Nagy Grosseto

 Az éjszakát kint a teraszon töltöttem, miután bezárták a nénikék a helyet. A semmiből hatalmas nejlonokat hoztak, hogy azon aludjak, de mondtam nekik hogyha nem haragszanak inkább a padot választanám. Erre összenéztek és elkezdtek nevetni, hogy ez egyikőjüknek sem jutott eszébe, majd a tulaj néni megnyugtatott, hogy kényelmes jó padok ezek, a férje születésnapján ő is ezeken aludt. Megköszöntem még egyszer mindent, aztán elbúcsúztam, tudván reggel mire kinyitnak már nem leszek itt. Kaptam ölelést, meg buona nottét, aztán elmentek – én pedig nekiálltam berendezni az alvóhelyem. Összetoltam két padot a fal mellett, kicsaptam a hálózsákot, és vergődve, ügyetlenül belemásztam, nem nagyon volt helyem. Az éjszaka a várttal ellentétben rosszabbul telt mint az előző, mert bár az eső ellen védve voltam, a szúnyoginvázió ellen nem. Nem tudnám megmondani hányszor keltem fel arra hogy zúgnak a kis köcsögök a fejem körül, elég ratyi volt, annál is inkább mert tudtam hogy reggel hatkor el kell hagynom a helyet, mielőtt még valaki kérdezősködni kezd – hiába magyaráztam volna, hogy dehát megengedték. Reggel egy szalvétára hagytam egy kis üzenetet (előző poszt vége), és amit ígértem be is akarom váltani, egyszer majd, valamikor, visszatérek ide. Reggel kialvatlanul, ragacsosan, koszosan összerámoltam a cuccomat, és az első busszal leléptem nagy Grossetoba. Még előző este kinéztem egy benzinkutat magamnak gémapszon, ugye, akkor még ment a gépem, valami Via Matteóról induló busszal terveztem menni jó sokáig, egy IP kútig, és onnan tovább Pisába, de olyan retkesnek és ápolatlannak éreztem magam hogy úgy döntöttem ha törik ha szakad szerzek zuhanyt előtte valahol a városban. Meg különben is, nem volt hova rohanni, volt még egy napom a találkozóig Sütivel.

 A busz a vasútállomáson tett le, ahol megkérdeztem egy mosolygós néger nőt hogy hol találok közzuhanyzót. A vasútállomást javasolta, körbe is néztem, de nem volt fürdőjük, csak retyójuk, az is egy Euróért. Elindultam hát a városba, fürikereső portyára. Egymás után beszéltem mindenféle népekkel, a helyi füves trógerektől kezdve a katona portásig, de vagy a vasútállomásra akartak visszaküldeni, vagy lehetetlennél lehetetlenebb helyekkel hozakodtak elő. Egy éttermes arc például azt javasolta szálljak fel egy buszra, menjek ki a külvárosba egy parkba ahol senki se jár, van ott egy szökőkút, fürödjek abban. Köcce, majd talán máskor.

 Séta közben elkeveredtem a városka lepusztultabb, koszosabb részére, egymást érték a panelek, és az egyik szűk sikátor felé mutatva egy nagy narancssárga táblát láttam, „Lavanderia” felirattal. Na, ez lesz az én helyem, gondoltam, de kiderült hogy csak egy mosoda. Találkoztam viszont bent egy nővel, aki okos ötletet adott – menjek el a helyi caritasba, ott van zuhanyzó, és a létesítmény nem csak hajléktalanoknak van fenntartva, hanem mindenkinek akinek szüksége van rá, ha elmondom ki és mi vagyok biztosan beengednek. Arrafelé vettem hát az utamat, tűzött a nap, jól be is izzadt a hátam a táska alatt amitől csak még csövesebbnek éreztem magam, de menni kellett, úgyhogy mentem a remélt megváltás felé. Elmentem egy ingyenes mellrák szűrő rendezvény mellett, bepróbálkoztam hátha van zuhanyuk, de végül csak újabb útbaigazítást kaptam. Nem olyan egyszerű ám megtalálni valamit egy olasz városban, főleg ha azt sem tudod hogy pontosan mit keresel. Végül egy néni mutatta meg az omladozó betonépületet, mert mikor vagy ötödik nekifutásra sem sikerült elmagyaráznia merre kell mennem, inkább úgy döntött velem jön végig.

 A helyet egy apró rozsdás táblácska jelezte, de a bejáratot a lehetetlenségig felpakolt ócska bicikliket követve találtam meg. A szűk bejárón kisebb csoportokban ücsörögtek a menekültek, hajléktalanok, öregek, hatalmas táskámmal sűrű bocsánatkérések közepette átmanővereztem közöttük egészen az ajtóig. A folyosón csípős emberszag uralkodott, barnás mocsokban ázva kunkorodott a linóleum, a falról öles darabokban mállott a sárgás vakolat, amit ahelyett hogy felszedtek volna, apró darabokra törve a fal tövébe söpörtek. Tele volt minden emberekkel, akiknek nem jutott hely a padokon azok a földön, vagy a zsákjaikon ücsörögtek, mások csak álldogáltak. Közvetlenül utánam egy idős bácsika érkezett, füstös arcán ezernyi ránc, látszott rajta hogy meggyötörte az élet, tétován szorongatta a kis nejlonzacskóját és beállt a fal mellé. Az egyik fiatal arab srác, fehér farmer, fullcap, egy ideig szemezett vele, aztán felállt és biccentett hogy üljön le – tudtam már hogy a jó helyre jöttem. Megkérdeztem az egyik fickót hogy mit kell csinálnom ha fürödni akarok, és elirányított a tömegen keresztül a folyosó végére, egy kis szobához. Alig lehetett benne megmozdulni, a falon tavalyi naptár, meg ugye szentkép, pici asztalon régi számítógép, előtte egy idős bácsika, meg egy velem egykorú, nagyon szép, szelíd tekintetű lány. Látszott rajtuk hogy meg vannak lepve, ja, egy kicsit kitűntem a tömegből, korban, meg úgy amúgy is, a nagy sátrammal meg táskámmal felpakolva. A lány beszélt egy picit angolul, úgyhogy elmagyaráztam neki mit szeretnék, meg hogy ki vagyok, ő pedig folyamatosan fordított az öregnek. Kiderült hogy fürödni itt nem fogok tudni, mert egy hónappal ezelőtt eltörött a vízcső, és még nem lett megjavítva. Ellenben ha szeretnék, kaphatok ebédet, fél egykor kell idejönni érte, csak regisztrálnak az egyház rendszerébe, meg megnézik hogy azért a papírjaim megvannak-e. Megköszöntem, mondtam hogy egy ebédet elfogadok, az öreg biccentett, valamit mondott olaszul, aztán magunkra hagyott minket. A csajszika elkérte az útlevelem, közben kérdezgetett, hogy miért csinálom amit csinálok, hogy élek meg, ilyenek. Meg azt is elmondta hogy van valami templom, ami egybe van építve egy katolikus cserkész sulival, ott van a másik caritas, nézzek el oda, hátha szerencsém van, nyitva vannak, és akkor le tudok fürödni. Mikor meglátta a születési dátumomat elkerekedett a szeme, mondta hogy várjak egy kicsit, és kiment az öreg után. Jó öt perc múlva jött vissza, visszaadta a papírjaim, és mondta hogy nem fognak regisztrálni, itt a kajabon, meg hogy vacsisat is kérek-e vagy csak ebédeset. Csak ebédeset vettem, majd, mikor mentem kifelé, még megmondtam neki olaszul hogy nagyon szép. Teljesen zavarba jött, elég awkward volt, nem úgy ment ahogy terveztem, úgyhogy gyorsan elköszöntem és leléptem.

 Másfél órám volt még ebédidőig, úgyhogy úgy voltam vele hogy megkeresem azt a másik templomot. Alig fordultam ki az utcából amikor az úttest másik felén megláttam egy harmincas csávót, baseball sapkában, bakancsban, nagy, kopott zsákkal és sátorral a hátán. Valszeg ő vett előbb észre, mert már integetett amikor odanéztem, átsnittelt az úton, lekezeltünk. Pawel volt a neve, egy igazi hobó, másfél éve van az úton, dolgozgat, bliccel, utazik, a világban éli az életét, és éppen a caritas felé ment ő is kajabonért. Beszéltünk egy pár szót, aztán sok szerencsét meg jókedvet kívánt, és lelépett.

 A másik caritas felé nagyon nehezen találtam az utam, bolyongás közben betévedtem a város régi részébe. Kövezett utcácskák, spalettás ablakok, boltívek az utca felett, az egészet egy vörös kőből (mi másból) rakott vár koronázta. Turistákat szinte sehol sem lehetett látni, egy-két párocska ücsörgött csak a várkertben és ennyi. Gyorsan körbenéztem, de nem volt sok időm, vissza akartam érni ebédre. Fáradt voltam, picit nyűgös hogy több órája caplatok fürdő után teljesen sikertelenül, nem soká indulnom is kellett vissza, nyomta a zsák a hátam, szóval ledobtam magam egy padra, ahogy voltam elfeküdtem, és néztem alulról a pálmafákat.

 Ebédre összekaptam magam, és visszamentem. Már messziről látni lehetett a sort, ami a caritas előtt állt, az emberek kint dekkoltak az utcán. Bementem belülre, hogy megkérdezzem mi, meg hogyan van, nem teljesen értettem a rendszert, és hirtelen nem találtam senkit aki legalább picit beszélt volna olyan nyelven amilyen én is. Odabent összefutottam az öreggel, aki mondta hogy maradjak csak itt, negyvenesével vannak beengedve a rászorulók, majd az első etappal pluszban bemegyek. Néztem az embereket, az emberek néztem engem, kicsit kínosan éreztem magam hogy gazdagabb vagyok mint ők, és még kiváltságokban is részesülök, pedig csak pár órája toltam be a fejem a városba. Jó fél órát ácsorogtam ott, kínosan ügyelve a táskámra, az ebéd késett, egyre érezhetőbb lett a türelmetlenség, majd hirtelen búgó géphang töltötte meg a folyosót, mint amilyen az amerikai filmekben a börtönökben van amikor zárják a rácsokat, barátságtalan, hideg, idegesítő, na, pont olyan. Szezám kitárul, gumikesztyűs önkéntesek elkezdik számolni a népet, meg elvenni a jegyeket. Elég para volt, kicsit el is bizonytalanodtam hogy be akarok-e menni, nem lenne-e okosabb inkább még most kisomfordálni és valami kaját venni a boltban, de az öreg ellőtte ezt a lehetőséget amikor mosolyogva vállamra tette a kezét és pár szót váltva az önkéntesekkel beprotezsált a fémajtók mögé. Odabent kis folyosó, balra retyó meg a törött zuhany, benne celluxal rögzített nyomtatópapírra tollal felfirkantva hogy fuori servizio. A kis teremből egy ajtó nyílt a kajálda felé, egy a konyhába, a fal mellett műanyag ládákban cipő, ruha, játék, bébitáp, efféle. A menza az volt, aminek lennie kellett – egy menza. Adtak bolognait, lecsóshúshoz kísértetiesen hasonló kaját rizzsel, barackot és kenyeret, ha akartál venni. Akartam. Körbenéztem, hova tegyem le a tálcámat, a szép lányt kerestem de nem volt itt, tényleg kicsit úgy éreztem magam mint a börtönben, ahol megvernek ha rossz asztalhoz ülsz. Végül a korábban látott ráncos arcú bácsi meg egy öreg nénike mellé ültem, a sarokba, sem a menekültek asztalát, sem a rosszarcú négerekből álló bandát nem mertem bevállalni. Megeszegettem a kis kajámat a műanyag eszcájggal, közben megjelent a csajszi is, mosolygott, biccentett, aztán rohant tovább a kenyereskosárral. Maradék a hordóba, műanyag és szalvéta a kukába, tálca a polcra, és úton is voltam, most már pontos útbaigazítással felszerelve, a másik caritas felé.

 Jó órát kellet sétálni még a városban, mire elértem a leírt templomhoz. Az első ami feltűnt a rengeteg autó volt, aztán a szívecskés lufik hada, majd az ünneplőbe öltözött tömeg. Esküvő. Puff. Még ha nyitva is lettek volna aznap, nem hiszem, hogy fogadtak volna csóri stopposokat fürödni. Elindultam hát vissza a vasútállomás felé, minden reményem összetörve, mikor megláttam egy Conad szupermarket táblát, és rávettem magam hogy csekkoljam még itt a kukákat, hátha találok valamit. Bementem az épület mögé, kis utca, másik oldalon lakóházak, a kukák nem túl diszkrét helyre kihelyezve, de nem érdekelt, ha már eljöttem idáig csak körbenézek. Jól tettem. Találtam egy csomó olivás kenyeret, két csomag ruccolát, és egy egész, hibátlan sárgadinnyét, ami mindössze annyit vétett a világ ellen hogy egy pici hasadás volt az oldalán. Kivágtam a hibás részt,és bezacskóztam a zsákmányt. Alig bírtam bepakolni a cuccot a tatyóba, de azért végül csak sikerült, lesajnáló tekintetek kereszttüzében. Elmehetnek messzire. Nekik nincs sárgadinnyéjük.

Aki érti érti :)

 Visszafele vettem az irányt, megkérdeztem merre a legrövidebb, és még így is negyvenöt percet saccolt az arc akivel beszéltem. Tömegközlekedésre nem akartam felszállni, óva intett tőle, mondta hogy gyakran ellenőriznek, és őt is már nem emlékszem hány, de sok Euróra megbüntették. Úgyhogy maradt a gyalogbusz, egyenest tovább. Egy kis téren mentem keresztül, ahol volt egy halárus, megnéztem a portékáját – a herkentyűk feléről azt sem tudtam mi, sosem láttam ilyeneket – mellette pedig egy gyümölcsös volt, ahol szintén körbenéztem. Volt ott valami gyümi, sárgás volt, kerek, öklömnyi, és kis kacs lógott ki a tetejéből. Ringlónak túl nagy volt, de úgy nézett ki, nem tudtam mi lehet, rákérdeztem hát, de csak olasz választ kaptam. Mondtam a néninek, hogy akkor kérnék egy szemet, nem, nem egy kilót, mire nevetett, legyintett, és a kezembe nyomott egyet, meg aztán még egyet. Nem tévedtem nagyot, olyasmi íze volt mint a ringlónak, csak sokkal édesebb, séta közben elnyammogtam, majd hirtelen megálltam és ledermedtem. A második gyüminek véletlenül lenyeltem a magját – olyan két szilvamag méretű tűhegyes végű képződményt. Nem volt mit tenni, imádkoztam hogy ebből baj ne legyen, és mentem tovább.

 Végül miután egy csapat kisiskolás útbaigazított, eljutottam az állomásra, ahol viszont rájöttem hogy elfelejtettem a pontos megálló nevet, ahol le kell szállnom, meg az utcát is ahonnan a buszom indul. Valami Matteo? Vagy Matteotti? Meg akartam nézni neten, de nem engedett fel az állomásos wifire, végül egy fehérszőke, sápadt, nagyon sovány csajszitól kérdeztem meg, tud-e segíteni. Izlandi volt, de Grossetoban élt, egy hippi olasz gyerek várta vele a buszt, néztek mapszot, de semmire se mentünk vele, és végül a gyerek kérdezte meg a busz sofőrt hogy azonosítsa már be utcanév foszlányaimat. Egy IP kútra akartam kijutni, ennyit tudtam, a sofőr mondta hogy Via Matteo, ilyen létezik csak, és nagyjából megmondta merre kell menni. A srác, Mario, révén semmi dolga sem volt, vállalkozott hogy elkísér, így hát elbúcsúztunk a lánytól, és elindultunk, vissza be a városba. De még így sem találtuk az utcát. Út közben beszélgettünk, meséltem neki az utamról, kiderült hogy ő is stoppolt már sokat, és amikor ahhoz a részhez értünk hogy négy napja nem fürödtem, jól kiröhögött, majd mondta hogy ha odaadom a telóm felhívja az egyik lányismerősét aki itt lakik a közelben, és megkérdezi lezuhanyozhatok-e nála. Nem jött be, de az utcát végül azért csak megtaláltuk. Elbúcsúztunk, én meg ledobtam a tatyóm hogy csekkoljam a menetrendet.

 Ehhhhhh……

 Napi egyetlen egyszer jár oda a busz – reggel hat óra negyvenkor. Picit megmorcosodtam, de mondogattam magamban, semmi baj, semmi gáz, majd kisétálok vagy kistoppolok oda valahogy. Elindultam hát vissza, gyalog, az állomás felé. A pontos utat nem tudtam, netet kellett szereznem, és az egyik bezárt számtech bolt előtt láttam egy borzas hajú arab vágású srácot ücsörögni, okostelefonnal és egy üveg sörrel. Aihim volt a neve, Tunéziából érkezett, és több mint segítőkész és rendes volt. Megkínált cigivel is, amit visszautasítottam – ő szinte egyik szálról gyújtotta a másikat, és közben hevesen magyarázott meg mutogatott a képernyő fölött. Alig beszélt angolul, így nem volt egyszerű a dolog. Mondta hogy ha várok vele még tíz percet, jönnek a haverjai, és ők kiválóan beszélik a nyelvet. Okés. Legyen.

 Ahogy ígérte, tíz perc múlva meg is jöttek. Négy néger srác, letolt gatya, deszkás cipő, cigi, olyan korombeliek mind, de egytől-egyig két méter felett. Titkos pacsik csattantak, Aihim magyarázott, közben minden második elhangzott szó az hogy váffánkúló (nemtom hogy kell írni). Végül megállapodtak, hogy mivel nekik sincs semmi dolguk, ketten kisétálnak velem, ám baromi messze van. Nézték, forgatták a térképet, és szinte teljesen biztos voltam benne hogy nem mérték fel rendesen a távolságot, de ám legyen, addig sem unatkozom. Aihim, meg a legmagasabb néger srác, Arafang lettek ideiglenes kalauzaim. Arafang Gambiából jött, jól beszélt angolul, de erősen dadogott ha észrevette hogy nézem miközben beszél, úgyhogy próbáltam vele úgy társalogni hogy közben magam elé meredek, ez működött. Fiatal srácok mindketten, akik szeretnének csak rendesen megélni egy hülye elcseszett világban, nagy álmokkal, de kevés lehetőséggel maguk előtt. Végig nagyon rendesek voltak, meséltek Grossetoról, Olaszországról, a nápolyi maffiáról, a carabinieriről. Aihimet egyre inkább elvesztettük, nem is figyelt, meg nem is szállt be a beszélgetésbe. Arafang elmesélte, hogy a nagyobbik bátyja itt tanul jogot, míg a fiatalabbik drogdíler. „It’s not easy here man, it’s not easy” ezt mondogatta, és el is hittem neki, hogy nem az. A szüleik Gambiában maradtak, csak ők voltak idekint, és a bátyja bizniszéből élnek, elég jól, mindhárman. Ő az utolsó évét végzi középsulin, gépészmérnök akar lenni, de nem megy neki nagyon a matek. Kisétáltunk egészen a város szélére,elértünk az autópálya felhajtóra, azon az úton amit ők kitaláltak, ám mikor itt csekkoltuk a térképet, kiderült hogy még mindig hat kilométernyire délre vagyunk az IP kúttól. Ekkor Arafang megfogta a tatyómat. Azt mondta, hogy nem fogunk kisétálni, hanem szépen visszamegyünk a vasútállomásra, és felszállok a vonatra, nem drága a jegy, és ő fogja kifizetni nekem, ajándékként.

 Mondtam hogy szó sem lehet róla, de csak erősködött, míg végül úgy döntöttem magamban, nem érdekel, visszamegyünk, és megveszem magamnak a jegyet. Megszakadt a hátam visszafele már a zsáktól, ezt ő is észrevette, és megkérdezte hány kilós a tatyóm. Mondtam hogy olyan tizenhét körül, mire elkezdte levenni a hátamról hogy visszafele majd ő cipeli. Mikor felvette a hátára elkezdett röhögve poénkodni „I’m your slave!”,és begörnyedve vonszolta magát. Annyira kínosan éreztem magam hogy azt leírni nem tudom, de ő csak nevetett, aztán megveregette a vállam, hogy minden rendben, csak vicc volt. Így sétáltunk együtt vissza az állomásra. A vonatomig durván tíz perc volt hátra, egy kassza volt csak nyitva, kilométeres sor állt, az ürge pedig emberfeletti lassússággal nyammogott az aprókkal, úgyhogy kiálltunk a sorból és csekkoltuk az automatát.

 Na ekkor jött a pofára esés. A saccolt hat Euró helyett tizenkettő volt a jegy, Arafang még mindig ragaszkodott hozzá hogy kifizeti, mondtam nagyon hálás vagyok a segítségért, de én is rakok bele pénzt – ha már az én jegyem – de amikor meglátta az árat, apróra összehúzta a száját. Elővett egy húsz Euróst, megfogta a kezemet, belenyomta, és összezárta a markával. 

- Na most, mivel ez nagyon sok pénz, most szállj fel a vonatra, ha jön a kalauz mondd azt hogy futottál. Ezt pedig rakd el magadnak. 

 Nem találtam szavakat. Nem akartam elfogadni, de amint szóra nyitottam a szám lepisszentett. Benyúltam a tárcámba, elraktam a pénzt, és kivettem egy kavicsot, és ugyanúgy, ahogy ő odaadta a pénzt, odaadtam neki. Nem volt mit mondani.

 Elkísért egészen a vonatig, ahol a telómba beírta az email címét, és megígértette hogy tartjuk a kapcsolatot. Egy idegen, akit alig másfél órája ismerek, de mégis úgy éreztem egy egész életre szereztem egy barátot. Megígértem.

 A vonaton még mindig a történtek hatása alatt voltam, egyszerűen nem akartam elhinni, és nem tudtam hogy mit kéne most érezni. Annyit tudtam, hogy szégyellem magam. Szégyellem magam, azért, mert egy nálam sokkal rosszabb körülmények között elő srác hatezer forintnyi pénzt nyomott a markomba hogy folytathassam a hobbiból választott utazásom. Az úri szórakozásom. Mindezt azért, mert – bár pénz van nálam – be kell azt osztanom, és nem akarom elkölteni. Mélységesen szégyelltem magam, de már nem tudtam visszacsinálni, úgyhogy úgy döntöttem az a legjobb, ha csak végtelenül hálás maradok neki, és ha alkalmam nyílik rá, én is ugyanígy teszek mással.

 Elhelyezkedtem a székemben, a két emeletes vonaton, kiváló kallerfigyelő pozícióba. Az első megállónál egy csajszi jött be az amúgy tök üres vagonba. Raszta haj, Lennon szemüveg, indiai gatya, telefirkált-színezett szimatszatyor, karkötők halmai, nyakában om medál. Nem vett észre, elsétált mellettem, lehuppant a kocsi másik végébe. Már rég megtanultam hogyha szimpatikus emberrel beszédbe elegyedek abból csak jó sülhet ki, úgyhogy oda is mentem hozzá, elkezdtünk dumálni, majd megkérdeztem nem akar-e odaülni, ne kelljen már lekókányolnom a tatyómat. Annának hívták, vérbeli hippi, és éppen barátnőjéhez igyekezett. Egy Castagnetto nevű falucskában lakik, és kiderült hogy a szülei egy WWOOF farmot üzemeltetnek – pont olyat, ahová Németországba én is tartok, az alpakákhoz! Meséltem róla hogyan meg mint utazom, mondta hogy a volt pasija is nagy stoppos, úgy ismerkedtek meg a sráccal hogy odawwoofolt a farmjukra. Sajnos alig ment pár megállót, de így is kaptam egy kontaktot, hogy majd ha úgy alakul, menjek hozzájuk látogatóba, vagy farmolni. Integettem az ablakból a barátnőjének, aztán kizötyögtünk az állomásról.

 Olyan két megálló múltán hirtelen hallottam hogy nyílik a vagonajtó – a hátam mögött. Fakk. Hátrafordultam, a kalauzbácsi pedig egyből kiszúrt, és kettesével szedve a lépcsőket elindult felém. Mondtam olaszul hogy nincs jegyem, de leszállok a következő megállónál. Erre csak biccentett, továbbment, én pedig leszálltam a következő megállónál.

 Egy kis falusi állomáson találtam magam, velem szembe olyan száz méterre a tenger, mögöttem erdőszerűség, tele mandulafenyővel (intenzív gúglözés alapján sikerült csak megtalálnom mi a neve, de nagyon menőn néznek ki), a falon kék alapon fehér betűkkel Castiglioncello felirat állt. Pici váró, tiszta retek, mellette vizesblokk, egyetlen utcácska az egész falu kábé. Lassan kezdett lemenni a nap, úgyhogy szállás után kellett néznem, utálok éjszaka helyet keresgélni. Az erdőszerű rész jó ötletnek tűnt.

 Mint kiderült, ez egy botanikus kert, és valami vár van a közepén, ha a Castiglioncello név nem lenne elég árulkodó. Magas fallal volt körbevéve, egyből azt néztem hol lehetne zárás után bemászni, mert akkor legalább a cuccaimat nem kéne féltenem, de minden kis lyuk és rés ráccsal volt lezárva. Elkezdtem a vár felé sétálni, és közben a reggelre gondoltam, hogy valahol netet kell majd találnom. Jött szembe két öreg néni, meg is kérdeztem van-e meki vagy valami hasonló gyorsétterem a környéken, ami bázis lehetne. A beszédesebb néni teljesen megrökönyödött a kérdésen, egészen fel volt háborodva, olaszul puffogva hagyott faképnél, és akkor már én is tudtam hogy hülye kérdés volt. Felmásztam a domb tetejére, és elérkeztem a várhoz. A hely, egy az egyben, Trónok Harcás Királyvár, esküszöm. Vörös kőből rakott erőd, mediterrán növények, virágok, kis sóderes utak, tenger, nagyon hangulatos király kis falu, megtetszett egészen, nem is bántam már hogy lerakott a kalauz. A vár oldalában találtam egy nyitott, apró bejáratot, és gondoltam egy utolsó, elkeseredett próbálkozásként benézek, hátha, háááááátha van odabent fürdő. Nem gondoltam a vállalkozást komolyan, de mit ad Isten, az első ajtó jobbra az volt.

King's Landing, menő fákkal, villanyvezetékkel

 Csempézett kis szoba, olyan mint egy sulis öltöző, két kis kabinnal, tárva-nyitva. Nem akartam elhinni a szerencsémet, ledobtam a tatyót, gondosan magamra zártam mindent, és anélkül hogy felkapcsoltam volna a villanyt megnéztem van-e meleg víz. Volt.

 Váááááááááh! Minden cuccom le, be a zuhanyba, nem hoztam magammal papucsot, de kit érdekel, meleg víz! Úgy gondoltam gyorsan lezuhanyzok, leszedem a retek javát mielőtt valaki fülön csíp, de mikor elkezdett ömleni az arcomba az forró áldás nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Durván fél óráig fürödhettem, szép komótosan, és lehet tovább is öntöztetem magam ha nem kezdett volna el elfogyni a meleg víz. Hoppá, erre nem számítottam, reméltem senki más nem akar ma már itt fürödni. Kikászálódtam a helyemről, az összes tükör, meg az ablak is tiszta pára, felhúztam egy pár nagyjából friss zoknit, fogat mostam, megborotválkoztam, kicsit ökörködtem a tükör előtt aztán szépen óvatosan kisomfordáltam. Mikor kiléptem, valami furcsa volt, mintha nem azon a helyen lettem volna mint ahol bejöttem. Jó pár másodpercig eltartott mire rájöttem mi történt – a folyosót, amin át érkeztem, egy nagy fekete kétszárnyú vasajtó zárta le! Na ne már, most kajak bezártak egy várba? A kezdeti sokk után egyből elkezdtem észrevenni a lehetőségeket, ha bezártak, akkor reggelig senki sem jön ide, fedett, meleg helyen alszom majd, talán bealmolhatok a fürdőbe és reggel kiosonok, senki sem tudja meg hogy itt voltam. Kivéve ha takarítanak, de akkor meg tök mindegy, mert úgyis megtalálnak akárhová megyek. Óvatos felfedezőútra indultam, majd hirtelen az egyik szobából egy fekete hajú nő nyitott ki.

 Azt sem tudtam köpjek-e vagy nyeljek, eléggé megilletődtem, össze-vissza makogtam vécézésről, meg fürdésről, de amikor láttam hogy nem nagyon lesz ideges, meg ő sem tudja hogy most mi van, elmondtam az igazat, és megkérdeztem jár-e erre valaki még ma este. Elmondta hogy ő az egyik utolsó, és hogy ez valójában egy színház – ez megmagyarázza a zuhanyzót – de most esküvő volt itt, és ő is csak három napig van, vendégszervező, szóval nem igazán kompetens, de szerinte jobban járnék ha valahol odakint aludnék, mielőtt még valaki rám hívja a rendőrséget. A park nem soká zár, egy darab biztiőr van, de ha jó helyet találok nem lehet probléma, csak ne csapjak zajt. Nagyon jó fej volt, kiengedett a kulcsával, majd búcsú előtt megbeszéltük, hogy mi sosem találkoztunk.

A boltíves rész az erkélyem

 Nem mentem messzire, a kijárattól nem messze volt egy kis balkon, kőlépcsőn lehetett rá feljutni, és odafent, ahol a lépcső benyílik a balkonba, a kőből rakott korlát és a fal között kiváló alvóhelyet találtam. Lecuccoltam szép csendben, és nekiálltam megvacsizni a pékségből kapott maradékokből, és a Grossetói szupermarketes kajából. Közben beszéltem Sütivel, hogy merre van, mondta hogy ő már Pisában, és valami reptéren fog aludni. Mondtam neki hogy ne várjon rám, menjen, én a kastélyban alszom, majd holnap reggel kibliccelek odáig, és ahogy szoktunk, az állomáson találkozunk. Épp nagyban nyomtam be az arcomba a lilahagymát meg a sajtot, törökülésben gubbasztva a hálózsákomon amikor lépteket hallottam, majd nem sokra rá egy párocska andalgott fel az erkélyemre. Mivel háttal voltak nekem, nem vettek észre, nem tudtam most szóljak-e nekik vagy mi van, úgyhogy inkább megvártam mi lesz. Lefele menet, mikor megláttak, az ujjamat a szám elé téve vigyorogva mutattam hogy psszt!, mire mindketten bólogatni meg nevetni kezdtek. Mikor eljöttek mellettem, még halkan odasúgtam hogy buona notte, aztán bebújtam a hálózsákomba, és egy jó hosszú nap után, végre tisztán, jól lakottan, csicsikáltam.