A Taverna

 Megírtam nagy békében a posztot, bent a tavernában, Grossetóban. Nagyon kis cuki volt a hely, a falon mindenféle mezőgazdasági eszközök, ősrégi sörösüvegek meg konzervek, a plafon fából a székek, minden szépen faragva, kis terítők, halászháló, nagyon hangulatos. Ahogy bent ücsörögtem, töltöttem a laptopot, beszélgettem valamit a két nénivel, megjött egy huszonéves fiatal srác, meg egy csajszi, kocsival. A tulaj néni gyerekei voltak, és beszéltek mindketten angolul, úgyhogy lepacsiztunk, és, gondoltam, ha már ott vagyok, viszonozom a kedvességüket és megebédelek itt, és kikértem egy lasagnát. Isteni jó volt, nem olyan mint a sulis menzás cucc, ezt egy mélytányérba adta oda a néni, ázott a paradicsomlében meg az olvadt sajtban, kanállal kellett kimerni, nyamnyamnyam. Kaja közben odaült hozzám a néni meg a srác, én meg, mivel hirtelen kisütött a nap, újabb kérdésekkel hozakodtam elő. Az étteremnek nagyon klassz fedett terasza volt, padokkal meg effélével, így rákérdeztem, hogy a nap hátralévő részére itt hagyhatom-e a tatyóm, és hogy olyat lehet-e hogy itt alszom a teraszon. Erre nagy beszélgetésbe kezdtek, elkomorodtak, azt hittem azt vitatják megengedjék-e, de tévedtem: a beszélgetés tárgya az volt, hogy milyen cuccokat hozzanak el otthonról hogy nekem a legkényelmesebb legyen! Valamint a lasagnáért sem voltak hajlandóak elfogadni a teljes árat, csak a felét. Nagyon megleptek, szépen megköszöntem, és úgy éreztem valamit adni szeretnék nekik, valami egyedit, viszonzásul.

A Taverna

 Ekkor jutott eszembe a kavics, amit Süti anyukájától kaptam, a Dunából. Tudom ajándékot tovább adni nem illik, de mégis, muszáj volt. Megkértem a lányt hogy fordítson, bementünk a konyhára, és elmagyaráztam a néninek hogy ez nem sok, még csak nem is nagyon szép, de legyen szíves elfogadni tőlem, mert ennyire rendes családot csak nagy ritkán talál az ember. Bekönnyezett a szeme, a másik néni és mosolygott nagyon, elfogadta, és mondta hogy amúgy is gyűjti a köveket, úgyhogy ezt a különleges darabot felrakja a tetejére.

 Odakint már nyoma sem volt az előző viharnak, hétágra, forrón sütött a nap, egyből fel is száradt az utca, a szél sem volt már olyan vad, úgyhogy a kistatyót megpakolva elindultam világgá. Először lecsekkoltam  a száradni kint hagyott holmim, még minden javában nedves volt. Úgy döntöttem, hogy kavics ajándékozásból szokást csinálok, és azoknak akiknek lehet sohasem tudom megszolgálni amit értem tesznek, adok egy-egy ilyen kis tokent, hálám jeléül. Lementem a víz mellé, és begyűjtöttem egy maroknyi szép fekete kavicsot, és jól elraktam a pénztárcámba. Nem ugyanaz, mintha otthonról hoztam volna magammal, de azért mégis. Legközelebb majd így teszek.

 Meleg lett az idő, a parton sehol egy lélek nem volt, úgyhogy úgy döntöttem, akármilyen hideg is legyen a víz, én most már pedig fürödni fogok. Mert olyan nincs, hogy Olaszországba lejöttem, és bele sem mártom magam a vízbe! Úgyhogy fogtam a motyóm, levetkőztem alsógatyára, és befutottam. Egyáltalán nem volt hideg, de azért nagyon meleg se, akkora hullámok voltak, hogyha hirtelen megtanultam volna vízen járni, mint Jézus, akkor is átcsaptak volna a fejem felett. Ott pancsoltam, ugráltam össze-vissza, locsoltam, köpködtem a sós vizet, senki sem látott, azt csináltam amit akartam. Kitaláltam azt a fantasztikus játékot hogy az igazán nagyon durván nagy hullámok előtt megállok egy helyben, és teli torokból kiabálok neki, úgyse hallja senki. Vagy másfél órát játszottam ott magamban, aztán elkezdtem vacogni, meg meg marta a szemem a víz, úgyhogy kijöttem.

 Megvolt hát a kötelező tengerparti fürdés, így október eleje táján, Olaszországban. Ekkor jöttem rá, hogy valszeg nem fogom tudni leszedni magamról a sót. Végigpróbáltam pár partmenti zuhanyzót, de persze mindegyik el volt zárva, így sanyarú sorsomba belenyugodva elindultam vissza száradó cuccaimhoz át- és felöltözni. Itt vettem észre egy sárga műanyag kajakot, amiben összegyűlt az esővíz. Perfekt zuhanyzó.

 Miközben locsoltam magam kijött a pasi akié a kajak volt. Egy nagy, modern, kétemeletes, tengerparti bárhoz tartozott, és a nappal együtt a tulaj is úgy döntött hogy felkel. Nem értett angolul, de csak nevetett amikor elmagyaráztam valójában mit is csinálok, és mondta hogy fürödjek nyugodtan. Mire végeztem a cuccom is megszáradt, minden, úgyhogy összeszedtem őket egy kupacba, majd a tulaj invitálására kiültem a teraszukra. Volt áram a falban, kaptam asztalt meg hosszabbítót is, pedig nem is fogyasztottam, egyszerűen csak jófej volt. Még a wifi jelszót is megadta.

Napsütés, pálmafák, tenger, bár - lehet irigykedni! :)

 Itt elvoltam még egy ideig, beszéltem apával, anyuval, haverokkal, próbáltam elérni Sütit is, de az már nem sikerült. Már sötét volt mire visszaértem a tavernába, úgyhogy be is hordtam a kiszáradt holmit. A nénike mondta hogy maradhatok nyugodtan odabent csicsikáig ha szeretnék, de voltak vendégek, nem akartam zavarni, meg nem is voltam még álmos, úgyhogy inkább elindultam felfedezni a kikötőt, ott még úgysem jártam. Egy folyó torkollott bele a nagy vízbe, a part mentén feljebb, a nehezebben hajózható, és emiatt gondolom olcsóbb helyeken a halászbárkák álltak, szépen sorban, a kikötőhöz közelebb eső részt a jachtok foglalták el. Először a halászhajókhoz mentem, ahol ráleltem egy idős csávóra, amint békésen pecázgatott a stégen. Beszédbe elegyedtünk, csak egy pici franciát, meg ugye olaszt beszélt, úgyhogy voltak problémák, de megoldottuk. Megkérdeztem van-e halpiac itt, és ha igen, mikor érnek vissza a halászok – az van ugyanis hogy rejtett vonzalmam van a vízi herkentyűk iránt. Nem is annyira az ízük - az majdnem mindnek ugyanolyan - hanem a változatosságuk és a ritkaságuk tetszik, meg különlegesek. Nekem a hazai Auchan halas része is olyan mint egy pici állatkert, még ha halottak is benne az állatok. A barátom mondta hogy fél hét körül hajóznak ki a hálókért, nyolc-kilenc fele jönnek vissza, ki mikor hogy, és lehet venni friss árut egyből a raktérből. Már kezdtem volna épp megörülni mikor rájöttem hogy semmit sem tudok kezdeni egy zacskó nyers hallal, akármennyire is szeretnék. Elköszöntem, és továbbálltam, le a jachtos részre. Benéztem egy kocsmába pisilni, páran voltak bent, ötvenes férfiak, gondolom halászok, az asztalon előttük hatalmas tálon kirendelt szendvics-katonák serege. Megkínáltak, el is vettem párat, de nem akartam sokáig maradni, valahogy itt nem jött be a hangulat.

 A jachtok között egy lélek sem volt, fehér árbocok meredeztek a sötét ég felé. A víz is olaj fekete, az ég szintúgy, de nem is ez volt az igazán félelmetes, hanem a kikötő halk zenéje. Az alapot a hajók oldalának ütődő víz csobbanása adta, amihez az árbocok és kötélzetek közt ezerféle hangmagasságban fütyülő szél társult. Néha megnyikordult egy-egy csörlő vagy fém alkatrész is, nagyon creepy volt, de tetszett. Kisétáltam egészen a legkülső stégig, ahonnan látni lehetett a töltésre épített piros és zöld lámpákat. Itt már nem mertem közel menni a vízhez, fújt a szél ezerrel, hideg is volt, szállt a vízpermet, és megvallom férfiasan kicsit be voltam tojva. Bele sem akartam gondolni mi történne ha valamilyen szerencsétlenség folytán bepottyannék a hullámok közé. Brrr. egy ideig itt elücsörögtem, aztán elindultam a szállásom felé. Visszafele másik úton mentem, egy camping szerűségen keresztül, ahol egy tíz-tizenötfős német turistacsoport grillezett meg sörözött, idősek javarészt. Megkérdeztem mikor indulnak tovább, remélve hogy észak fele tartanak és esetleg el tudnak dobni Pisáig, de sajnos épp csak hogy megérkeztek, és rákövetkező hét szerdán mentek csak haza. Jóccakát kívántam nekik ékes németséggel.

 A tavernában mire visszaértem már senki sem volt, csak a két nénike. Bementem a konyhába, beköszöntem, lecsüccsentem, kicsaptam a térképeket, és elkezdtem tervezni másnap reggeli indulásomat. Igaz azt beszéltük Sütivel hogy csak október negyedikén találkozunk Pisában, de úgy gondoltam eleget láttam Grossetoból, és majd eltöltök még egy napot valami másik random partmenti faluban. Egyszer csak megjelent a nénike feje a kisablakban, és megkérdezte, hogy kérek-e valamit. Mondtam neki hogy köszönöm, de mára már elköltöttem a kijutó pénzemet, amire csak rosszallóan megrázta a fejét, és intett hogy menjek be. Leültetett egy asztalhoz, és rám parancsolt hogy én már most ott maradok, és megeszek a tál spaghettit. Meg voltam teljesen illetődve. 

 Az eső verte a terasz oldalát, késő este volt, odabent jó meleg és jó illat, a két nénike halkan beszélgetett a konyhán, nevetgéltek, hozzám csak a foszlányok jutottak el. Nem soká ki is hozták a vacsorámat, szép díszes tányéron. Forró ragu spaghetti. Megköszöntem, a tulaj néni csak mosolygott, leült, és csendben nézte ahogy eszem. És én ettem, jóízűen, hálásan.

 A blog elején kitűztem egy bakancslistát, miket szeretnék csinálni, megélni, amíg utazom. Nem pizza ugyan, de spaghetti, nem volt nagyon késő este, meg nem voltak annyira öregek az olaszok sem, de pontosan az, sőt, több volt, mint amit a kis fejemben elképzeltem  – személyes, megható és különleges élmény. Úgyhogy ezennel az első tételt kipipáltnak tekintem.

Öreg olaszokkal késő este igazi olasz pizzát spaghettit enni    ✓