Az éjszaka a kastélyban eseménytelenül telt,
senki sem piszkált vagy zaklatott. Az egyetlen szépséghibája csak az volt a
dolognak, hogy a szél, lassan, de biztosan elkezdte rám hordani a tornyot apró
szúrós homokszemek formájában - bemásztak a hálózsákba, a fülembe, a zoknim alá,
a kajás zacskómba, mindenhova amin egy ici-pici rés volt, és oda is amin nem.
Reggel hatra állítottam csipogót, de nem tudtam felkelni, úgyhogy úgy voltam
vele addig alszom amíg magamtól meg nem ébredek, vagy amíg valaki fel nem kelt.
Olyan nyolc körül jöttek az első bámészkodók, öreg nénik hadára keltem, akik
rosszallóan csóválták a fejüket. Kimásztam a hálózsákból, egy szál boxerben és
elkezdtem pakolni, hogy legyen is okuk a csóválásra. Összekaptam a holmim,
aztán ki a kertből, le a falucskába, netet kellett találnom, hogy keressek
stopp helyet innen Pisáig, úgyhogy nekiálltam körbenézni a kisebb bárok között.
Sós tenger illat volt, sütött a nap, de a nagy teniszkomplexumon kívül minden
zárva volt. Vagyis, az egyik kis kocsmában volt net is meg áram is, de nem
akartak beengedni. Végül egy nagyon fancy, nagyon burzsuj kávézóhoz vetődtem,
itt többen is ültek, fiatal lányok szolgáltak fel, úgyhogy bekéredzkedtem, konnektoruk azonban csak a burzsujnál is burzsujabb, selyemszalvétás, puha
székes, csipketerítős szobában volt, úgyhogy oda dobtam le a tatyóm,
helyezkedtem el, és kapcsoltam be a gépem.
Kapcsoltam volna be a gépem. Ugyanis nem tudtam bekapcsolni a gépem. Kezdetben
az alján a bekapcsolást meg az áramot jelző lámpák villogtak, meg bőgött a
procihűtő, de se kép, se hang, kikapcsolta magát. Egy idő után már a hűtő sem indult
be. Akármit varázsoltam, semmi sem történt, morcos lettem, meg az egyik
felszolgálócsajnak nem nagyon tetszett hogy bevettem magam ide, úgyhogy a világ
ellen szánt bosszúként kikértem egy croissant (croissantot?). Nagyon fincsi
volt, meg annyira drága sem, azt benyammogtam, elvittem egy marék barnacukrot, ínséges időkre,
és tovább álltam. Beugrottam egy szupermarketbe reggeliért, mert semelyik kukában sem találtam semmit, a ruccola magában meg nem annyira laktató, én meg éhes voltam.
Végül egy kis kenyérkével, egy üveg tejjel és egy kis dobozos Nesquik kakaóval
távoztam. Mivel internetet nem találtam, nem nagyon volt más választásom mint
hogy megint blicceléshez folyamodok, akármennyire nem is tetszik meg utálom. Ha
stoppolok, az jó buli, emberekkel találkozom, van időm, nyugi van, de
bliccelésssel nem fun az utazás, mindig résen kell lenned, nem tudsz lazítani,
meg egyébként is. Szóval visszamentem a vonatmegállóhoz, megpróbáltam kakaót
keverni, aminek az lett a vége hogy az egész nadrágom meg egy nagy folt a
földön tiszta kakaópor lett amikor lebillent a combomról a doboz. Egy csávó állt
rajtam kívül a megállóban, de nem szólt semmit csak kiröhögött. Végül nekiálltam
svájcibicskával megenni a kukás dinnyét is, könyékig cukros lében áztam mire végeztem.
Jó sokat kellett várnom a vonatra, majdnem egy órát, közben megbeszéltük
Sütivel telón hogy majd a vasútállomáson találkozunk.
A vonaton volt konnektor, próbáltam a gépbe megint életet lehelni, de nem nagyon sikerült, egészen elkeseredtem. Szerencsére
Pisáig gond nélkül eljutottam, valami negyven perc volt az út, közben néztem a
ködben úszó, gyönyörű tengerpartot, Toscana dombjait, olajfáit.
Pisa. Ugyanolyan vasútállomás mint a többi, sok utazó, táskákkal, bőröndökkel, ázsiaiak hada, négerek próbáltak nekem olcsóért faelefántot eladni,
de én nekem Süti kellett, aki nem volt sehol. Fél órácskát vártam rá, mire
megjött. Le akartunk csüccsenni a műanyag padokra az állomás előtt, de minden
tiszta víz volt még az előző esti esőtől, úgyhogy inkább álltunk, tekertem neki
egy cigit, aztán dumáltunk – régóta nem láttuk egymást, volt mit mesélni.
Firenze állítólag nagyon bulis volt, találkozott valami Bipur vagy Vipur nevű
indiai csókával a hostelben ahol aludt, vele lógtak meg ökörködtek, de ami
fontosabb volt, hogy ma reggel találkozott itt egy Nicolette nevű holland
csajjal, szóval lesz kivel megnézni a várost. Meg, beszélt egy csövessel, aki
megmondta hogy reggel kilenckor lehet reggelit kapni a caritasnál, meg fürödni,
ha akarunk. Mivel még volt időnk a találkozóig a holland lánnyal, beültünk a
vasútállomási mekibe, ahol csekkoltam egyik ismerősöm, Christian üzenetét.
Christiant
ugyanabból a táborból ismerem mint Francescot és Constanzet, jókedvű, vidám,
nagyon művelt fiatal olasz srác, Pisa volt kiírva Facebookon lakóhelyének,
úgyhogy még pár nappal korábban írtam neki, alhatunk-e nála, de nem válaszolt.
Idáig. Azt írta, hatodikán délutánt tudnánk találkozni, a szállás nem opció, de
cuccot tárolni meg fürödni tudunk ha szeretnénk, hetedikén megy Kínába három
hónapra, de mindezek ellenére nagyon örülne neki ha össze tudnánk futni,
találkoznánk, sok év után. Megköszöntem a válaszát, de már akkor tudtuk hogy
hatodikára rég elhagyjuk Pisát, így ez a dolog sajnos ugrott. Kicsit szomorú
voltam, de hát ez van.
A holland csajszi sem jött addigra amikorra
ígérte magát, Süti felhívta, és végül az lett hogy kimentünk hozzá a hostelhez,
valami problémája akadt a becsekkolással. Nem volt egyszerű rálelni a helyre,
de végül csak sikerült.
Nicolette, saját szelfi
Odabent egy ázsiai srác állt a pultnál, megkérdeztük
tőle vajon lerakhatjuk-e a cuccainkat itt, de nem engedte meg. Volt azonban egy
nagy befőttesüveg a pulton, ami tele volt mindenféle különböző országokból
származó pénzekkel. Az volt az ötlet, hogy kivehettél amit akartál, és neked is
be kellett rakni valami pénzt. Tök menő volt, bele is dobtam egy húszast, és
meg is érkezett Nicolette. Huszonhét a csajszika, szőke, mosolygós, kicsit
fura, meg nehezen beszél emberekkel, de amúgy rendben volt nagyon, és örültem
hogy megint van útitársunk. Annál is inkább mert a hostelből volt térképe,
úgyhogy legalább nagyjából tudta miket érdemes megnézni – azon a torony cuccon
vagy min kívül, ugye. :)
Pisa nem nagy, nem is élnek sokan benne, de sok a diák, mindenhol éttermek meg hostelek, fagyizók, divatboltok, efféle. Ami érdekes volt, és Sütivel
mindkettőnknek egyből feltűnt, azok a kommunista graffitik mindenhol. Nem ez az
első város, ahol sarlókalapácsokat, vörös csillagokat, antifa feliratokat
találtunk, de Pisa ebben a tekintetben minden eddigit felülmúlt. Nem értettük
nagyon, miért, vagy kik, tippünk az volt hogy a bevándorlók lehetnek talán az
egyre erősödő idegengyűlölet miatt, Nicolette is észrevette őket (mármint a graffitiket), de választ ő
sem tudott mondani. Elindultunk hát, befele a városba. Egyetlen egyenes út
vezet a toronyig, a főút, azon indultunk, úgy döntöttünk megnézzük a várost és
nem szállunk buszra. Meg is érte, elmentünk valami kis piac mellett, kóstoltunk
sajtot meg husit a kis pálcikákról – tiszta Nashmarkt – éttermek, pici házak
között haladtunk, útközben meséltünk Nicolette-nek arról hogy hogyan utazunk,
nem fogadta nagy lelkesedéssel, kicsit inkább ilyen „teljesen hülyék vagytok”
válasza volt a dologra. Ő is mesélt magáról, hogy négy helyen dolgozik,
egyszerre, de most van egy hét szabija úgyhogy utazik és elkölti a pénzét –
egyedül.Ezután Veronába majd Velencébe megy, és az egy hét lejártával indul majd újra haza Hollandiába, Utrechtbe.
Egyszer csak Süti kiszúrt egy táblát, fagyit
árultak, és diákoknak kedvezményesen! Előkapartam az ISIC kártyámat, lévén
minden cuccunkat vittük a hátunkon, ugye, és bementem előre hogy lyukat
beszéljek az eladóbácsi hasába. Nem nagyon kellett erőlködnöm, megkaptuk az
olcsó fagyit, és nagyon nagyon finom volt, én mandulásat meg vaníliásat ettem, ha jól emlékszem, de fene tudja, azt tudom hogy Süti az öreg Bud Spencer hagyatéka előtt fejet hajtva pisztáciát kért. Indultunk volna tovább, amikor az
arc utánunk kiáltott, olaszul, nem értettük először mit, majd végül leesett mindenkinek - Süti otthagyta a pénztárcáját az asztalon. Mikor ment
volna érte, az ürge úgy csinált, mintha észrevétlenül elrakná a zsebébe, közben
fütyörészett, de aztán végül visszaadta, jót nevettünk. Átmentünk egy híd
felett, a másik oldalon láttuk hogy a rakparton végig állnak az eladós standok,
jó sült husi illat áradt, és nem sokkal később kilyukadtunk a toronyhoz.
Nahát, az első amit el tudok mondani, én azt
hittem hogy ez sokkal magasabb. Mármint, magas, persze, meg minden, de azért
annyira mégsem. Be van dőlve oldalra, körben pedig el van kerítve, a talapzata
márvánnyal megerősítve. Valahol azt olvastam a neten hogy ebbe nem lehet
bemenni és ki van belezve, de embereket láttunk a tetején, úgyhogy kiderült
hogy rosszul tudtam. Be lehetett volna menni, sok Euróért, amit nem akartunk kifizetni. A környező múzeumok is pénzesek voltak, sajnos. A torony mögött, a múzeumok által körülvéve pedig ott húzódott a szelfi mező.
A fű gyönyörű rövidre vágva mindenütt, nem
lehetett rálépni, el volt kerítve kötéllel. Az emberek java részét persze ez nem
érdekelte, de állítólag van ilyen hogy fű rendőrség akik néha körbemászkálnak
és agyonbüntetik a szelfiző tömeget. Beteg. Pontosan nem emlékszem, mennyi járt érte, valami 28,69€ vagy 26,89€, vagy valami hasonlóan nevetségesen pontos összeg, egy
centnyivel sem kevesebb sem több, ha megsérted a gyönyörű húsos pisai csodafű jogait. Mi azért nem kockáztattuk meg több napi kaja árát poénból, jó
képet lehet lőni a betonról is. Úgyhogy neki is álltam megvalósítani
bakancslistám következő lépését, a nyomi tömegszelfit a ferde toronnyal. Vicces volt csatlakozni a fényképezőgéppel guggoló-fekvő-nyújtózkodó ezer nyelven magyarázó népek tömegéhez, és végül, komoly beállítások és a fény megfontolása után megszültük.
Íme a remekmű:
Persze
Nicolettenek is kellett kép, nem is akármennyi, elvoltunk a precíz beállítással egy darabig, emberek mászkáltak oda-vissza állandóan. Amúgy, a torony mellett álló dóm és a
másik oldalon lévő fura, kör alakú kupolás izé sokkal menőbb mint a torony
maga, legalábbis szerintem, de kiderült hogy az egyikhez jegy kell, meg a
másikhoz is, ahhoz ingyen van, de ma már mégsem lehet bejutni mert miséznek.
A dómot, mint minden mást nagyjából, épp felújították, így egybe nem lehetett látni, de egy hatalmas, gyönyörű épületről van szó, és a kapuja, hát az
valami nagyon durva. Több tonnás, nem akarok hülyeséget mondani, asszem
bronzlap, telezsúfolva rakásig perspektívát szem elé csaló domborművekkel, bibliai jelenetekkel. Sok méter magasan állnak libasorban a zöld katonák meg lovak, papok, királyok, szentek, valami elképesztő részletességgel felvarázsolva.
Minas Tirith kapui
A tér maga, a Piazza del Duomo, gyönyörű hely, a nagy füves placc egyik
részére rá lehet menni, hátul, ott megengedik, fiatalok csöveztek a régi városfal tövében a napon, dumáltak, tanultak,
videókat néztek, ha itteni diák lennék én is tuti ezt csinálnám. Mi is leültünk
egy kicsit, és szóba került a holland nyelv, hogy idegenek mennyire nem
szeretik hallgatni mert állítólag csúnya. Mivel én még nem nagyon hallottam,
megkértem, hogy olvasson fel egy verset vagy valamit, egy versből úgyis a nyelv szép
oldalát ragadja meg az ember ha hallja. Kicsit meg volt illetődve, hogy most komolyan, olvasson nekünk, meg hogy ez tök kínos, de végül nevetve csak rávettem, mire a telefonjáról kikeresett egyet, mondta hogy figyeljünk, szivárványokról szól. Süti egy részét meg is értette, hasonlított szerinte a németre, nekem viszont egyből az az
érzésem volt, hogy tökre olyan mint az óangol, hangzásra meg hangulatra, de nem tudom, nem vagyok nyelvész. Nekem mindenesetre tetszett, és megdicsértem.
Ahogy mászkáltunk fel-alá, béna poénokat
sütögetve, találkoztunk két nagyon lolita, nagyon habcukorbabarózsaszín japán
csajszival, akik rohantak keresztül a tömegen egy szelfibottal, és igyekeztek
egyszerre felugrani úgy, hogy a fotó a levegőben legyen lőve. Ők új szintre vitték a tornyos fotózkodást. Végül csak
elhagytuk a helyet, csekkoltuk Nicolette látványosság-térképét, és elindultunk
egy arborétum felé, mert hát hova menjünk, ezen a téren, meg a szép kis házakon kívül nem sok érdekes van a városkában. Visszakanyarodtunk a folyó felé, már
a hátam leszakadt – előző nap is ugye egész nap cipeltem, meg sokat is sétáltam
– mire eljutottunk az arborétum bejáratához. Ami zárva volt, mert hétfő van.
Dikk.
Kör alakú kupolás izé
Nem mi voltunk az egyetlenek akik benézték,
időről-időre új turistacsoportok érkeztek a kapuhoz, azért hogy aztán vagy lógó
orral, vagy felháborodva tovább haladjanak, ki-ki hogyan. Ekkor vettünk búcsút
Nicolette-től, még aznap tovább akartunk indulni új úti célunk, Cinque Terre
felé. Süti Firenzében kapta az infót hogy lélegzetelállítóan gyönyörű hely, a
tengerparton, néhány pici falu összefogó neve, mi a Monterosso nevűt tűztük ki célul. Egy picit kiesett az útvonalból
észak felé, de néztünk képeket gúglin, és úgy határoztunk megéri a rászánt időt.
Benzinkutat kellett volna még találnunk, ehhez meg internet kellett az állomási
mekiből, de Nicolette meg menni akart tovább, úgyhogy elváltak útjaink.
Út közben átbeszéltük mi meg hogy legyen, és
végül arra jutottunk mégse megyünk ma, későre jár, egy óra még legalább kutat
nézni, meg az egyik csöves Sütinek kilencre ingyen reggelit meg zuhanyt ígért
amúgy is, szállást kellett csak találnunk. Az árusok ezer féle gagyit árultak
lakókocsik oldalából, de minket a paninis öregúr fogott meg, vettünk is tőle jó
szendvicset, másfél Eurót alkudtam az áron, mondván kettőt veszünk, ha már.
Láttam egy csomó menő ketyerét, és ez volt az első alkalom hogy eszembe jutott
hogy valamit azért csak illene haza vinnem ajándékba a kiccsaládomnak ha
egyszer majd haza keverekedek. Átbeszéltük Sütivel, és abban egyetértettünk hogy
akármi is lesz, az biztos hogy nem lesz nehéz. Meg kell hogy legyen tartalma –
anélkül nem ér semmit az egész.
Visszaértünk a mekibe, jó szálláshelyet nem
találtunk,de láttuk hogy van ilyen hogy Marina di Pisa, és a gúglimapsz zöld
foltokkal jelöli, szóval ott biztos meg lehet aludni sátorral. Kinéztük a buszt, aztán mentünk a megállóba. Itt találkoztunk két füves fiatallal, egy csajjal meg egy
sráccal, mindketten Marina di Pisa felé tartottak, busszal, a srác pedig mondta
hogy nem messze attól ahol lakik van egy erdő, meg tudja mutatni a megállót, és
ott talán meg tudunk aludni anélkül hogy bárki zaklatna. Zúztunk hát a busszal, alig voltak rajta emberek,
utáltam hogy megint késő éjszaka keresünk szállást, fáradt voltam meg picit
nyűgös is, két cimboránk messze ült tőlünk a buszon, zenét hallgattak
napszemüveg alatt, nem tűntek annyira jó gyerekeknek, sőt, de amióta
elindultunk már megtanultam nem bízni a sztereotípiákban, csak a saját
megérzésben.
Jó fél órát, de lehet negyven percet utaztunk,
kaller sehol szerencsére, mire megérkeztünk. A tengert csak sejteni lehetett
hogy merre van, de éreztük a szelet meg az illatot. Száz méter séta után a
csajszi elbúcsúzott, és hármasban maradtunk a sráccal. Alig beszélt angolul, én
alig beszéltem olaszul, úgyhogy volt némi probléma a kommunikációval, meg szegénynek már a nevére a sem emlékszem.
Elvezetett minket egy szélső utcához, kis gazos parkkal, fa játszótérrel,
mögötte erdő és mandulafenyők (hahaa!), középen kis fatorony csúzdával. Felmentünk
még mind a hárman, elfogyasztottunk hárman egy tábla csokoládét, és
csilleltünk.
Beszéltünk mindenféléről, politikáról, a
világról, ahogy működik és ahogy működnie kéne, Bob Marleyt hallgattunk, jó
volt. A sötétben, ahol semmit sem lehetett látni csak a játszóteret, meg a
blokkokat, távolból hallani egy-egy autó zaját, az az érzésem volt, mintha
otthon lennénk. Nem Olaszország közepén, a tengerparton Pisa mellett, hanem
valahol Kápómegyeren egy kis lerobbant játszótéren egy új haverral akit még nem
ismerek igazán. Nagyon király érzés volt, el is fogott egy picit a honvágy, a kis balkán Dunakeszi után, el meséltem Sütinek is mit gondolok, de
ő csak nevetett.
Egy jó két óra ücsörgés meg dumálás után a
srác mondta hogy lelép, de nem lakik innen messze, hoz magával sört meg kaját,
de végül nem jött vissza, felhívni meg nem tudtuk. Úgyhogy ott, ahol voltunk,
ledobtuk a hálózsákot, és imádkozva az Istenekhez hogy ne essen, megaludtunk a
fatoronyban, egy pisai játszótéren.
Nyomi tömegszelfi a pisai toronynál ✓
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése