultam hogyha szimpatikus emberrel beszédbe elegyedek abból csak jó sülhet ki, úgyhogy oda is mentem hozzá, elkezdtünk dumálni, majd megkérdeztem nem akar-e odaülni, ne kelljen már lekókányolnom a tatyómat. Annának hívták, vérbeli hippi, és éppen barátnőjéhez igyekezett. Egy Castagnetto nevű falucskában lakik, és kiderült hogy a szülei egy WWOOF farmot üzemeltetnek – pont olyat, ahová Németországba én is tartok, az alpakákhoz! Meséltem róla hogyan meg mint utazom, mondta hogy a volt pasija is nagy stoppos, úgy ismerkedtek meg a sráccal hogy odawwoofolt a farmjukra. Sajnos alig ment pár megállót, de így is kaptam egy kontaktot, hogy majd ha úgy alakul, menjek hozzájuk látogatóba, vagy farmolni. Integettem az ablakból a barátnőjének, aztán kizötyögtünk az állomásról.

 Olyan két megálló múltán hirtelen hallottam hogy nyílik a vagonajtó – a hátam mögött. Fakk. Hátrafordultam, a kalauzbácsi pedig egyből kiszúrt, és kettesével szedve a lépcsőket elindult felém. Mondtam olaszul hogy nincs jegyem, de leszállok a következő megállónál. Erre csak biccentett, továbbment, én pedig leszálltam a következő megállónál.

 Egy kis falusi állomáson találtam magam, velem szembe olyan száz méterre a tenger, mögöttem erdőszerűség, tele mandulafenyővel (intenzív gúglözés alapján sikerült csak megtalálnom mi a neve, de nagyon menőn néznek ki), a falon kék alapon fehér betűkkel Castiglioncello felirat állt. Pici váró, tiszta retek, mellette vizesblokk, egyetlen utcácska az egész falu kábé. Lassan kezdett lemenni a nap, úgyhogy szállás után kellett néznem, utálok éjszaka helyet keresgélni. Az erdőszerű rész jó ötletnek tűnt.

 Mint kiderült, ez egy botanikus kert, és valami vár van a közepén, ha a Castiglioncello név nem lenne elég árulkodó. Magas fallal volt körbevéve, egyből azt néztem hol lehetne zárás után bemászni, mert akkor legalább a cuccaimat nem kéne féltenem, de minden kis lyuk és rés ráccsal volt lezárva. Elkezdtem a vár felé sétálni, és közben a reggelre gondoltam, hogy valahol netet kell majd találnom. Jött szembe két öreg néni, meg is kérdeztem van-e meki vagy valami hasonló gyorsétterem a környéken, ami bázis lehetne. A beszédesebb néni teljesen megrökönyödött a kérdésen, egészen fel volt háborodva, olaszul puffogva hagyott faképnél, és akkor már én is tudtam hogy hülye kérdés volt. Felmásztam a domb tetejére, és elérkeztem a várhoz. A hely, egy az egyben, Trónok Harcás Királyvár, esküszöm. Vörös kőből rakott erőd, mediterrán növények, virágok, kis sóderes utak, tenger, nagyon hangulatos király kis falu, megtetszett egészen, nem is bántam már hogy lerakott a kalauz. A vár oldalában találtam egy nyitott, apró bejáratot, és gondoltam egy utolsó, elkeseredett próbálkozásként benézek, hátha, háááááátha van odabent fürdő. Nem gondoltam a vállalkozást komolyan, de mit ad Isten, az első ajtó jobbra az volt.

King's Landing, menő fákkal, villanyvezetékkel

 Csempézett kis szoba, olyan mint egy sulis öltöző, két kis kabinnal, tárva-nyitva. Nem akartam elhinni a szerencsémet, ledobtam a tatyót, gondosan magamra zártam mindent, és anélkül hogy felkapcsoltam volna a villanyt megnéztem van-e meleg víz. Volt.

 Váááááááááh! Minden cuccom le, be a zuhanyba, nem hoztam magammal papucsot, de kit érdekel, meleg víz! Úgy gondoltam gyorsan lezuhanyzok, leszedem a retek javát mielőtt valaki fülön csíp, de mikor elkezdett ömleni az arcomba az forró áldás nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Durván fél óráig fürödhettem, szép komótosan, és lehet tovább is öntöztetem magam ha nem kezdett volna el elfogyni a meleg víz. Hoppá, erre nem számítottam, reméltem senki más nem akar ma már itt fürödni. Kikászálódtam a helyemről, az összes tükör, meg az ablak is tiszta pára, felhúztam egy pár nagyjából friss zoknit, fogat mostam, megborotválkoztam, kicsit ökörködtem a tükör előtt aztán szépen óvatosan kisomfordáltam. Mikor kiléptem, valami furcsa volt, mintha nem azon a helyen lettem volna mint ahol bejöttem. Jó pár másodpercig eltartott mire rájöttem mi történt – a folyosót, amin át érkeztem, egy nagy fekete kétszárnyú vasajtó zárta le! Na ne már, most kajak bezártak egy várba? A kezdeti sokk után egyből elkezdtem észrevenni a lehetőségeket, ha bezártak, akkor reggelig senki sem jön ide, fedett, meleg helyen alszom majd, talán bealmolhatok a fürdőbe és reggel kiosonok, senki sem tudja meg hogy itt voltam. Kivéve ha takarítanak, de akkor meg tök mindegy, mert úgyis megtalálnak akárhová megyek. Óvatos felfedezőútra indultam, majd hirtelen az egyik szobából egy fekete hajú nő nyitott ki.

 Azt sem tudtam köpjek-e vagy nyeljek, eléggé megilletődtem, össze-vissza makogtam vécézésről, meg fürdésről, de amikor láttam hogy nem nagyon lesz ideges, meg ő sem tudja hogy most mi van, elmondtam az igazat, és megkérdeztem jár-e erre valaki még ma este. Elmondta hogy ő az egyik utolsó, és hogy ez valójában egy színház – ez megmagyarázza a zuhanyzót – de most esküvő volt itt, és ő is csak három napig van, vendégszervező, szóval nem igazán kompetens, de szerinte jobban járnék ha valahol odakint aludnék, mielőtt még valaki rám hívja a rendőrséget. A park nem soká zár, egy darab biztiőr van, de ha jó helyet találok nem lehet probléma, csak ne csapjak zajt. Nagyon jó fej volt, kiengedett a kulcsával, majd búcsú előtt megbeszéltük, hogy mi sosem találkoztunk.

A boltíves rész az erkélyem

 Nem mentem messzire, a kijárattól nem messze volt egy kis balkon, kőlépcsőn lehetett rá feljutni, és odafent, ahol a lépcső benyílik a balkonba, a kőből rakott korlát és a fal között kiváló alvóhelyet találtam. Lecuccoltam szép csendben, és nekiálltam megvacsizni a pékségből kapott maradékokből, és a Grossetói szupermarketes kajából. Közben beszéltem Sütivel, hogy merre van, mondta hogy ő már Pisában, és valami reptéren fog aludni. Mondtam neki hogy ne várjon rám, menjen, én a kastélyban alszom, majd holnap reggel kibliccelek odáig, és ahogy szoktunk, az állomáson találkozunk. Épp nagyban nyomtam be az arcomba a lilahagymát meg a sajtot, törökülésben gubbasztva a hálózsákomon amikor lépteket hallottam, majd nem sokra rá egy párocska andalgott fel az erkélyemre. Mivel háttal voltak nekem, nem vettek észre, nem tudtam most szóljak-e nekik vagy mi van, úgyhogy inkább megvártam mi lesz. Lefele menet, mikor megláttak, az ujjamat a szám elé téve vigyorogva mutattam hogy psszt!, mire mindketten bólogatni meg nevetni kezdtek. Mikor eljöttek mellettem, még halkan odasúgtam hogy buona notte, aztán bebújtam a hálózsákomba, és egy jó hosszú nap után, végre tisztán, jól lakottan, csicsikáltam.

A Taverna

 Megírtam nagy békében a posztot, bent a tavernában, Grossetóban. Nagyon kis cuki volt a hely, a falon mindenféle mezőgazdasági eszközök, ősrégi sörösüvegek meg konzervek, a plafon fából a székek, minden szépen faragva, kis terítők, halászháló, nagyon hangulatos. Ahogy bent ücsörögtem, töltöttem a laptopot, beszélgettem valamit a két nénivel, megjött egy huszonéves fiatal srác, meg egy csajszi, kocsival. A tulaj néni gyerekei voltak, és beszéltek mindketten angolul, úgyhogy lepacsiztunk, és, gondoltam, ha már ott vagyok, viszonozom a kedvességüket és megebédelek itt, és kikértem egy lasagnát. Isteni jó volt, nem olyan mint a sulis menzás cucc, ezt egy mélytányérba adta oda a néni, ázott a paradicsomlében meg az olvadt sajtban, kanállal kellett kimerni, nyamnyamnyam. Kaja közben odaült hozzám a néni meg a srác, én meg, mivel hirtelen kisütött a nap, újabb kérdésekkel hozakodtam elő. Az étteremnek nagyon klassz fedett terasza volt, padokkal meg effélével, így rákérdeztem, hogy a nap hátralévő részére itt hagyhatom-e a tatyóm, és hogy olyat lehet-e hogy itt alszom a teraszon. Erre nagy beszélgetésbe kezdtek, elkomorodtak, azt hittem azt vitatják megengedjék-e, de tévedtem: a beszélgetés tárgya az volt, hogy milyen cuccokat hozzanak el otthonról hogy nekem a legkényelmesebb legyen! Valamint a lasagnáért sem voltak hajlandóak elfogadni a teljes árat, csak a felét. Nagyon megleptek, szépen megköszöntem, és úgy éreztem valamit adni szeretnék nekik, valami egyedit, viszonzásul.

A Taverna

 Ekkor jutott eszembe a kavics, amit Süti anyukájától kaptam, a Dunából. Tudom ajándékot tovább adni nem illik, de mégis, muszáj volt. Megkértem a lányt hogy fordítson, bementünk a konyhára, és elmagyaráztam a néninek hogy ez nem sok, még csak nem is nagyon szép, de legyen szíves elfogadni tőlem, mert ennyire rendes családot csak nagy ritkán talál az ember. Bekönnyezett a szeme, a másik néni és mosolygott nagyon, elfogadta, és mondta hogy amúgy is gyűjti a köveket, úgyhogy ezt a különleges darabot felrakja a tetejére.

 Odakint már nyoma sem volt az előző viharnak, hétágra, forrón sütött a nap, egyből fel is száradt az utca, a szél sem volt már olyan vad, úgyhogy a kistatyót megpakolva elindultam világgá. Először lecsekkoltam  a száradni kint hagyott holmim, még minden javában nedves volt. Úgy döntöttem, hogy kavics ajándékozásból szokást csinálok, és azoknak akiknek lehet sohasem tudom megszolgálni amit értem tesznek, adok egy-egy ilyen kis tokent, hálám jeléül. Lementem a víz mellé, és begyűjtöttem egy maroknyi szép fekete kavicsot, és jól elraktam a pénztárcámba. Nem ugyanaz, mintha otthonról hoztam volna magammal, de azért mégis. Legközelebb majd így teszek.

 Meleg lett az idő, a parton sehol egy lélek nem volt, úgyhogy úgy döntöttem, akármilyen hideg is legyen a víz, én most már pedig fürödni fogok. Mert olyan nincs, hogy Olaszországba lejöttem, és bele sem mártom magam a vízbe! Úgyhogy fogtam a motyóm, levetkőztem alsógatyára, és befutottam. Egyáltalán nem volt hideg, de azért nagyon meleg se, akkora hullámok voltak, hogyha hirtelen megtanultam volna vízen járni, mint Jézus, akkor is átcsaptak volna a fejem felett. Ott pancsoltam, ugráltam össze-vissza, locsoltam, köpködtem a sós vizet, senki sem látott, azt csináltam amit akartam. Kitaláltam azt a fantasztikus játékot hogy az igazán nagyon durván nagy hullámok előtt megállok egy helyben, és teli torokból kiabálok neki, úgyse hallja senki. Vagy másfél órát játszottam ott magamban, aztán elkezdtem vacogni, meg meg marta a szemem a víz, úgyhogy kijöttem.

 Megvolt hát a kötelező tengerparti fürdés, így október eleje táján, Olaszországban. Ekkor jöttem rá, hogy valszeg nem fogom tudni leszedni magamról a sót. Végigpróbáltam pár partmenti zuhanyzót, de persze mindegyik el volt zárva, így sanyarú sorsomba belenyugodva elindultam vissza száradó cuccaimhoz át- és felöltözni. Itt vettem észre egy sárga műanyag kajakot, amiben összegyűlt az esővíz. Perfekt zuhanyzó.

 Miközben locsoltam magam kijött a pasi akié a kajak volt. Egy nagy, modern, kétemeletes, tengerparti bárhoz tartozott, és a nappal együtt a tulaj is úgy döntött hogy felkel. Nem értett angolul, de csak nevetett amikor elmagyaráztam valójában mit is csinálok, és mondta hogy fürödjek nyugodtan. Mire végeztem a cuccom is megszáradt, minden, úgyhogy összeszedtem őket egy kupacba, majd a tulaj invitálására kiültem a teraszukra. Volt áram a falban, kaptam asztalt meg hosszabbítót is, pedig nem is fogyasztottam, egyszerűen csak jófej volt. Még a wifi jelszót is megadta.

Napsütés, pálmafák, tenger, bár - lehet irigykedni! :)

 Itt elvoltam még egy ideig, beszéltem apával, anyuval, haverokkal, próbáltam elérni Sütit is, de az már nem sikerült. Már sötét volt mire visszaértem a tavernába, úgyhogy be is hordtam a kiszáradt holmit. A nénike mondta hogy maradhatok nyugodtan odabent csicsikáig ha szeretnék, de voltak vendégek, nem akartam zavarni, meg nem is voltam még álmos, úgyhogy inkább elindultam felfedezni a kikötőt, ott még úgysem jártam. Egy folyó torkollott bele a nagy vízbe, a part mentén feljebb, a nehezebben hajózható, és emiatt gondolom olcsóbb helyeken a halászbárkák álltak, szépen sorban, a kikötőhöz közelebb eső részt a jachtok foglalták el. Először a halászhajókhoz mentem, ahol ráleltem egy idős csávóra, amint békésen pecázgatott a stégen. Beszédbe elegyedtünk, csak egy pici franciát, meg ugye olaszt beszélt, úgyhogy voltak problémák, de megoldottuk. Megkérdeztem van-e halpiac itt, és ha igen, mikor érnek vissza a halászok – az van ugyanis hogy rejtett vonzalmam van a vízi herkentyűk iránt. Nem is annyira az ízük - az majdnem mindnek ugyanolyan - hanem a változatosságuk és a ritkaságuk tetszik, meg különlegesek. Nekem a hazai Auchan halas része is olyan mint egy pici állatkert, még ha halottak is benne az állatok. A barátom mondta hogy fél hét körül hajóznak ki a hálókért, nyolc-kilenc fele jönnek vissza, ki mikor hogy, és lehet venni friss árut egyből a raktérből. Már kezdtem volna épp megörülni mikor rájöttem hogy semmit sem tudok kezdeni egy zacskó nyers hallal, akármennyire is szeretnék. Elköszöntem, és továbbálltam, le a jachtos részre. Benéztem egy kocsmába pisilni, páran voltak bent, ötvenes férfiak, gondolom halászok, az asztalon előttük hatalmas tálon kirendelt szendvics-katonák serege. Megkínáltak, el is vettem párat, de nem akartam sokáig maradni, valahogy itt nem jött be a hangulat.

 A jachtok között egy lélek sem volt, fehér árbocok meredeztek a sötét ég felé. A víz is olaj fekete, az ég szintúgy, de nem is ez volt az igazán félelmetes, hanem a kikötő halk zenéje. Az alapot a hajók oldalának ütődő víz csobbanása adta, amihez az árbocok és kötélzetek közt ezerféle hangmagasságban fütyülő szél társult. Néha megnyikordult egy-egy csörlő vagy fém alkatrész is, nagyon creepy volt, de tetszett. Kisétáltam egészen a legkülső stégig, ahonnan látni lehetett a töltésre épített piros és zöld lámpákat. Itt már nem mertem közel menni a vízhez, fújt a szél ezerrel, hideg is volt, szállt a vízpermet, és megvallom férfiasan kicsit be voltam tojva. Bele sem akartam gondolni mi történne ha valamilyen szerencsétlenség folytán bepottyannék a hullámok közé. Brrr. egy ideig itt elücsörögtem, aztán elindultam a szállásom felé. Visszafele másik úton mentem, egy camping szerűségen keresztül, ahol egy tíz-tizenötfős német turistacsoport grillezett meg sörözött, idősek javarészt. Megkérdeztem mikor indulnak tovább, remélve hogy észak fele tartanak és esetleg el tudnak dobni Pisáig, de sajnos épp csak hogy megérkeztek, és rákövetkező hét szerdán mentek csak haza. Jóccakát kívántam nekik ékes németséggel.

 A tavernában mire visszaértem már senki sem volt, csak a két nénike. Bementem a konyhába, beköszöntem, lecsüccsentem, kicsaptam a térképeket, és elkezdtem tervezni másnap reggeli indulásomat. Igaz azt beszéltük Sütivel hogy csak október negyedikén találkozunk Pisában, de úgy gondoltam eleget láttam Grossetoból, és majd eltöltök még egy napot valami másik random partmenti faluban. Egyszer csak megjelent a nénike feje a kisablakban, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Mondtam neki hogy köszönöm, de mára már elköltöttem a kijutó pénzemet, amire csak rosszallóan megrázta a fejét, és intett hogy menjek be. Leültetett egy asztalhoz, és rám parancsolt hogy én már most ott maradok, és megeszek a tál spaghettit. Meg voltam teljesen illetődve. 

 Az eső verte a terasz oldalát, késő este volt, odabent jó meleg és jó illat, a két nénike halkan beszélgetett a konyhán, nevetgéltek, hozzám csak a foszlányok jutottak el. Nem soká ki is hozták a vacsorámat, szép díszes tányéron. Forró ragu spaghetti. Megköszöntem, a tulaj néni csak mosolygott, leült, és csendben nézte ahogy eszem. És én ettem, jóízűen, hálásan.

 A blog elején kitűztem egy bakancslistát, miket szeretnék csinálni, megélni, amíg utazom. Nem pizza ugyan, de spaghetti, nem volt nagyon késő este, meg nem voltak annyira öregek az olaszok sem, de pontosan az, sőt, több volt, mint amit a kis fejemben elképzeltem  – személyes, megható és különleges élmény. Úgyhogy ezennel az első tételt kipipáltnak tekintem.

Öreg olaszokkal késő este igazi olasz pizzát spaghettit enni    ✓

Újraindulunk!

Uhh… Na!

Van gépem, megyek nemsoká jót kajálni, van hosszú szakállam, tiszta retek a körmöm, építettem ma Bogyóval kerítést és simogattam alpakát. Szóval, élek, egyben vagyok, minden királyság, és ugyanez szerencsére Sütire is igaz. Csomó minden történt az utolsó blogposzt óta, csomó csomó minden, nem is tudom képes leszek-e mindent kellő pontossággal ide feloktrojálni, de megteszem a tőlem telhetőt. Rengeteg pozitív visszajelzést kaptam, itt is a posztok alatt, meg Facebookon is, úgyhogy remélem, ti, akik eddig olvastátok, és élveztétek az írásomat nem bátortalanodtok el a pöppet a hosszúra nyúlt szünet miatt, és újult lelkesedéssel követitek majd nyomom a saját és cimborám kalandjait! Van mit bepótolni, igyekszem mostantól minden nap egy újabb fejezettel bővíteni a blogot, amíg utol nem érem magamat, magunkat a történésekkel. Időközben a farmnaplót is írni kell, mert bár azt hittem itt kevésbé lesz eseménydús az élet mint kint az országúton, az van hogy nagyot tévedtem. Nem mi megyünk a kavalkád után, jön az ide magától! :)

No de. Hol is tartottunk?

Olaszországban, Grossetónál…