A mosodában, amíg vártunk a cuccunkra, Süti ott maradt a
táskákkal én meg elmentem a közeli szupermarketbe kajáért. Vagyis először a
zöldségeshez, ahol meglepődve tapasztaltam hogy egy kiló banán, barack vagy
sárgadinnye olcsóbb mint egy kiló répa. Pontosan 89 cent volt mindhárom,
úgyhogy vettem több mint egy kiló banánt. A szupermarketből kifele jövet
egy fiatal fekete srác pénzt kért tőlem, mire elmondtam neki mi a szitu, de
felajánlottam hogyha gondolja, egyen velünk. Megköszönte, de mondta hogy
valszeg neki több lóvéja van mint nekünk, úgyhogy sok szerencsét, és Isten
áldjon. Kenyérke, lilahagyma, tavaszi, maradék olajbogyó és banán volt a
bőséges reggeli, közben Waleed, a srác akivel megbeszéltük hogy együtt nézzük
meg a várost, hívott, hogy merre vagyunk, mert őt kirakták hostelből. Bezúztunk Velencébe, találkoztunk,
majd elindultunk lerakni a cuccainkat Reginához. Nagyon nehezen találtunk oda,
de szerencsére Waleednak volt mobilnetje, úgyhogy a gúglimapsz segített. Regina
a város tengerfelőli részén lakott, elég messze a vasútállomástól, egy pici
utcában, a labirintus közepén, ám egy gyönyörű szép épületben, a barátjánál. Az
előtérbe lepakoltuk a cuccainkat, Waleed, akinek ment a busza a reptérre
megbeszélte vele hogy egy kicsit hamarabb jön érte, mi meg majd csak este ha
dob egy sms-t vagy egy hívást hogy otthon van. Megkérdeztük tőle mit érdemes
még megnézni a városban, és elvitt minket a legmenőbb helyre egész Velencében.
Libreria d’Acqua Alta a neve annak a kis könyvesboltnak,
ahova besétáltunk egy szűk fém ajtón át. A helyiség maga is elég pici, macskák
vannak mindenhol, de mindenekelőtt – könyvek. Rendezetlenül, össze-vissza
dobálva, halmokban, minden vízszintes helyre bezsúfolva, olaszul, franciául,
németül, mindenféléül. Több pici szobából áll a bolt, egy öreg bácsié az egész,
és valami nagyon hangulatos. Pár centért lehet venni egyet a régi velencei
képeslapok halmából, vagy egy mára rég elfeledett olasz női napilap egyik
számát, szóval mindent.
Gondola + Könyvek = Menőség
De a legjobb része a kanális felőli szoba. Van egy kis
erkély, ahol könyvekből épített lépcső vezet fel a korlátig, a gyönyörű
kilátáshoz. Fiatalok cigiztek ebben a kis sarokban, és jót nevettek amikor
felmásztunk a legtetejére és elkezdtünk Waleeddal fotókat lődözni. És ami a
pláne az egészben, ahonnan a nevét a hely kapta – acqua alta, azaz magas víz.
Amikor megemelkedik a vízszint, november-december tájékán, az egész helyet
elönti térdig a víz, és úgy lehet a könyvek közt mászkálni, válogatni. Láttunk
fotókat, és nagyon, nagyon király.
A könyvlépcső
Na az ilyen helyekért indultam én útnak.
Ezután búcsút vettünk Reginától, ment tanulni, még benéztünk
egy kézi maszkkészítő mester műhelyébe, majd elindultunk a Szt Márk tér felé,
még egyszer, mert Waleed még nem járt ott. Lecsüccsentünk, ő sem volt hajlandó
kivárni a sort, és még egy jót dumáltunk az iszlámról, a világról, a jelenlegi
közel-keleti helyzetről, meg úgy általában mindenről. Ja, és mondta, ha valaha
Kairóban járunk, csak dobjunk egy telefont. Mindenképp élni fogok egyszer vele.
Telezsúfolt hajóbusszal mentünk vissza Regina felé, mert hát
na, Waleed azért elég termetes, és sokat fájnak a lábai. Imádkoztunk nehogy
felszálljanak az ellenőrök, vagy istenuccse a Tibi mester által beharangozott
karabinerek, de szerencsére minden rendben folyt (7 Euró jegy. Egy útra. No.)
Felszedtük a cuccunkat, és Reginától ajándékba kaptunk
eredeti pici kazakh csokit. Nekem nem volt szívem megenni, mint emléket tettem
el a pénztárcám legbelső zsebébe. Süti megette, csak a papírt tette el, egy picit meg is kóstoltam az
övéből, fincsa volt, de inkább a lelki tartalma teszi különlegessé.
Regina, Waleed, meg én az új sapimban
A vasútállomáson elbúcsúztunk Waleedtól, majd mivel
Giovannihoz csak háromnegyed egyre tudtunk menni, Regina meg még nem írt hogy
mehetünk a cuccainkért, ellébecoltuk az időt, egy pici pizzázóban vettünk egy
pizzát, ücsörögtünk, és vártuk a hívást. Olyan háromnegyed tizenegy körül jött,
mi meg zúztunk befelé, felvettük a cuccokat, érzékeny búcsút vettünk, majd
rohamlépésben elindultunk a Rialto vízibusz állomáshoz, hogy időben elérjük az
utolsó külvárosba menő buszt, ami Giovanni mekijéhez visz. Ekkor jött a
meglepi: Rialtón a vízibusz kapui beengedősek.
Puff. Újratervezés. A helyzet a következő: van cirka 12
percünk eljutni a vasútig, és akkor talán elérjük a villamost amiről elérjük a
buszt. Vagy lefutunk a következő megállóig, ami nem tudjuk hol van, és
reménykedünk hogy ott nincs kapu, vagy lefutunk egészen a vasútig, ami meg nem
tudjuk merre van, de itt-ott vannak táblák amik segítenek. Az utóbbi mellett
döntöttünk. Futottunk, a hatalmas zsákokkal, a zsák széles sikátorokban, és
reménykedtünk, meg eltévedtünk, mint a szél, többször.
Na igen, valami ilyesmi
Mission Impossible. Lekéstük, az utolsó buszunkat a
szállásunkhoz. Depi volt, Mestre Centroban, fél egy körül, és elkezdtünk
kiötölni egy B tervet. Süti írt Giovanninak, hogy mi van, és megköszönte hogy
elszállásolt volna minket, én meg szóba elegyedtem egy kicsit gyanús külsejű
formával a buszmegállóban. Mikor elmeséltem neki mi a helyzet, először mondta
hogy aludjunk a vasútállomáson, majd a semmiből felhozta, hogy neki van lakása,
és alhatunk ott. Sütinek nagyon nem tetszett a figura, így még mielőtt
válaszolhattam volna hangosan bekiabálta, hogy NE! Erre a srác kicsit furán
nézett, én mérges lettem, majd Süti megmutatta miért tette – Giovanni
visszaírt, hogy hol vagyunk, mert kijön értünk kocsival. Két ismeretlen
srácért, akik egy mekiben kérdezték meg hogy nála alhatnak-e. Az emberek
hihetetlenek.
Meg is jött, pici kocsival, becuccoltunk, és megbeszéltük mi
hogy legyen. Elmondta, hogy az anyukájával, a húgával, a sógorával, és az ő
pici babájukkal lakik együtt, de külön lakrészben, és ott leszünk mi. Mivel
délután-estefele dolgozik, ő mindig hajnali négyig kockul, és délután kel,
kettőkor van közös ebéd a családdal, arra meg vagyunk hívva, és vissza is tud
minket hozni kocsival. Szépen megköszöntük. Mesélte hogy merrefele járt a
világban, tíz évig élt animátorként mindenféle hotelekben, a legvarázslatosabb
helyeken a földön, szóval tudja mi az utazás. Meg is érkeztünk, egy pici
városkába, jó nagy házhoz. Beágyaztunk, picit neteztünk, megterveztük hova
megyünk – Bologna lett a cél – de írni már nem volt erőm, nagyon késő volt.
Úgy három körül kerültünk vízszintesbe.





Jelenleg itt is hajnali háromnegyed kettő van (New York), szóval, holnap folytatom a kalandjaid olvasását.
VálaszTörlésNe hagyd abba, nagyon jók!!!