Víziváros

Még aznap este egy elég kényelmetlen szituba kerültem Annéknál, mert ugye nagyon kellett volna komolyabban használnom a retyót, de a víz ki volt kötve. Felvettem hát a kabátomat, bakancsomat, és laza fél órát sétáltam a falu széléig ahol végre elhagyatott erdőt találtam. Megérte amúgy, gyönyörű volt az egész hely éjszaka, kár lett volna kihagyni. Másnap reggel nem bírtam időben felkelni, délután egyig ágyban voltam, hihetetlen jó volt, pihe-puha párnák között, csendben, melegben, aww. Felkeltem, összepakoltam, megcsörgettem Anne-t (aki mint kiderült igazából Anna, de már mindegy), aki meglepődve jött ki a teraszra, mert azt hitte már leléptem korán reggel és csak azért is kisétáltam a benzinkútra. Megkérdezte kérek-e reggelit, de már nem volt képem, úgyhogy gyorsan átöltözött, és kidobott a gmündi benzinkútra. Ott kint csináltunk egy közös szelfit, megbeszéltük egymás nevét rendesen hogy megtaláljuk majd Facebookon, majd jött a kínosság netovábbja: Anne anyukája egy tízeuróst küldetett vele, nekem, az útra. Nem akartam elfogadni, mondtam hogy ezt már nem vagyok hajlandó, de ő csak azért is rámerőszakolta, mondta hogy addig itt fog állni amíg el nem teszem, nagyon szépen megköszöntem, aztán elbúcsúztunk. Még megígértette velem, hogyha teljesen esélytelen a stoppolás és itt ragadnék, felhívom telefonon és akkor eldob Villachba. Imádom ezt a csajszit.

Közös szelfi

Na, hát nem volt teljesen esélytelen, csak közepesen. A benzinkútra mindkét irányból be lehetett hajtani, és tele volt az egész Salzburgon át Németországba tartó sznob német öregekkel, meg két-háromgyerekes családokkal, akiknek már alapból csak az imádság tarthatta bent az összes cuccukat a kocsiban. Egyszer csak a semmiből feltűnt két horvát gyerek, nagy táskákkal, gördeszkákkal, ők is stoppoltak, csak a másik irányba, úgyhogy megbeszéltük hogy ha találunk alkalmas autót, megkérdezzük egymásnak a sofőröket. Ők vadásztak az étteremnél, én a benzinkút részen, jó két órát dekkolhattam, és közben bűnbe is estem – nagyon éhes voltam, csak a várhegyről szedett két almám volt, az meg korán reggel elfogyott – úgyhogy 4 Eurós horribilis áron vettem magamnak egy alkarnyi szendvicset. Végül nagy nehezen egy apró Suzuki vett fel, két szlovén és egy svéd csajszi ült benne, a svéd lány BlaBlaCarral csatlakozott hozzájuk, és mondták hogy eldobnak Villachig, ők Ljubljanába mennek, hazafele. Na, ez volt a nagy hiba. Jól eldumáltunk, de már az elején levágtam hogy a sofőr lánynak fogalma sincs sem az útról, lehajtókról, sem a stoppolás működéséről, a véleményemet pedig nem volt hajlandó elfogadni. A végeredmény az lett, hogy elhagytuk az utolsó villach-i lehajtót, és jobb híján, sűrű bocsánatkérések közepette kitettek egy Verden nevű kisfaluban egy buszmegállóban. Na dicsak…

Másfél óra múlva jött volna busz ami elvisz Villachba, onnan ugye ki kellett volna kászálódni a külvárosba, szóval jó pár órányira tippeltem a késedelmet amit ez okozott, de a bosszúságért kárpótolt a gyönyörű táj és a cuki kis alpesi házak. Felhívtam Sütit, aki kiröhögött, mert már két órája Velencében csövezett. Kabbe Süti.

Gondoltam hogy amíg várok a buszra kiállok táblázni, hátha valaki hamarabb eldob. Úgy öt percbe telt mire felvett egy kivarrt pirszinges csaj, aki semmit nem makogott angolul, de azért kézzel-lábbal megértettük egymást. A villach-i autópálya felhajtón tett ki, tök jó helyen, egy buszmegálló előtt – volt hely az autóknak lehúzódni – így húsz perc alatt fogtam is magamnak egy autószerelőt, aki elvitt legutolsó benzinkúthoz az olasz határ előtt. Nagy kút volt, de tök kihalt, csak a teherautók álltak egymás mellett. Egy öreg lengyel faszi szívesen elvitt volna egészen Velencéig, de csak másnap korán reggel indulhatott, mert kötelezően pihennie kellett. Mondta, hogy ha még itt vagyok, csak kopogjak be a kocsijába. Szerencsére nem sokra rá befordult egy dzsuvás Renault, hátsó ülések kikapva, helyettük csomagok beokádva egymás hegyén-hátán, a sofőr egy szőke raszta, fémszínű napszemüvegben, barna cigivel a szájában. Rendszám francia. Tudtam hogy ő az én emberem.

Ám ő kezdetben még nem tudta biztosra hogy az ő embere vagyok-e, megkérdezte bevándorló vagyok-e, és vannak-e papírjaim, mert nem akar balhét a határnál. Megmutattam neki az útlevelem meg a személyim, ő mondta várjam meg csak elmegy hugyozni a bokorba („I ain’t gonna pay for pissin’, maaan”), aztán mehetünk. Elmesélte hogy fizikát kezd majd tanulni az idén, eddig környezetmérnök volt, de két éve csak utazik a világba a kocsijával, sátrazik, couchsurföl, és csóró stopposokat fuvaroz. Jó hosszú volt az út Velencéig, megbeszéltük hogy az elkerülőn tesz ki, onnan meg majd megoldom. Gyönyörű tájakon vezettünk át, szinte merőlegesen törtek az ég felé mindkét oldalt az Alpok hegyei, kopaszon, néhány apró fenyőfa tudott csak megmaradni a kövek között. Elhajtottunk egy hatalmas gáton, ami felduzzasztotta egy türkizszínű hegyi patakot. Lélegzetelállító volt. Amint átértünk azonban az alagút másik oldalára, hirtelen lapos föld, amíg a szem ellát, és hirtelen minden háznak cserépteteje lett. Megérkeztünk Olaszországba.

Az úton végig tudományos kérdésekről beszélgettünk, nagy hévvel magyaráztunk egymásnak, nagyon király volt, én is tanultam újat, ő is tanult. Ahogy megígérte, lejött az autópályáról, eligazított a telója alapján, majd nagy ölelés, és lelépett. Egy fél órácska séta után találtam egy buszmegállót, ami bevitt Mestre-be, Velence szárazföldi részére, ahonnan más késő estére érkeztem csak be egy másik busszal a vízivárosba.

A Nagy Csatorna, busszal. Jepp, az ott egy busz.

Az első dolog ami megcsap Velencében, az a lenyűgöző látvány. Az egész város a tenger tetején úszik, régi házikók, sikátorok kusza, gyönyörű halmaza, hajók, gondolák, turisták mindenütt, zene szól, félhomály, szóval valami hihetetlen hangulatos, és ódon, régi. A házak oldaláról sok helyen hullik a vakolat, láthatóvá téve a sokszáz éves téglákat, mindenhol hullámzik a víz a lábad alatt, kis hidakon tudsz közlekedni, egy szóval, nagyon király.

A második dolog ami megcsap Velencében, a szag. Annak hogy utcák helyett csatornákat építesz, megvannak az előnyei és a hátrányai is, azt hiszem. Az egész város olyan mintha penészes lenne, fura nedves-ragadós-pállott szag ül meg mindent, a levegő nehéz a párától, el sem tudom képzelni mi lehet itt nyáron. Gondolom penész. De mindezért bőven kárpótol az elképesztő építészet és a hihetetlen látvány.

Na, szóval ilyen a város

Sütivel a vasútállomáson találkoztam, elmesélte a kalandját az autópályarendőrséggel – sétált az Autobahn szélén, ezért lekapcsolták, de kidumálta magát, és még el is dobták egy benzinkútig. Valami osztrák házaspár dobta el idáig, de éjszakára egy vastag fallal körülzárt benzinkút-hotelnél ragadt, és mivel kimászni nem tudott, tovább sétálni nem akart, meg amúgy is két és fél napos retek lepte, kifizetett egy hotelszobát. Késő estig beszélgettünk meg sétáltunk, és szembe kellett néznünk a realitással. Filippo a munkája miatt csak csütörtökön tud minket elszállásolni, és Jem, bár felvette a fényképezőmet, így nem akarta elküldeni Velencébe – ha Filippo véletlenül nem lenne otthon, visszaküldenék az egészet Grazba, így magával vitte Bécsbe. A fényképezőgépre új tervet ötöltünk ki, küldje el Süti svájci ismerőseinek, és bár így nem lesz egész Olaszország alatt gépünk, de legalább biztos helyen lesz ahol majd felszedhetjük. Sajnálom, mert egy csomó jó képet csináltam még Grazban, azt hiszem ezeket majd később egyben feltöltöm. Az éjszakára meg nem volt ötletünk, éhesek is voltunk, úgyhogy elindultunk a labirintusban portyázni. Gondolkoztunk rajta hogy fel aszaszinszkrídelünk az egyik tetőre és ott alszunk, de minden bizonnyal nem mi voltunk az első zsenik akiknek ez az ötlet az eszébe jutott – a legtöbb mászható helyen szögek vagy üvegszilánkok vannak a fal, tető szélébe bebetonozva. Az egyik téren egy random táncházba futottunk, olyan 10-15 pár tangózott a félhomályban, ősrégi házak közötti kis szűk, macskaköves helyen, nagyon menő volt. Az egyik étterem előtt két csajtól elkértük a kenyeret, amit nem ettek meg, kis mogyorókrémmel letoltuk. Isteni lakoma. Az árak amúgy szörnyűek, 2.50 egy deci bor, a legolcsóbb pizza 7.00-nál kezdődik. Félelmetes, de hát, turistaközpont, meg valahogy be kell vinni a cuccot a sikátorokon át, szóval érthető. Végül feladtuk a dolgot, találtunk egy kis egyirányú sikátort ami vízben végződött, levágtuk a cuccunkat, és ott aludtunk, a kanális mellett. Hányan mondhatják ezt el magukról?

Ötcsillag

Este nehezen és keveset aludtam, mindig felkeltem a zajokra, meg fáztam is egyszer szóval alá kellett öltöznöm, valamint szétcsíptek a szúnyogok, de a fílingért mindenképp megérte. Valszeg ma is ott alszunk, vagy tíz embernek írtunk couchsurfön, abból kettő válaszolt hogy nem, a többi még ennyire sem méltatott. Be akartunk menni egy suliba fürödni, de a kapuk zárva voltak, és egy rövid hajú, szőke csajszi, futásból érkezve, rákérdezett hogy mit szerencsétlenkedünk. Mondtuk mi a helyzet, ő meg behívott hogy fürödjünk meg nyugodtan nála. Kicsit awkward volt, a csaj maga is utazó, osztrák, arab nyelvet és kultúrát tanul itt Erasmussal, de a lakása icipici volt, és látszott nem nagyon szokott vendégekhez. Lefürödtünk, isteni volt, Süti kapott egy kávét is, majd búcsúzóul adott egy almát meg néhány préselt gyümölcsös-mézes szeletet. Megköszöntük szépen, meg leléptünk a tangós térre megreggelizni. Itt láttuk ahogy hordják kis kocsikon az iszapot, pakolják fel hajókra, tisztítják a kanálist korán reggel. Megbeszéltük hogy kaját kéne szereznünk, meg wifit hogy legyen szállás, úgyhogy kimentünk a földre, Mestre-be. Itt egy szupermarketben jól bevásároltunk, és istenesen megkajáltunk, olívás kenyérből, olívabogyóból, paradicsomból, valami fincsi édeskés sajtból és olasz szalámiból. Annyira telezabáltuk magunkat hogy le kellett pihennünk egy hotel előtt, meg az eső esett amúgy is.

Zaba

Wifi vadászat közben bementünk egy plázába, de ott meg áram nem volt, majd egy meki felé kezdtünk sétálni, amikor az utcaszélről magyar szót hallottunk. Három csavargó, egy nagyon csúnya punk csaj, egy rosszarcú öreg faszi és egy kalapos arc, akinek az egész lába szürkén fel volt duzzadva, és egy ocsmány fekete foltban üszkösödött. Leszólítottam őket, nagyon örültek nekünk, be is mutatkoztak: Margóczy Tibor, 44 éves, csöves, 23 év fegyházzal a háta mögött, 23 éves kislánya, a húgyszagú Brigike, aki legalább 35-nek néz ki, keresztbeálló szemeivel és rothadó fogaival pedig örökkön mosolyog, valamint Iván, a vén harcos, aki egy koszos kalapban ücsörgött az útszélen, az otthoni Kőbányaival egyenértékű sörital üres dobozát szorongatva.

Fosták magukból a szót, meséltek a kalandjaikról, jártak már Rómában, Spanyolországban, Franciaországban, idáig gyalog sétáltak ki, munkát keresve, de jelenleg csöveznek, a caritasnál esznek, és egy elhagyott uszodában laknak. Meg is invitáltak magukhoz, mondták hogy jófej arcok vagyunk, el is férünk, kaja is van, meg pia, de ezt illedelmesen visszautasítottuk. Vermuthot tukmáltak ránk – ami amúgy nagyon jó minőségű, meg finom is volt – meg megmutatták a legolcsóbb szupermarketet a környéken. Csak Brigike és Tibi, persze, Iván nem nagyon tudott járni, őt csendes magányában ott hagytuk az út szélén, ahol volt.

Részletek Tibi (atya?), saját címzése alapján a „legrosszabb magyar” tanításaiból:

- Olaszországban a magyartól félnek. Ha meglátják a táskákat, és meg tudják honnan valósi vagy, elkerülnek, mert minden magyar „bandito”

- Rómába ne menj, a „karabinereknek” nevezett rendőrfajták eltörik a lábadat. Ja, meg mindenhol bangladesiek vannak, meg románok, akik, ugye, nyilvánvalóan mind köcsögök

- Spanyolországban minden magyar kap egy saját jurtát, a niggerek uralják a vidéket, és ha látják hogy csóró vagy, adnak neked öt kiló füvet hogy csinálj pénzt magadnak

- Ferenc pápa mindenkinek ingyen ad cipőt meg Adidas nadrágot

- Szicíliában ha fejbe lősz egy embert, kapsz másfél milliót

Szóval így. Alig bírtuk lerázni őket, hogy végre továbbállhassunk, de amint kikerültek hallótávból, úgy szakadtunk Sütivel hogy a könnyünk kifolyt. Végül csak megtaláltuk a mekit, és itt ülünk most. Van áram, net, feltöltünk mindent, megittunk egy-egy shake-t, pihi nap van, a tegnapi elég kemény volt, meg különben sem sietünk sehova. Bejövős a város, itt maradunk egy pár napot, mindenképp, szóval lesz még időnk körbenézni. Kiküldtünk egy csomó couchsurf meg trusroots üzenetet, hátha, meg találtunk holnap egy eseményt, ahova összegyűlnek a helyi couchsurfing utazók és szállásadók, és iszogatnak valami nagyon cool helyen Velencébe. Hátha ott nagyobb szerencsével járunk, meg tuti találkozunk jó arc emberekkel. Addig is, regenerálódunk.

Arrivederci! :)



Karma:
Kuvasz - 4
Süti - 3