Koldus és királyfi

Az előző posztot ott fejeztem be, hogy kiraktak a konditerem elől, és lementem a verebekből felálló Sütijugendhez. Innen mesélném a sztorit tovább, mert pár percre rá újabb fordulat történt. A metró-villamosból feljött két csajszi hatalmas zsákokkal, polifoammal, és letelepedtek a vasútállomás előtti füves részen. Az egyik lány épp indulóban volt amikor odaértem hozzájuk, és leszólítottam őket hogy mit csinálnak, kik ők, mire fel a nagy hátizsák. Mindketten utazók voltak, a siető lány, Sarah épp ment tovább Bécs felé, úgyhogy egyből el is búcsúzott, de a másik, egy Jemma nevű, nagyon talpraesett brit csajszi mondta, hogy kedd délután indul csak tovább, addig megnézi magának Grazot, de most még várnia kell a hostelre ahova bejelentkezett, mert csak háromkor tud becsekkolni. Megkérdeztem van-e kedve együtt lemenni a fesztiválra, mi is csak tegnap érkeztünk, és akkor már miért ne mennénk együtt. Láthatóan nagyon örült a hirtelen jött társaságnak, mi pedig le tudtuk dobni a zsákokat a hostel lobbijában, és Jemmel együtt, a kis tatyóinkkal indultunk el az Aufsteierernre, be a belvárosba.

Már villamosmegállóban hihetetlen látvány fogadott: minden egyes fiatal, a turistáktól eltekintve hagyományos népi öltözetben, a lányok kis színes szoknyákban, a fiúk pedig térdig érő béna zokniban meg hózentrógerben nyomultak lefelé a mozgólépcsőn. A villamospótlón beszéltem egy sráccal aki javasolta hogy kóstoljuk meg a híres helyi piát, a sturmnak nevezett, valószínűtlenül rózsaszín, opálos, bizarr löttyöt, ami gyakorlatilag nem más mint felcukrozott, félig erjesztett bubis must. Azt is mondta, vigyázzunk, mert azon kívül hogy megfosat, nagyon csúnyán be lehet, és be is fog ma mindenki rúgni tőle. Hatalmas volt a tömeg, sülő kolbászok illata szállt, mozogni alig lehetett a szűk macskaköves utcákon. Kétoldalt mindenhol kézzel készített ékszereket, apró gombócokból álló krumplis kaját, bicskákat, kalapokat, és a sturm izét árulták, szégyentelenül magas árakon, de ez sem tántorított el minket attól hogy egy pohárral megkóstoljunk belőle. Mikor, ha most nem? Amúgy is sokkal olcsóbban utazunk, mint ahogy terveztük (most járok durván 12 Eurónál, és öt napja indultunk). Nekem kifejezetten ízlett, Jemnek is, aki később egy második pohárral is leküldött, csak Süti fanyalgott fölötte.

A hely nagyon király volt, a belvárosban öt pici színpadon folyamatosan ment az osztrák népzene, a Hauptplatzon pedig, a nagyszínpadon mesemondás, ökörködéssel fűszerezett néptánc, éneklés folyt. Volt egy néni aki a rokkájával az egyik bolt mellett fonalat sodort, megkérdeztem megfoghatom-e amit csinált, mire odaengedett a rokkához, és aranyos tört angollal elmagyarázta hogyan működik, és megengedte hogy kipróbáljam. Fél percig sem tudtam lépést tartani a rokkakerékkel, elszakadt a fonal. A nénike jóízűt nevetett, letépett egy darabot belőle, és a kezemre kötötte, hogy ő ezt nekem adja, mert ez a barátság karkötőnk. Erre nem tudtam felelni, annyira cuki volt.

Nem sokkal ezután elmentünk a néptáncos helyre, de csak fél héttől volt táncoktatás, volt egy bő óránk addig. Leültünk a parkba, és elkezdtünk tervezgetni, mi lesz este, hol alszunk, mi legyen. Lacánál nem tudtunk már ugye, mert a haverjai visszajöttek Grazba, a trustrootsos lány nem válaszolt, Jemnél ugye nem tudtunk, mert kidobnak, úgyhogy alternatívákon kezdtük törni a fejünket. A fellépők közt találtunk a prospektusban egy magyar néptánccsoportot, de sajnos az előadásukról már lemaradtunk, és ezzel a potenciális szállásról is. Maradt a szőke infópultos lányka, Magdalena, elmentem beszélni vele, de sajnos egész éjszaka dolgoznia kellett, pedig szívesen látott volna minket. Úgy döntöttünk végül hogy tojunk bele, ma bulizunk, majd valahol sátrazunk aztán kész. Süti előre egyeztetett a Subwayben hogyha van romlandó maradék akkor azt megkapjuk, csak este kilenc körül legyünk ott.

A táncház, bár csak fél órásra tervezték, és Jem nem mert beállni velem, nagyon menőke volt, az egyik klarinétos népzenész lánnyal táncoltam. Olyasmi a stájer tánc mint a páros moldvaik, csak forgás helyett mindenhol keringőzni kell, nem túl bonyolult. Bakivideók hangulatát idéző tangóharmonika és szaxofon zene szólt, mindenki teli szájjal vigyorgott, egy kövér pasi a színpadon pedig minden számra rájódlizott. Kár hogy fél órácskát szakítottak csak erre, maradtam volna még.

Visszatérve a többiekhez elhatároztuk hogy elmegyünk megnézni a várat, így éjszaka, és akkor még a Subwayhez is időben odaérünk moslékosztásra.  Sétáltunk, végig a folyóparton, közben tervezgettük hogy majd a táborunknál jól tüzet rakunk, és megsütjük azt a majdnem kilónyi szelídgesztenyét amit az egyik gesztenyeárus után szedtünk fel a földről. A Schlossburg tetejéről a panoráma valami hihetetlen volt, az egész várost be lehetett látni, pici bérházas utcáival, templomtornyaival, sok száz éves épületeivel, a távolban fekete hegyek gerincei takarták ki a horizontot. Ücsörögtünk, beszélgettünk, nagyon megkedveltem Jemet, és ő is megkedvelt minket, nem bántam volna ha tovább is velünk tud tartani, de nekünk másnap indulni kellett tovább, ő pedig pont Bécs irányába utazott. Megbeszéltük hogy eljön velünk a Subwayhez, feltölti a szobájában Süti merülőben lévő telóját, és másnap reggel találkozunk kilenckor a hostel lobbijában. Azt is felajánlotta, hogy megadja az ottani wifi jelszót hogy egy kicsit összekaparjunk magunkat, megszervezzük előre a szállásainkat, és kölcsönösen referenciát írhassunk egymásról couchsurfingen, megkönnyítve egymás jövőjét. Sőt, felvetette hogy szól az egyik couchcsurfing vendéglátójának, a velencei Filippo Basonak, hogy mi igazából mekkora jó arcok vagyunk, és ugyan szállásoljon el már minket ha odaérünk.

A Subwayben egy kicsit letört a hangulat, amikor Süti kijött hogy nincs kaja. Jem pedig, arra hivatkozva hogy bőségesen van pénze, meghívott mindkettőnket egy szendvicsre, és Sütinek lepasszolt egy nagy adag dohányt és cigipapírt. Ennyi jófejség nem is tudom hogy fér bele egy napba, kicsit kínosan is éreztem magam, de mosolyogva megnyugtatott hogy ez mind rendben, azt sajnálja hogy nem tud többet tenni értünk. Nagyon, nagyon rendes ez a csajszi, de tényleg. Nagyon.

Kaja után megindultunk Sütivel ki a városból. Már megint, késő este, fáradtan. Néztünk néhány hobó alvóhelyet a városban, boltok kirakatának fedele alatt meg elhanyagolt kiskertben, de mindet túl veszélyesnek éreztem, és inkább hajtottam magunkat tovább. Kimentünk egészen egy másik kastélyig, a város legszélére, hosszú hosszú sétával. Út közben találtunk egy standot, ahol almát árultak becsületkasszával, és csúnya gonosz módon elvettünk egy pár szemet. Ekkor véglegesítettük Sütivel a „bad karma” pontok táblázatát, amit ezentúl rendszeresen vezetni fogunk. Nagyjából azt méri ki mennyire tróger, kinek mennyire kell szégyellnie magát. A következőképp néz ki a táblázat:

- kisebb csínytevések, ferdítések                           1 pont

- kamuzás, félrevezetés                                         2 pont

- ezeknél durvább csalás                                       3 pont

Soha nem szegnénk törvényt, félreértés ne essék, rendes, jó gyerekek vagyunk. A jelenlegi állás 3-2, és sajnos nekem van a több. A három pontomból kettő a pizzaszerzés, egy pedig az almák elcsenése volt, Süti kamuzott Lacának hogy nincs összesen 500 Eurónk és ő is vett almát. Ezek a szégyen pontok, és jelenleg így állunk velük. Próbáljuk a minimumon tartani, mindig egymásnak osztjuk ki. A cél az, hogy ne vaduljunk el.

Szóval kisétáltunk, az idő is nagyon lehűlt, és korom sötétben, a vizes fűre álltunk neki sátrat verni. Kiderült hogy Süti még egyszer sem állította fel az övét, meg sem nézte hogyan kell, még azt sem tudja hogy milyen színű. Nos, a halál sötétben nem tudtuk megoldani a problémát, volt vagy hajnali fél kettő, a sátor pedig valami extravagáns hi-tech egyrudas eszköz, tudni kellett volna a csínját-bínját, úgyhogy Süti behúzódott egy bozótba, maga alá terítette a sátorbelsőt, és betakarózott a külső huzatba. Csak kicsit fagyott be az éjszaka. Én felvergődtem a sátram, de már a tököm ki volt, morcos voltam, még mindig éhes, és fáradt, a föld tiszta kavicsos, nem lehetett leszúrni a cövekeket rendesen, fürödni sem tudtunk. Szóval nyááááááááááá…. Így éreztem magam. Ja, azt mondtam hogy szemerkélt az eső, és az egész a hely egy meredek domboldal, úgyhogy folyton lecsúsztam a sátor aljába? Vagy azt a részt amikor a zsákom mellett csak az oldalamon tudok feküdni és annyi hely sincs hogy átforduljak? Azt hiszem ezekhez hozzá kell szokni, majd kiölődik belőlem ez a nyomi elkényelmesedett városi hisztizés. Még mindig százszor jobb helyem van mint szegény Dezsőnek. Meg az sem árt ha legközelebb időben sátrat verünk - mondjuk, amíg süt a nap.

Másnap reggel arra keltem hogy anya hív, hogy hogyan kell feloldani az otthoni telómon a zárat. Egészen szürreális volt úgy reggel hétkor, egy random osztrák domboldalban, retkesen, bemerevedve, a bepárásodott sátor nyálkájában úszva, de elmagyaráztam neki, meg elmondtam hogy bár nincs minden rendben, de azért nincs nagy gáz sem. Összekapartuk magunkat, leküldtem egy szopogatótablettát Süti készletéből (még most sem az igazi a torkom), aztán nekiálltunk a visszaútnak be a városba. Elkéstünk mint annak a rendje, de Jem fel sem vette, ott ücsörgött és várt ránk a hostel előtt az utcán. Bementünk, kaptunk netet, én visszamenőleg is feltöltöttem a posztokat, írtunk egymásról referenciát, vettünk cukorkát meg narancsot a lobbiból, Jem pedig elintézte a szállásunkat Velencében. Kaptuk nevet, telefonszámot, mindent. Kinéztem egy benzinkutat az A2-esen egy kimondhatatlan nevű városrésztől nem messze, elbúcsúztunk Jemtől, felhasználtuk a Dezsőtől kapott jegyeket a mekiben (vagyis csak Sütiét, én ezt is elhagytam), majd nekiálltunk az újabb stopp útnak. A városban vettem olcsóért egy új satyit, egy szürkét, sokkal menőbb mint az eddigi volt, az enyémet meg ott hagytam a kuka szélén valaki másnak. A benzinkutunkat nem találtuk meg végül, összevissza csavarogtunk a külvárosban, oda-vissza küldözgettek minket, mire végül találtunk egy nem túl jó, de azért elmegy kategóriába sorolható pontot az A9 felhajtón. Nem volt túl sok hely a kocsiknak megállni, elég közel voltunk a forgalomhoz szóval nagyon biztonságos sem volt, de sok autó járt arra, szóval tudtunk táblázni. Megbeszéltük hogy felváltva stoppolunk, Süti kezdi, addig én a fűben alszom egyet, fél óra múlva csere. Süti egy Klagenfurt felirattal nyomult – igazából csak KLFURT, mert nem fért ki az egész – abban reménykedve hogy egy közeli benzinkútnál ki tudja rakatni magát és onnan már könnyebb lesz. Mire felkeltem már nem volt sehol, úgyhogy felbátorodva a sikerén én is kiálltam a magam KLFURT táblájával. Jó órát dekkoltam a napon, de senki sem vett fel, sokan akartak, de másfele mentek. Ekkor lecseréltem a táblám egy A2 feliratúra, és egy negyed óra múlva megérkezett őrangyalom, a legrendesebb lány egész Ausztriában - Anne.

Anne 22 éves, gyógyszerészhallgató, nagyon nyitott, nagyon jófej, partis, vidám csajszi, rendszeresen visz stopposokat Grazból Villach felé, mikor hétvégente megy haza a szüleihez. Tőle tudtam meg, hogy a hely, ahova random kiálltunk, rendszeresen tele van velük, van olyan hogy el sem férnek mind és ki kell állniuk a parkolórészre. Nem tudom, hogy szerencse vagy megérzés, de ezek szerint pont jó helyen jöttünk fel az autópályára. Anne teljesen el volt ájulva, hogy mekkora királyak vagyunk, hogy ilyet csinálunk, és annyi pénzből amennyink van. Mikor elmeséltem neki mit kukázunk-szenvedünk úgy röhögött hogy félrenyelte a vizét. Nagyon jól eldumáltunk, sodortam neki cigit amíg vezetett – most már ilyet is tudok – majd bejelentette hogy ő nagyon éhes, és hogy akármit csinálok ő márpedig meghív egy mekire. Esküszöm annyi gyorskaját mint amennyit az elmúlt öt napban ettem egy év alatt nem eszem máskor. Megálltunk, keresztülverekedtük magunkat egy busznyi német középiskoláson, és Anne egy BigMacet, nagy krumplit, nagy kólát rendelt ki nekem, „Eat up buddy!” felszólítással. Degeszre zabáltam magam, ő két BigMacet, nagy krumplit, nagy kólát, plusz fagyit küldött le. Csak pislogtam mint hal a szatyorban, hova fér ez a sok kaja ebbe a vékony csajba.

Gyönyörű vidékeken kocsikáztunk át, tavak mellett, nagy rögnyi hegyek között, mindenhol fenyőfák, apró kis farmok, házak, tehenek, patakocskák, templomtornyok, várkastélyok minden dombon, szóval tényleg lenyűgöző volt. Két opciót vázolt fel, hogy hol tud kirakni: vagy elvisz egészen a szülőfalujába, Gmündbe, vagy kirak Villach környékén valami benzinkúton, és a sötétben próbálok stoppolni tovább. Az úton már korábban mesélt a faluról, hogy milyen szép helyen van, és van egy régi vár is, szóval az előbbi mellett döntöttem. Azt is mondta hogy kivisz egy király benzinkúthoz az E66-ra, akár ma este ha megfürödtem már náluk, akár holnap reggel, de este ravatalozni megy, egy gyerekkori barátjának öccse direkt túllőtte magát, öngyilkos lett, és neki lesz a búcsúztatója. De bent tudom hagyni a táskám a kocsiban, és addig nézzek körbe a faluban, mert megéri, és ha hazaért megcsörget, aztán megbeszéljük mi lesz.

Gmünd. A leggyönyörűbb falu ahol valaha voltam, erre le merem tenni a nagyesküt. Pici középkori házak, macskaköves sikátorok, utcácskák, mind betömörítve a régi várfal mögé. Kopott téglákból és szürke kövekből rakott házikók, boltívek, pici kutak, egy réges régi templom, és a falu szélén, a várfalhoz hozzáépítve az erőd uralja a völgyet egy meredek domb tetejéről. A nap lemenőben járt, csavarogtam a szűk utcácskákon, elmentem a templom mellett, ahol falucska népe feketébe öltözve ácsorgott a téren, hallgatva a papot. Annyira ódon, nyugodt, szomorú volt az egész, hogy sokáig nem bírtam elszakadni tőlük, ám amikor a hátsó sorokban állók elkezdtek hátrafele nézegetni, hogy ki vagyok és mit keresek ott, leléptem, a vár felé. Egy lélek nem volt odabent, az egész, kiállított tárgyastul, múzeumostul tárva nyitva állt. Belülről szépen felújították, nem nagy az erőd, szűkek a belső terek, de éppen ezért nagyon hangulatos, egyik pici szobából a másikba fa lépcsőkön és keskeny járatokon keresztül lehet eljutni. Eldöntöttem hogy a faluban alszom, nem megyek már vissza az autópályára, és találtam is a várban egy kis börtönszobát, egy vödörrel, pici asztallal, szalmával fedett faággyal együtt. Annyira menő volt, hogy gondoltam itt alszom majd. Volt még időm, úgyhogy kiültem az egyik padra, felhívtam Sütikét hogy mi a hányás, merre jár. Mint kiderült, valami nagyon szerencsétlen helyen rakták ki, fullra megakadt, és végül az autópályarendőrség vitte el valami benzinkútig az olasz határtól öt kilométernyire. Még most sem tudom pontosan mi van vele, állítólag elég nagy szarban van, senki sem akarja felvenni, és aludni sem tud nagyon hol. Megbeszéltük hogy holnap találkozunk Velencében, és együtt megyünk Filippóhoz. Bementem egy étterembe, hogy megkérdezzem megtölthetem-e a vizes üvegemet, amikor a konyharészből kijött a tulaj és félrevont. Megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, mondtam neki hogy ettem ma már, meg különben sincs pénzem étteremre. Azt válaszolta semmi gáz, ad nekem egy forró levest, jó étvágyat. Azt hiszem ebben a faluban már csak ilyenek az emberek.

Ekkor Anne csörgetett, hogy hazaért, mehetek fürödni. A szülei is nagyon jó arcok, bemutatkoztam nekik, reménykedve hogy nem annyira érződik a két és fél napos áporodott szagom, majd befoglaltam a fürit. Mikor kijöttem Anne szólt hogy ha nem szeretnék a várban aludni, van egy évek óta üresen álló szobájuk a ház másik épületében, ahol még soha senki sem aludt, konkrétan egy hotelszoba ami az övék, és hogy nyugodtan feküdjek be oda. Nem tudtam erre már mit mondani, nagyon szépen megköszöntem, beköltöztem, és nekiálltam megírni a posztot. Minden van itt, puha ágy, erkély, mosdó – igaz a víz ki van kötve – ruhásszekrény, szóval tényleg minden, full extrás a hely, és ők ki sem adják, se nem használják semmire. Vagyis most már igen, tróger stoppos alszik benne.

Idebent jöttem rá azonban egy hatalmas hibára, a grazi hostel lobbijában hagytam a fényképezőgépet, és a kábelét – ezért is nincsenek most fotók a poszthoz. Hogy lehetek ilyen gyökér? Holnap korán reggel felhívom Sütit, hogy adja meg Jem számát. Ha időben elérem, még Grazban kell hogy találjam, és akkor el tudja küldeni Filippo címére postán, a díjat meg majd átutalom neki, vagy nemtom. Háromkor indul a busza Bécsbe ha jól emlékszem, remélem nem kavarok bele nagyon a programjába.

Most kaptam SMS-t Anne-tól, hogy holnap reggel csak csörgessem meg, és majd kidob kocsival a benzinkúthoz.

Mondom. Ő az őrangyalom.