Az előző
posztot ott fejeztem be, hogy kiraktak a konditerem elől, és lementem a
verebekből felálló Sütijugendhez. Innen mesélném a sztorit tovább, mert pár
percre rá újabb fordulat történt. A metró-villamosból feljött két csajszi
hatalmas zsákokkal, polifoammal, és letelepedtek a vasútállomás előtti füves
részen. Az egyik lány épp indulóban volt amikor odaértem hozzájuk, és
leszólítottam őket hogy mit csinálnak, kik ők, mire fel a nagy hátizsák.
Mindketten utazók voltak, a siető lány, Sarah épp ment tovább Bécs felé,
úgyhogy egyből el is búcsúzott, de a másik, egy Jemma nevű, nagyon talpraesett
brit csajszi mondta, hogy kedd délután indul csak tovább, addig megnézi magának
Grazot, de most még várnia kell a hostelre ahova bejelentkezett, mert csak
háromkor tud becsekkolni. Megkérdeztem van-e kedve együtt lemenni a
fesztiválra, mi is csak tegnap érkeztünk, és akkor már miért ne mennénk együtt.
Láthatóan nagyon örült a hirtelen jött társaságnak, mi pedig le tudtuk dobni a
zsákokat a hostel lobbijában, és Jemmel együtt, a kis tatyóinkkal indultunk el az
Aufsteierernre, be a belvárosba.
Már villamosmegállóban
hihetetlen látvány fogadott: minden egyes fiatal, a turistáktól eltekintve
hagyományos népi öltözetben, a lányok kis színes szoknyákban, a fiúk pedig
térdig érő béna zokniban meg hózentrógerben nyomultak lefelé a mozgólépcsőn. A
villamospótlón beszéltem egy sráccal aki javasolta hogy kóstoljuk meg a híres
helyi piát, a sturmnak nevezett, valószínűtlenül rózsaszín, opálos, bizarr
löttyöt, ami gyakorlatilag nem más mint felcukrozott, félig erjesztett bubis
must. Azt is mondta, vigyázzunk, mert azon kívül hogy megfosat, nagyon csúnyán
be lehet, és be is fog ma mindenki rúgni tőle. Hatalmas volt a tömeg, sülő
kolbászok illata szállt, mozogni alig lehetett a szűk macskaköves utcákon.
Kétoldalt mindenhol kézzel készített ékszereket, apró gombócokból álló krumplis
kaját, bicskákat, kalapokat, és a sturm izét árulták, szégyentelenül magas
árakon, de ez sem tántorított el minket attól hogy egy pohárral megkóstoljunk
belőle. Mikor, ha most nem? Amúgy is sokkal olcsóbban utazunk, mint ahogy
terveztük (most járok durván 12 Eurónál, és öt napja indultunk). Nekem
kifejezetten ízlett, Jemnek is, aki később egy második pohárral is leküldött,
csak Süti fanyalgott fölötte.
A hely
nagyon király volt, a belvárosban öt pici színpadon folyamatosan ment az
osztrák népzene, a Hauptplatzon pedig, a nagyszínpadon mesemondás, ökörködéssel
fűszerezett néptánc, éneklés folyt. Volt egy néni aki a rokkájával az egyik bolt
mellett fonalat sodort, megkérdeztem megfoghatom-e amit csinált, mire
odaengedett a rokkához, és aranyos tört angollal elmagyarázta hogyan működik,
és megengedte hogy kipróbáljam. Fél percig sem tudtam lépést tartani a
rokkakerékkel, elszakadt a fonal. A nénike jóízűt nevetett, letépett egy
darabot belőle, és a kezemre kötötte, hogy ő ezt nekem adja, mert ez a barátság
karkötőnk. Erre nem tudtam felelni, annyira cuki volt.
Nem sokkal
ezután elmentünk a néptáncos helyre, de csak fél héttől volt táncoktatás, volt
egy bő óránk addig. Leültünk a parkba, és elkezdtünk tervezgetni, mi lesz este,
hol alszunk, mi legyen. Lacánál nem tudtunk már ugye, mert a haverjai
visszajöttek Grazba, a trustrootsos lány nem válaszolt, Jemnél ugye nem
tudtunk, mert kidobnak, úgyhogy alternatívákon kezdtük törni a fejünket. A
fellépők közt találtunk a prospektusban egy magyar néptánccsoportot, de sajnos
az előadásukról már lemaradtunk, és ezzel a potenciális szállásról is. Maradt a
szőke infópultos lányka, Magdalena, elmentem beszélni vele, de sajnos egész
éjszaka dolgoznia kellett, pedig szívesen látott volna minket. Úgy döntöttünk
végül hogy tojunk bele, ma bulizunk, majd valahol sátrazunk aztán kész. Süti
előre egyeztetett a Subwayben hogyha van romlandó maradék akkor azt megkapjuk,
csak este kilenc körül legyünk ott.
A táncház,
bár csak fél órásra tervezték, és Jem nem mert beállni velem, nagyon menőke
volt, az egyik klarinétos népzenész lánnyal táncoltam. Olyasmi a stájer tánc
mint a páros moldvaik, csak forgás helyett mindenhol keringőzni kell, nem túl
bonyolult. Bakivideók hangulatát idéző tangóharmonika és szaxofon zene szólt,
mindenki teli szájjal vigyorgott, egy kövér pasi a színpadon pedig minden
számra rájódlizott. Kár hogy fél órácskát szakítottak csak erre, maradtam volna
még.
Visszatérve
a többiekhez elhatároztuk hogy elmegyünk megnézni a várat, így éjszaka, és
akkor még a Subwayhez is időben odaérünk moslékosztásra. Sétáltunk, végig a folyóparton, közben
tervezgettük hogy majd a táborunknál jól tüzet rakunk, és megsütjük azt a
majdnem kilónyi szelídgesztenyét amit az egyik gesztenyeárus után szedtünk fel
a földről. A Schlossburg tetejéről a panoráma valami hihetetlen volt, az egész
várost be lehetett látni, pici bérházas utcáival, templomtornyaival, sok száz
éves épületeivel, a távolban fekete hegyek gerincei takarták ki a horizontot.
Ücsörögtünk, beszélgettünk, nagyon megkedveltem Jemet, és ő is megkedvelt
minket, nem bántam volna ha tovább is velünk tud tartani, de nekünk másnap
indulni kellett tovább, ő pedig pont Bécs irányába utazott. Megbeszéltük hogy
eljön velünk a Subwayhez, feltölti a szobájában Süti merülőben lévő telóját, és
másnap reggel találkozunk kilenckor a hostel lobbijában. Azt is felajánlotta,
hogy megadja az ottani wifi jelszót hogy egy kicsit összekaparjunk magunkat,
megszervezzük előre a szállásainkat, és kölcsönösen referenciát írhassunk
egymásról couchsurfingen, megkönnyítve egymás jövőjét. Sőt, felvetette hogy
szól az egyik couchcsurfing vendéglátójának, a velencei Filippo Basonak, hogy mi
igazából mekkora jó arcok vagyunk, és ugyan szállásoljon el már minket ha
odaérünk.
A Subwayben
egy kicsit letört a hangulat, amikor Süti kijött hogy nincs kaja. Jem pedig,
arra hivatkozva hogy bőségesen van pénze, meghívott mindkettőnket egy
szendvicsre, és Sütinek lepasszolt egy nagy adag dohányt és cigipapírt. Ennyi
jófejség nem is tudom hogy fér bele egy napba, kicsit kínosan is éreztem magam,
de mosolyogva megnyugtatott hogy ez mind rendben, azt sajnálja hogy nem tud
többet tenni értünk. Nagyon, nagyon rendes ez a csajszi, de tényleg. Nagyon.
Kaja után
megindultunk Sütivel ki a városból. Már megint, késő este, fáradtan. Néztünk
néhány hobó alvóhelyet a városban, boltok kirakatának fedele alatt meg
elhanyagolt kiskertben, de mindet túl veszélyesnek éreztem, és inkább hajtottam
magunkat tovább. Kimentünk egészen egy másik kastélyig, a város legszélére,
hosszú hosszú sétával. Út közben találtunk egy standot, ahol almát árultak
becsületkasszával, és csúnya gonosz módon elvettünk egy pár szemet. Ekkor véglegesítettük
Sütivel a „bad karma” pontok táblázatát, amit ezentúl rendszeresen vezetni
fogunk. Nagyjából azt méri ki mennyire tróger, kinek mennyire kell szégyellnie
magát. A következőképp néz ki a táblázat:
- kisebb
csínytevések, ferdítések 1
pont
- kamuzás,
félrevezetés 2
pont
- ezeknél
durvább csalás 3
pont
Soha nem
szegnénk törvényt, félreértés ne essék, rendes, jó gyerekek vagyunk. A
jelenlegi állás 3-2, és sajnos nekem van a több. A három pontomból kettő a
pizzaszerzés, egy pedig az almák elcsenése volt, Süti kamuzott Lacának hogy
nincs összesen 500 Eurónk és ő is vett almát. Ezek a szégyen pontok, és
jelenleg így állunk velük. Próbáljuk a minimumon tartani, mindig egymásnak
osztjuk ki. A cél az, hogy ne vaduljunk el.
Szóval
kisétáltunk, az idő is nagyon lehűlt, és korom sötétben, a vizes fűre álltunk
neki sátrat verni. Kiderült hogy Süti még egyszer sem állította fel az övét,
meg sem nézte hogyan kell, még azt sem tudja hogy milyen színű. Nos, a halál
sötétben nem tudtuk megoldani a problémát, volt vagy hajnali fél kettő, a sátor
pedig valami extravagáns hi-tech egyrudas eszköz, tudni kellett volna a
csínját-bínját, úgyhogy Süti behúzódott egy bozótba, maga alá terítette a
sátorbelsőt, és betakarózott a külső huzatba. Csak kicsit fagyott be az éjszaka.
Én felvergődtem a sátram, de már a tököm ki volt, morcos voltam, még mindig éhes,
és fáradt, a föld tiszta kavicsos, nem lehetett leszúrni a cövekeket rendesen,
fürödni sem tudtunk. Szóval nyááááááááááá…. Így éreztem magam. Ja, azt mondtam
hogy szemerkélt az eső, és az egész a hely egy meredek domboldal, úgyhogy
folyton lecsúsztam a sátor aljába? Vagy azt a részt amikor a zsákom mellett
csak az oldalamon tudok feküdni és annyi hely sincs hogy átforduljak? Azt
hiszem ezekhez hozzá kell szokni, majd kiölődik belőlem ez a nyomi
elkényelmesedett városi hisztizés. Még mindig százszor jobb helyem van mint
szegény Dezsőnek. Meg az sem árt ha legközelebb időben sátrat verünk - mondjuk,
amíg süt a nap.
Másnap
reggel arra keltem hogy anya hív, hogy hogyan kell feloldani az otthoni telómon
a zárat. Egészen szürreális volt úgy reggel hétkor, egy random osztrák
domboldalban, retkesen, bemerevedve, a bepárásodott sátor nyálkájában úszva, de
elmagyaráztam neki, meg elmondtam hogy bár nincs minden rendben, de azért nincs
nagy gáz sem. Összekapartuk magunkat, leküldtem egy szopogatótablettát Süti
készletéből (még most sem az igazi a torkom), aztán nekiálltunk a visszaútnak
be a városba. Elkéstünk mint annak a rendje, de Jem fel sem vette, ott
ücsörgött és várt ránk a hostel előtt az utcán. Bementünk, kaptunk netet, én
visszamenőleg is feltöltöttem a posztokat, írtunk egymásról referenciát,
vettünk cukorkát meg narancsot a lobbiból, Jem pedig elintézte a szállásunkat
Velencében. Kaptuk nevet, telefonszámot, mindent. Kinéztem egy benzinkutat az
A2-esen egy kimondhatatlan nevű városrésztől nem messze, elbúcsúztunk Jemtől,
felhasználtuk a Dezsőtől kapott jegyeket a mekiben (vagyis csak Sütiét, én ezt
is elhagytam), majd nekiálltunk az újabb stopp útnak. A városban vettem olcsóért
egy új satyit, egy szürkét, sokkal menőbb mint az eddigi volt, az enyémet meg
ott hagytam a kuka szélén valaki másnak. A benzinkutunkat nem találtuk meg
végül, összevissza csavarogtunk a külvárosban, oda-vissza küldözgettek minket,
mire végül találtunk egy nem túl jó, de azért elmegy kategóriába sorolható
pontot az A9 felhajtón. Nem volt túl sok hely a kocsiknak megállni, elég közel
voltunk a forgalomhoz szóval nagyon biztonságos sem volt, de sok autó járt
arra, szóval tudtunk táblázni. Megbeszéltük hogy felváltva stoppolunk, Süti
kezdi, addig én a fűben alszom egyet, fél óra múlva csere. Süti egy Klagenfurt
felirattal nyomult – igazából csak KLFURT, mert nem fért ki az egész – abban
reménykedve hogy egy közeli benzinkútnál ki tudja rakatni magát és onnan már
könnyebb lesz. Mire felkeltem már nem volt sehol, úgyhogy felbátorodva a
sikerén én is kiálltam a magam KLFURT táblájával. Jó órát dekkoltam a napon, de
senki sem vett fel, sokan akartak, de másfele mentek. Ekkor lecseréltem a
táblám egy A2 feliratúra, és egy negyed óra múlva megérkezett őrangyalom, a
legrendesebb lány egész Ausztriában - Anne.
Anne 22
éves, gyógyszerészhallgató, nagyon nyitott, nagyon jófej, partis, vidám
csajszi, rendszeresen visz stopposokat Grazból Villach felé, mikor hétvégente
megy haza a szüleihez. Tőle tudtam meg, hogy a hely, ahova random kiálltunk,
rendszeresen tele van velük, van olyan hogy el sem férnek mind és ki kell
állniuk a parkolórészre. Nem tudom, hogy szerencse vagy megérzés, de ezek
szerint pont jó helyen jöttünk fel az autópályára. Anne teljesen el volt
ájulva, hogy mekkora királyak vagyunk, hogy ilyet csinálunk, és annyi pénzből
amennyink van. Mikor elmeséltem neki mit kukázunk-szenvedünk úgy röhögött hogy
félrenyelte a vizét. Nagyon jól eldumáltunk, sodortam neki cigit amíg vezetett
– most már ilyet is tudok – majd bejelentette hogy ő nagyon éhes, és hogy
akármit csinálok ő márpedig meghív egy mekire. Esküszöm annyi gyorskaját mint
amennyit az elmúlt öt napban ettem egy év alatt nem eszem máskor. Megálltunk,
keresztülverekedtük magunkat egy busznyi német középiskoláson, és Anne egy
BigMacet, nagy krumplit, nagy kólát rendelt ki nekem, „Eat up buddy!”
felszólítással. Degeszre zabáltam magam, ő két BigMacet, nagy krumplit, nagy
kólát, plusz fagyit küldött le. Csak pislogtam mint hal a szatyorban, hova fér
ez a sok kaja ebbe a vékony csajba.
Gyönyörű vidékeken
kocsikáztunk át, tavak mellett, nagy rögnyi hegyek között, mindenhol fenyőfák,
apró kis farmok, házak, tehenek, patakocskák, templomtornyok, várkastélyok
minden dombon, szóval tényleg lenyűgöző volt. Két opciót vázolt fel, hogy hol
tud kirakni: vagy elvisz egészen a szülőfalujába, Gmündbe, vagy kirak Villach
környékén valami benzinkúton, és a sötétben próbálok stoppolni tovább. Az úton
már korábban mesélt a faluról, hogy milyen szép helyen van, és van egy régi vár
is, szóval az előbbi mellett döntöttem. Azt is mondta hogy kivisz egy király
benzinkúthoz az E66-ra, akár ma este ha megfürödtem már náluk, akár holnap
reggel, de este ravatalozni megy, egy gyerekkori barátjának öccse direkt
túllőtte magát, öngyilkos lett, és neki lesz a búcsúztatója. De bent tudom
hagyni a táskám a kocsiban, és addig nézzek körbe a faluban, mert megéri, és ha
hazaért megcsörget, aztán megbeszéljük mi lesz.
Gmünd. A
leggyönyörűbb falu ahol valaha voltam, erre le merem tenni a nagyesküt. Pici
középkori házak, macskaköves sikátorok, utcácskák, mind betömörítve a régi
várfal mögé. Kopott téglákból és szürke kövekből rakott házikók, boltívek, pici
kutak, egy réges régi templom, és a falu szélén, a várfalhoz hozzáépítve az
erőd uralja a völgyet egy meredek domb tetejéről. A nap lemenőben járt,
csavarogtam a szűk utcácskákon, elmentem a templom mellett, ahol falucska népe feketébe
öltözve ácsorgott a téren, hallgatva a papot. Annyira ódon, nyugodt, szomorú
volt az egész, hogy sokáig nem bírtam elszakadni tőlük, ám amikor a hátsó sorokban
állók elkezdtek hátrafele nézegetni, hogy ki vagyok és mit keresek ott,
leléptem, a vár felé. Egy lélek nem volt odabent, az egész, kiállított
tárgyastul, múzeumostul tárva nyitva állt. Belülről szépen felújították, nem
nagy az erőd, szűkek a belső terek, de éppen ezért nagyon hangulatos, egyik
pici szobából a másikba fa lépcsőkön és keskeny járatokon keresztül lehet
eljutni. Eldöntöttem hogy a faluban alszom, nem megyek már vissza az
autópályára, és találtam is a várban egy kis börtönszobát, egy vödörrel, pici
asztallal, szalmával fedett faággyal együtt. Annyira menő volt, hogy gondoltam
itt alszom majd. Volt még időm, úgyhogy kiültem az egyik padra, felhívtam
Sütikét hogy mi a hányás, merre jár. Mint kiderült, valami nagyon szerencsétlen
helyen rakták ki, fullra megakadt, és végül az autópályarendőrség vitte el
valami benzinkútig az olasz határtól öt kilométernyire. Még most sem tudom
pontosan mi van vele, állítólag elég nagy szarban van, senki sem akarja
felvenni, és aludni sem tud nagyon hol. Megbeszéltük hogy holnap találkozunk
Velencében, és együtt megyünk Filippóhoz. Bementem egy étterembe, hogy
megkérdezzem megtölthetem-e a vizes üvegemet, amikor a konyharészből kijött a
tulaj és félrevont. Megkérdezte, hogy éhes vagyok-e, mondtam neki hogy ettem ma
már, meg különben sincs pénzem étteremre. Azt válaszolta semmi gáz, ad nekem
egy forró levest, jó étvágyat. Azt hiszem ebben a faluban már csak ilyenek az
emberek.
Ekkor Anne
csörgetett, hogy hazaért, mehetek fürödni. A szülei is nagyon jó arcok, bemutatkoztam
nekik, reménykedve hogy nem annyira érződik a két és fél napos áporodott
szagom, majd befoglaltam a fürit. Mikor kijöttem Anne szólt hogy ha nem
szeretnék a várban aludni, van egy évek óta üresen álló szobájuk a ház másik
épületében, ahol még soha senki sem aludt, konkrétan egy hotelszoba ami az
övék, és hogy nyugodtan feküdjek be oda. Nem tudtam erre már mit mondani,
nagyon szépen megköszöntem, beköltöztem, és nekiálltam megírni a posztot.
Minden van itt, puha ágy, erkély, mosdó – igaz a víz ki van kötve –
ruhásszekrény, szóval tényleg minden, full extrás a hely, és ők ki sem adják,
se nem használják semmire. Vagyis most már igen, tróger stoppos alszik benne.
Idebent
jöttem rá azonban egy hatalmas hibára, a grazi hostel lobbijában hagytam a fényképezőgépet,
és a kábelét – ezért is nincsenek most fotók a poszthoz. Hogy lehetek ilyen
gyökér? Holnap korán reggel felhívom Sütit, hogy adja meg Jem számát. Ha időben
elérem, még Grazban kell hogy találjam, és akkor el tudja küldeni Filippo
címére postán, a díjat meg majd átutalom neki, vagy nemtom. Háromkor indul a
busza Bécsbe ha jól emlékszem, remélem nem kavarok bele nagyon a programjába.
Most kaptam
SMS-t Anne-tól, hogy holnap reggel csak csörgessem meg, és majd kidob kocsival
a benzinkúthoz.
Mondom. Ő az
őrangyalom.
Tényleg öröm olvasni a posztjaidat! Hajrá, hajrá, drukkolok mindkettőtöknek, hogy épségben odaérjek az alpaka farmra, sok élménnyel gazdagon!
VálaszTörlésMég annyit, hogy igazából képek nélkül is nagyon jól magam előtt látom a kalandjaidat. Szinte már olyan, mintha veled utaznék :)
VálaszTörlés