Özönvíz

 És meg is ittam jól egy epres milkshaket. Kinéztem az útvonalat pontosan, majd visszasétáltam az autópályán át a vonatmegállóhoz. Az eső nem állt el, úgyhogy bokáig tocsogtam a vízben, de a szembe jövő autósok mind nagyon jófejek voltak és messze kikerültek, úgyhogy a nadrágom úgy nagyjából megúszta a dolgot. A vonatállomáson kevesen voltak, reggel volt, éhes voltam, és az út másik oldalán találtam egy kis boltot, ahol apa és lánya lakókocsiból árultak jó illatú sült disznós paninint. Be akartam nézni hozzájuk, és hogy ne kelljen cipelni a zsákomat megkértem egy nőt a vasútállomáson hogy figyeljen már rá egy percre. A szendvicsesek nem beszéltek angolul, de elmagyaráztam nekik, hogy nem tudom mik ezek a mindenféle feltétek, ezért rájuk bízom, hogy összerakják a legfinomabbat. A csávónak tetszett a hozzáállásom, vigyorgott, kisütött egy kéttenyérnyi hússzeletet, kaptam alá valami padlizsánkrémhez hasonló fincsi zöldes trutyit, picit csípős sült paradicsomot, meg barbecue szószt, végösszeg 2.30 Euró. Megérte, nagyon finom volt, és mindjárt jobb színben láttam a világot.

Kelenföld-szerű állomás

 A vonat elvitt egy Kelenföldhöz hasonló állomásra, ott jó negyven percet dekkoltam, mire megjött a másik vonatom. A megálló nevére, ahol le kellett szállnom pontosan nem emlékeztem, valami Maccarese-Nemtommi, gondoltam majd felismerem. Felszálltam a vonatra, szépen helyet foglaltam – tömve volt – és már mentünk is. Egy kivarrt kopasz faszi, meg egy mosolygós huszonéves lány ült velem szemben, és már az elején észrevettem hogy kihagyunk megállókat, de ekkor még nem vontam le messzemenő következtetést. A vonat Civitavécchia irányába ment, és csak akkor kaptam észbe, mikor láttam mellettünk elsuhanni a Maccarese táblát. Megkérdeztem a csajszitól hogy most mi van, miért nem álltunk meg, mire elmagyarázta nekem hogy ez gyors vonat, de továbbmegy Civitavécchián át, és megáll majd Grossetoban. Két óra az út, nekem meg jegyem nincs, odakint zuhog az eső, laptopon nincs áram, nem adtam túl sok esélyt magamnak ha most leszállok valami random megállónál, úgyhogy elhatároztam hogy végigbliccelem az utat egészen Grossetoig. Közben beszélgettük a lánnyal, frissen végzett fogorvos, Laura a neve, a tengerparton lakik, de Rómában tanul még. Megtudtam tőle hogy az ellenőrök egyenruhát, meg kártyát hordanak, úgyhogy könnyű kiszúrni őket, ráadásul kétszintes vonaton vagyunk, így lehet bújócskázni, ha ügyes vagyok.

 Civitvécchia után eggyel ő leszállt, ahogy az összes nép is, ketten maradtunk a vagonban egy húsos, bajszos arccal, ami blicc szempontjából annyira nem volt előnyös – hamar végigér a kaller – így meg is ijedtem rendesen. Másfél óra volt még durván hátra a célomig, amit paranoid leskelődéssel, és, amikor úgy éreztem megengedhetem magamnak, a gyönyörű táj bámulásával töltöttem. Toscana, még zuhogó esőben is lenyűgöző, sőt. Az apró, takaros szőlőföldekkel és napraforgóval borított dombok között gomolyogtak a sötét esőfelhők, meg a köd, a távolban az acélszürke tenger, lélegzetelállító.

 Úgy tíz percnyire voltunk Grossetotól, már kezdtem épp kényelembe helyezni magam amikor megláttam az ellenőr csókát a szomszéd vagonban. Megvártam hogy fent vagy lent kezdi először az ellenőrzést, szerencsére lent kezdte, úgyhogy a fenti részen a háta mögé kerültem, megvártam amíg végez, majd visszaültem a helyemre. Bad karma +1.

   Grossetoban magában olyan hatvenezer ember lakik, elég nagy, de mégis falusias, engem azonban igazán a tengerpartja érdekelt. Busszal lehetett kijutni, 1.80 volt a jegy, de a zuhogó esőben, kihalt úton nem lett volna értelme táblázni, úgyhogy inkább kifizettem a kényelem árát. Bevásároltam egy szupermarketben, volt bőven kajám, és lementem a kikötőhöz. Az egész dokk tele volt belga meg francia jachtokkal, de láttam egyet dán és osztrák zászlókkal is. Amit nem sikerült kiderítenem, az hogy kik vezetik ezeket, ugyanis több száz hajó volt a kikötőben, de az utcán senkivel sem találkoztam. Az éttermek, üzletek kábé mind bezárva, senki sehol, teljesen egyedül róttam a szemerkélő esőben a tengerpartot. Kiültem egy kávézó fedett teraszára, jól meglakomáztam, és picit megpihentem. Ideje volt szállás után nézni, úgyhogy visszamentem a városkába.

 Itt is minden vörös téglából épült, vörös cseréppel a tetején, még az útburkolat is vörös kövekből volt. Ahogy sétáltam, meghallottam hogy a templomból a pap hangja szűrődik ki, úgyhogy gondoltam kipróbálom a szerencsémet. Beültem leghátulra, hatalmas tatyóval, és hallgattam az olasz misét. Nagyon szép volt, alig tízen ha voltak a templomban, orgona szólt, énekeltek. Mikor lement a dolog, odamentem az atyához. Többen észrevették, és figyelni kezdtek, vajon mit akarok. A pap jól beszélt angolul, bemutatkoztam, elmeséltem mi a helyzet, majd előadtam neki a kérésem, hogy utazó vagyok, odakint zuhog az eső, adjon nekem egy éjszakára szállást, per favore. Mikor elmondtam mit szeretnék, hirtelen olaszra váltott, és elkezdett valamit magyarázni. Többször visszakérdeztem, meg mondtam hogy nem értem, de onnantól kezdve nem volt hajlandó angolul megszólalni. Mikor negyedszerre is csak olaszul válaszolt, megvártam amíg befejezi, tisztelettudóan mondtam hogy grazie mille, vettem a táskám, és keserű szájízzel elindultam kifelé. Már majdnem az ajtóban voltam, amikor utánam szólt:

- Our responsible persons are not here.

 Rendben. Köszönöm. Keresztet vetettem, mert hát azért mégis, és kimentem vissza az esőbe. Ez egy szent ember, és nem tudom pontosan mi történt, éppen ezért nem akarok következtetéseket levonni, de ez így elég csúnyán jött ki.

 Mivel nem volt szerencsém a templomban, gondoltam megpróbálkozom a másik nagy közösségi csomóponttal: a kocsmával. Ott volt egyből az út másik oldalán, beültem, kikértem egy olasz sörikét (0.66-os üvegben árulják), és vártam, hátha beszédbe tudok elegyedni valakivel. Nem nagyon ment, részben azért mert mindenki a Belga-Fio (Filippino?) focimeccset nézte, részben azért mert a közönség jelentős hányadával már találkoztam előtte a templomban. Volt egy fiatal srác aki a kocsijához sétált, a templomban is bent volt, utána futottam, és megkérdeztem alhatok-e nála valahol. Azt mondta nem tud segíteni, de tud adni 20 Eurót hogy vegyek ki motelszobát. Mondtam hogy pénzt nem szeretnék elfogadni, kezet fogtunk, sok szerencsét kívánt, és elment. Én bent visszavittem a poharat, a maradék sört üveggel együtt elhoztam, és kiültem a tengerpartra a vízimentő toronyba. Egy fél órám volt bőven, kinéztem egy pékséget ami nyolckor zárt, azt meglátogattam, hogy van-e maradék kajájuk. A néni bent mosolygott, megértette az olaszomat, és két hatalmas papírzacskónyi ennivalót adott. Sosem fog elfogyni, szerintem még Sütinek is jut majd belőle, annyi van. Pizzák, minipizzák, paninik, puha kukoricakenyér, mindenféle jó, alig fért be a táskámba. Teljesen meg voltam hatódva, megszorítottam a kezét, összemosolyogtunk, majd kimentem és visszaültem a tornyomba. Annyira jók az emberek.

 Az eső picit elállt, én ettem, jóízűen, és ittam maradék sört, nagy királyság volt. Alattam öt méternyire a tenger egyenletesen verte a partot, a vaskos tartóoszlopok lábát nyaldosta, annyira megtetszett az egész, hogy eldöntöttem, itt alszom. Sátorponyvával, esőkabáttal, táskavédő zsákkal, maradék kötelekkel, cipőfűzővel, nejlonzacskóval megerősítettem a tornyomat, kis bunkert építettem magamnak a tetején. Alig volt hely a táskám mellett, összekuporodva fértem csak el, akkor is éppen csak, valamint tisztában voltam alvóhelyem sebezhetőségével – egy tisztességes vihar vizes szövetgombócot csinált volna az egészből. De buli volt építkezni, jól éreztem magam, és most, hogy már szinte minden cuccom nedves és párás lett, sem bántam meg hogy így döntöttem.

 Hajnali négy körül újra rákezdett, az eső is meg a szél is, bevert a menedékbe a táskám felől, a hálózsákom alja teljesen elázott, ahogy a belsősátor ajtó felőli része is. Esélyem sem lett volna reggel fent a toronyban összepakolni, annyira zuhogott az eső, úgyhogy kerestem egy elhagyatott partmenti bárt, és a terasza alá egyesével, rohanva, behordtam a cuccaimat. Az egyik körben még bent volt a polifoamom, a másodikban azonban eltűnt - levettem róla a súlyt, belekapott a szél, és elnyelte a tenger. Fakk. Nem baj, vastag a hálózsákom, meg kell legyek enélkül is. Az öltözők előtti korlátra kiteregettem, és hagytam egy üzenetet a tulajnak, ha mégis meglátogatná a helyet. Megreggeliztem, a tegnapi pékáruból, aztán tovább álltam.

 A nadrágom alsógatyáig leázott, a tengerben fürödni nem nagyon lehet, túrázni teljesen esélytelen, sok mindent nem lehet csinálni, úgyhogy kerestem egy nyitva lévő éttermet, hátha befogadnak. Egy nagyobb luxus hely volt nyitva, kötényes pincérekkel a tengerparton, meg egy nagyon cuki kis taverna, a kikötőknél. Utóbbiba jöttem be, ahol két néni volt csak bent, a személyzet, testvérek, egyébként üres volt minden asztal. Elmeséltem olasz tőmondatokban ki vagyok, mit szeretnék, a tulaj mosolyogva mondta hogy üljek csak le. Átöltöztem a budiban, és mire kijöttem, kihoztak egy szelet forró, baracklekváros piskótát, meg egy csésze kávét, amit, mivel visszaadni nem akartam, nagy nehezen megittam.

(Háttérinfó: amúgy koffeinérzékeny vagyok, ezért nem iszom soha kávét vagy energiaitalt, meghajt, meg általában rosszul vagyok tőle. Az ízét sem szeretem, de egy kis csészényi eszpresszó talán nem árt meg.)

 Itt ücsörgök most, a terasz oldalát veri az eső, csak nem akar elállni az özönvíz. Ez a hely nyáron biztosan nyüzsög a turistáktól, de most sík üres a tengerpart, nedvesen lógnak a napernyők, haragos lila az ég, és egy szál magában tombol a tenger.

 Vagyis, most már nem.

 Most már itt vagyok én, hogy hallgassam.

MEGJEGYZÉS: Mivel Sütivel külön utazunk, csak a saját telómmal tudok fotózni. Onnan meg nem nagyon akarja a laptop az igazságot, csak az első kettő - valójában semmit mondó - képet tudtam feltölteni. Majd kitalálok valamit, és akkor majd frissítem a posztot képekkel.