SPQR

 Miután megírtam az előző posztot cápáztam magamnak reggelit – marhahús csíkok, ciabatta, paradicsom, sültkrumpli – és beszédbe elegyedtem egy német motorossal. Sok szerencsét kívánt, összeszedtem a motyómat, és lementem a parkolóba. Kifele menet a lépcsőfordulóban találtam egy gazdátlanul hagyott M&Ms-t, vártam egy picit, és mivel senki sem jött érte, elraktam, gondoltam jó lesz megvesztegetni a sofőröket. Lent egy tunéziai gyerek zoknikat próbált eladni az autósoknak, kicsit zavartuk egymás munkáját, úgyhogy felosztottuk a területet, ő zoknizott az étteremnél, és stoppoltam a benzinkútnál. Találtam egy BlaBlaCaros autót, volt benne még két hely, a sofőr le is dobott volna Firenzéig, de megkérdezte az utasait előbb hogy beszállhatok-e – legnagyobb meglepetésemre az egyik csaj azt mondta hogy nem, nem mehetek velük. Vagy nem tetszett neki az ábrázatom, vagy csak nem akarta hogy ingyen leutazzam azt amiért ő fizetett, nem tudom, mindenesetre neki nem adtam emendemszt. Próbálkoztam a kamionokkal, de nem nagyon ment a dolog, úgy egy óránál járhattam amikor perfekt angollal egy idősebb fickó, hallva hogy beszélek az egyik sofőrrel, megkérdezte merre megyek. Mondtam Rómába, ő felajánlotta hogy Firenzéig ledob.

 Amerikaiak voltak, New Jersey-ből, bérelt olasz kocsival, sajnos a fickó nevére már nem emlékszem, de a feleségét Laurie-nak hívták. Nagyon jól eldumáltuk, Amerikáról, Magyarországról, redneckekről, mikor megtudták hogy csípem a déli zenét beraktak valami Bluegrass műfajű lemezt, menő volt. Kiderült hogy az arc az én koromban 4000 mérföldet stoppolt az Államokban, úgyhogy átérezte a helyzetet, és örült hogy segíthetett. Firenze Nord lehajtó után elkezdtünk aktívan benzinkút után nézni, ám az egyik elkerülte a figyelmét, és túljött a lejárón. Mondtam hogy kár, mert ez király lett volna, erre hirtelen berántotta a kormányt és megállt az autópálya szélén, hogy ugorjak ki. Mielőtt leléptem, megtömött amcsi müzliszeletekkel, valami nugátos olasz édességgel, meg sós mandulával. Elbúcsúztam, megköszöntem mindent, kikászálódtam, és az ezerrel zúzó forgalom közepette elkezdtem átmászni a kerítéseken, átbékázni a bekötőn, be a benzinkútra. Para volt, a nagyobb autók meg a kamionok vészesen közel voltak hozzám, az egyik majdnem átgázolt a táskámon, úgyhogy megfogadtam, hogy ilyet csak akkor csinálok legközelebb, ha feltétlenül muszáj.

 Kis benzinkút volt, de kitartott még a rágcsám, tíz perc alatt fogtam egy olasz srácot aki többször megjárta a Szigetet, levitt egészen Firenze déli részéig. Kérdezgettem út közben, milyen szép, partmenti helyet ismer, ami számára különleges, vagy egyedi, és szerinte érdemes volna meglátogatni. Kaptam egy nevet: Toscana déli részén, Marina de Grosseto. Jegyezve.

 Firenze déltől pár kilométert sétálnom kellett a benzinkútig amit gmapszon kinéztem, egy fura fáról szedtem valami fincsi gyümölcsöt – mai napig nem tudom mi az, de már mindet megettem – majd itt is bemásztam a kerítésen át. Késő délután volt, de itt is pár perc alatt fogtam egy kocsit, anyukát huszonéves joghallgató fiával. Anyu nem beszélt angolul, a srác is csak picit, de nagyon rendesek voltak, még ha halkak is. Két és fél óra az út Firenzéből Rómáig, az első tíz percben tudtam beszélgetést fenntartani, nem úgy tűnt mint akik nagyon dumálni akarnak, úgyhogy illedelmesen megkérdeztem hogy alhatok-e, mert elég fáradt voltam. Néha fel-fel keltem, és nézelődtem. Elhaladtunk egy hely mellett, amiről amint hogy megláttam, eldöntöttem hogy meg kell látogatnom. A neve Orte, az autópályáról láttam csak a falucskát. Nem is szerencsétlenkedem a leírással, így egy kép a gúgliról.

Katt a nagyobb felbontásért

 A srác tanított néhány olasz szót, majd kiraktak valami nagyon lerobbant környéken, Jonio metróállomás mellett, és anyuka nem akart elengedni egy tíz eurós nélkül. Megköszöntem, beszéltem telón Sütivel, és találkoztunk Roma Termini vasútállomáson.

 Nos, az első este Róma nem igazán nyerte el a tetszésem. Nagyon dzsuvás, lelakott, tróger környéken voltunk, nem éreztem biztonságban sem magam, sem a cuccaimat, rengeteg seftes alak, főként itt is arabok és négerek ücsörögtek hordákban az utcákon, random leszólítottak hogy akarok-e hasist vagy kokaint venni, árusok szekáltak mindenféle villogó biszbaszokkal meg sálakkal, tukmáltak, mások kéregettek, szóval nem volt jó. Találtunk egy éttermet ahol volt wifi meg áram, csekkoltam trash wikin hol lehet kaját szerezni, és amíg én megjártam a kaja kört, Süti próbált kolostort keresni. Megtaláltam a neten írt kukát, egy raszta forma épp egész, félbehajtott pizzákat meg efféléket szedett ki egy fekete zsákból (csak kaja volt benne, ráadásul friss), én is kértem, és kaptam is két adagot. Visszafele beugrottam egy bangladeshi zöldségeshez, megkérdeztem van-e kidobandó gyümölcsük, mire adtak egy fürt banánt, két barackot meg egy almát. Tele volt kis tatyóm kajával, és mindezt szűk fél óra alatt kapartam össze, ráadásul meg voltam lepődve milyen könnyedén. Nagyváros, sokan vannak, sok turista, sokat esznek, sok megmarad, ez lehet a magyarázat. Visszamentem az étterembe, ahol Süti kirendelt egy calzonét meg egy korsó sört, mindkettőbe belenyaltam ami megmaradt, aztán kiültem egy múzeum elé megenni a zsákmányom kiadós részét. Tele pocakkal láttunk neki újult erővel szállás után nézni, a couchsurfinges arcok mind decline-oltak, úgyhogy a kolostor ötlet maradt, vagy, dobtam be a közösbe, mehetünk egy reptérre. Késő volt már, indulnunk kellett ha el akartuk csípni az utolsó buszokat-metrókat, úgyhogy földobtunk egy érmét, és a sors azt mondta reptér legyen. Több repteret is találtunk, a leglogikusabbnak az Aeroporto di Roma tűnt, úgyhogy arrafelé vettük az irányt, abban a reményben hogy a nagy reptéren majd meg is tudunk fürdeni, meg rendes helyünk is lesz valami padon, ahol senki nem szekál.

 Nos, nem. Nagyon nehezen találtunk el első körben a helyre, és amikor lerakott a busz, kicsit megszeppentem. Kint voltunk egy lelakott, gyomos, külvárosi részen, minden tiszta graffiti, egy szűk kis utca felett pedig rozsdásan, szomorúan lógott az Aeroporto di Roma felirat. Hamar kiderült, hogy ez nem egy civil reptér, de nem ám – hanem katonai. 

 Jobbra szögesdrót kerítés, rajta több helyen Zona Militare felirat, alsó sarokban kis Counter Strike ikonnal, balra laktanyák vagy szolgálati lakások, nem vagyok benne biztos mik, a kis utca végét szögesdróttal megerősített fém kapu zárta, távolban őrtornyok. Épp kifele jött egy rendőrkocsi, amikor táskákkal betámolyogtunk, és nagyjából sikerült is megértenünk egymást. A helyet most zárták, és három hatóság ügyködik itt. Az utca rész a rendőrség felügyelete alatt áll, felőle aztán aludhatunk itt a kerítés mellett, hogyha reggel hét előtt lelépünk, mert akkor nyitják a repteret. A szögesdróton belül katonai terület van, de nekik az utcához semmi közük. Akik bajt okozhatnak, az a reptér külön, privát rendőrsége, a Vigilante. Elbúcsúztunk hát, és tábort vertünk a kerítés mellett. Még kifele jövet a buszon Sütivel picit összebalhéztunk, de ez a szürreális szitu újra előhozta a röhögést. Amíg körbenéztünk, beszéltünk a honvédséghez tartozó portással is, vele is sikerült leegyeztetni a dolgot. Lefeküdtünk aludni. Hajnali kettő körül keltünk újra, mikor a fém kapuhoz beállt egy sárga villogós terepjáró, és kiszállt belőle egy forma zseblámpával, hogy mi a herét keresünk itt. Nem beszélt semmit angolul, úgyhogy megpróbáltam papparabuppiul elmagyarázni neki, mi a helyzet – jo szono viádzsó, nó száncá kászá, autostoppista ungerésze. Megértette, szerencsére, és mondta ha elzúzunk hatkor, minden rendben. Úgyhogy hatkor elzúztunk.

 Mondani sem kell, nagyon álmosak voltunk még, úgyhogy felszálltunk a buszra amivel jöttünk, utsó állomásig ki, és egy kutyafuttató parkban lecsöveztünk a padokra. Itt nagyon jót aludtunk, olyan tíz körül viszont egy kutya veszettül elkezdett minket ugatni. A gazdi odajött, megrázta a vállam, és a kezembe nyomott egy marék aprót, és olaszul elmutogatta hogy majd szálljunk fel a buszra ahol a néni integet, menjünk be a belvárosba, és vegyünk magunknak kávét. Hiába mondtam neki hogy nem vagyunk hajléktalanok, csak annyit mondogatott hogy oké, oké, és elment.

Achievment unlocked: Csövesnek néznek

 Felkeltünk, összeszedelődzködtünk, vékony kenyér, közte sonka-sajt, maradék újhagyma, nugátos cucc, müzli, banán, meg a fáról szedett fura gyümi volt a reggeli. Vizünk is volt, raktak kutat a kutyafuttatóba, úgyhogy teljes értékkel indult a reggel. 

Középen a fura gyümi. Ha valaki tudja mi ez, szóljon kommenben.

Bementünk vissza a városba, és Francesco üzenete alapján kimentünk a Piazza Bolognára – azt írta, hogy ott van egy olcsó hostel, és be akartunk próbálkozni, hátha lerakhatjuk ott a cuccunkat valahogy, ne kelljen már óriás zsákkal várost nézni. A hostel nem működött, sem a környéken lévő két hotel, viszont sikerült bekunyerálnom magunkat egy mosodába, ahol egy nagyon aranyos néni megengedte hogy tároljuk a cuccunkat, este nyolcra menjünk vissza érte, zárásra. Visszamentünk a wifi-áram helyre, már kis tatyókkal, ücsörögtünk, és mivel három napja egy centet sem költöttem – sőt, pozitívban voltam – úgy gondoltam megengedhetek magamnak egy igazi olasz pizzát. Furi volt, a feltéteket nem elszórva rakják rá hogy mindenhova jusson, hanem külön-külön részére a pizzának, a sonkát pedig egyben rádobták aztán csá. Mindenesetre finom volt, jól esett. Beszéltünk telefonon Francescóval, mondta hogy tizenöt percen belül a vasútállomáson lesz, találkozzunk a meki előtt. Összeszedtük magunkat, én mentem elöl, és céltudatosan elindultam a vasútállomás felé. Egyszer csak a kínai pincérsrác kiáltását hallom a hátam mögött:

- MONI!!!!!

 Egy pillanatra belém fagyott az ütő, elfelejtettünk fizetni vagy mi van? Megfordultam, és azt látom hogy Süti úgy röhög hogy a könnyei folynak. Egy rövid pillanat alatt összeállt a kép – Sütivel, a Mónika Show-ból vett hülyeségek miatt gyakran csak Móninak így hívjuk egymást. Ő utánam szólt, és mivel szemmel láthatóan nem hallottam meg, a pincér, abban a hitben hogy ez a rendes nevem, utánam kiáltott. Tényleg vicces volt a szitu, szegény srác nem értette min röhögünk ennyire, úgyhogy csak annyit mondtam neki hogy ez egy vicces becenév, aztán tovább álltunk.

 Francescoval a vasútállomáson találkoztunk. Féltem hogy így négy év távlatából nem biztos hogy felismerem, de elsőre kiszúrtam a tömegben. Lepacsiztunk, aztán elindultunk felfedezőtúrára. Mivel ő nem Rómában él, hanem egy partmenti városban, Nettunóban, csak a város turista részeit ismerte. Mondtam neki hogy nem baj, mi még azt sem, úgyhogy csak előre.

 Bejártuk az egész történelmi negyedet, valami gyönyörű, tíz perc alatt keresztül tudsz gyalogolni rajta, de annyi minden van besűrítve, hogy egész nap lehetne nézelődni. Templomok, romok, kiváló állapotban megmaradt római épületek, varázslatos építészet mindenütt, elképesztő precizitással és részlettel kidolgozott faragványok, szobrok. A földön mindenütt macskakő, és mivel ez nem a fő turista szezon, hely is volt bőven nézelődni. A régi épületek alapvetően három féle anyagból épülnek itt fel. Márványból, ami remek állapotban megmaradt, apró tűzvörös téglákból, és valami csúnyácska, szürke, lyukacsos kőből, ami nagyon, nagyon réginek néz ki. Egy-egy épületen belül is kombózva voltak ezek, Francesco elmagyarázta, azért van ez, mert a márványt meg az értékes anyagot mindenhonnan elhordták, az épületeket pedig mindig az épp aktuális szükségletek, célok szerint építették át. Így különböző korok lenyomatát őrzi egy-egy fal, vagy alapzat. 

 Francesconak mindenről részletes és érdekes történelmi infója volt, jobb idegenvezetőt nem is kívánhattunk volna magunknak. Megmutatta a helyet ahol Mussolini megtartotta híres háborúra buzdító beszédét, és végül elértünk a környék fő látványosságához, a Colosseumhoz.

 Nos, ugye, ez nagy. Bazi nagy. Bemenni nem tudtunk, mert drágállottuk a belépőt, de kívülről körbejártuk az egészet. Valami hihetetlen érzés volt, ott lenni a Colosseumnál, a Colosseumnál, tudva hogy lestoppoltam idáig, önerőből, magamtól. Úgy éreztem, hogyha idáig eljutottam, akkor bárhová elmehetek. Nincsen távolság, semmi sem elérhetetlen, oda megyek ahová akarok, akkor amikor akarok. Nagyon király volt.

Élőben, itt, Magic.

 Megnéztük még a Circus Maximust, ami nagyjából egy hosszú füves gödör, de azért így is menő volt. Kisétáltunk a Tevere partjára, következő úti cél a Vatikán volt. Errefelé kicsit sűrűsödött a tömeg, turbános formák mindenféle keresztény giccset meg csecsebecsét árultak, találtunk Ferenc pápás dobozkákat, Ferenc pápás pénztárcát, Ferenc pápás öngyújtót, Ferenc pápás rózsafüzért. Nagyjából mindenre, amin volt egy fél körömnyi hely, ráraktak egy Ferenc pápát, elég komikus volt.

 Egyszer csak pedig, átlépve az országhatárt, elénk tárult a Szent Péter tér. Roppant méretű kövezett üresség, elöl székekkel, középen obeliszkkel, gigantikus oszlopokkal körbeölelve, szemben az óriás méretű Bazilika. Teljesen el voltam ámulva, de ez még mind semmi volt ahhoz képest amit bent láttunk. Francesconak mennie kellett haza, úgyhogy elbúcsúzott tőlünk, kaptunk ölelést, meg sok szerencsét kívánt. Jó volt újra összefutni vele, laza, okos, és egyedi srác, különleges humorérzékkel. Nekünk sem volt sok időnk, legkésőbb nyolcra vissza kellett érnünk a mosodába, úgyhogy kapkodni kellett magunkat, sajnos. Bentre csak egy fémdetektor kapun át lehetett bemenni, állítólag egyszer valami barom bevitt egy kalapácsot és, mivel nem tetszett neki, letörte az egyik szobor első két lábujját. Azóta vannak a kapuk. Sütinél nála volt a svájci bicskája, először javasoltam hogy valahova dugjuk el, de félt hogy elveszti, úgyhogy végül leadtuk az egyik árusnál megőrzésre. Amíg álltunk a sorban az egyik német turista lazábban oldotta meg a szitut – a sajátját, mikor becsipogott, kidobta a kukába. Ja bocs, akinek megy a szekér…

Szt. Péter tér

 Odabent láttunk svájci gárdistákat, narancs-kék csíkos ruhában, alabárddal strázsálni itt-ott. A Szixtuszi Kápolna sajnos már délután négyre bezárt, és nekünk másnap, ha időben el akarunk érni az alpaka farmra, indulnunk kellett, úgyhogy az kimaradt. Majd lestoppolok valamikor még egyszer és megnézem :)

 A Bazilika viszont nyitva volt, és ingyenes is a bemenetel. Hát, nem tudom találok-e megfelelő szavakat a leírására, nem hiszem hogy ez gépelve lehetséges, de még fotóval se nagyon, ezt mindenkinek magának látnia kell. De azért megpróbálkozom vele.

Azok a kis hangyák jobb alul, azok az emberek

 Először is, a hely gigantikus. Iszonyú tér, felfelé, jobbra, balra, mindenfelé. Hatalmas kődarabokból rakott falak, évszázadok alatt fényesre kopott padlózat, színek, színek mindenütt, képek, művészet, a legapróbb kis sarokdísz is kínos aprólékossággal megtervezve, kivitelezve. A plafon boltíves, felfoghatatlan távolságban a fej felett, komplex, nonfiguratív, csillogó, színes díszelemek borítják, ahogy a falakat és a sok tonnás oszlopokat is itt-ott. Nekem, legalábbis, felfoghatatlanok voltak azok a méretek amekkorára ezt a helyet építették, olyan érzésem volt, mint amikor először láttam igazán magas hegyeket, Erdélyben. Minden eddigi belső tér eltörpült emellett. Több embernyi magas festménynek vannak a falakon, remekművek, bár nem ismerem őket, sem a jeleneteket amiket ábrázolnak, mégis percekig el lehet rajtuk merengeni, mire minden arcot, részletet, apró elemet felfedezel. És erre még rájött az a furcsa érzés, ami mindig elfog ha templomokban járok. Valahogy szentek ezek a helyek, és én, mint nem vallásos, kicsit kívülállónak, nem oda tartozónak érzem magam. Mintha sérteném a helyet, vagy nem lenne jogom ott lenni, valami ilyesmi. Hihetetlen belegondolni, hogy több mint egymilliárd ember mindennapi életének része a katolikus vallás, a föld népességének hetede, és az ő hitüknek, világképüknek központja az a hely, ahol épp a dzsuvás bakancsommal lépkedek. Nagyon különleges élmény volt, valamikor mindenképp vissza kell jönnöm ide, hogy hosszú órákat rászánva, tisztességesen körbenézhessek.

 Süti hamarabb kiment, visszaszerezni a bicskáját, kint várt rám az egyik szökőkútnál. Onnan együtt zúztunk vissza a cumónkért a mosodába, majd onnan a vasútállomásra. Itt pedig elváltak útjaink.

 Már korábban megbeszéltük, hogy más és más érdekel minket Olaszországból, és lévén már elindulunk kifele, elválnak útjaink, nem vagyunk összeragasztva. Ő behatóbban körbe akart nézni Firenzében, de nekem már elegem volt a nagyvárosokból meg a turistáskodásból, a vidékre, az egyszerű emberekhez vágyom, olyan helyekre mint Gmünd volt, úgyhogy én a part mellett haladok, Marina de Grosseto felé. A Grosetto felé tartó úton közösen néztünk benzinkutat, már beesteledett, ideje volt indulni. Búcsút vettünk egymástól, aztán zsa, irány a külváros.

A metróra csomót kellett várni, és miután leszálltam a buszt is nehezen találtam meg. Bementem egy csóri kebaboshoz, épp három carabinier volt bent – akiktől Tibi mester óva intett – velük együtt benyomtam 3.50-ért egy nagy kebabot, sültkrumplival meg egy 0.33-as sörrel, beszélgettünk picit, megmutatták a buszmegállót. A megálló, amin le kellett szállnom nagyon kint volt a város szélén, majdnem ötven percet mentem, és ami külön jó hogy a buszokra nincsenek sehol kiírva a megállók, bemondja neked egy női hang, a zörgő masinán, olaszul, értsd meg. Megkértem a sofőrt hogy szóljon Maglienna Dal Fabbro megállónál, egyedül voltam a buszon, jó negyed óráig meg sem álltunk, majd lerakott a város szélén, egy roncstelep mellett. Gyom, kerítés, szemét, parlag, vasúti sínek, ennyi. Halál sötét volt, beszéltem néhány helyi arccal, és intenzív gúglimapszolás és térképnézegetés után elirányítottak a benzinkút felé – negyed órát kellett sétálni hozzá az autópályán, ennyit a fogadalmamról – és azt is kiderítettük hogy nagyon szar helyen vagyok, mert innen majdnem mindenki a reptérre megy, és szanaszét ágazik az út, még az irány is csak nagyjából jó.

 Itt egy Eni kút van (otthon Agip néven fut), meg egy meki, van itt wifi, áram, meleg. Késő este amikor megérkeztem bejöttem a mekibe, megkérdeztem aludhatok-e itt valahol, de azt mondták sajnos nem lehet. Lementem a mosdókhoz, a pelenkázóban csapnál nagyjából megfürödtem – két és fél napja nem tudtam, már ideje volt – és éjszakára beköltöztem a gyerekcsúszdába. Nem volt jobb ötletem, minden fedett hely szem előtt van és ki van világítva. Mehettem volna még a bozótba bivakolni, vagy visszasétálhattam volna a gazos vasutas részre az autópályán, de valahogy éjfél körül egyikhez sem volt már kedvem, maradt hát a csúszda. Bár hűvös volt, és többször felkeltem, darabosan, nem jól aludtam, de volt tető a fejem felett és senki sem zaklatott. Áldom az eszem, hogy ott maradtam, ugyanis hajnali négy körül eszeveszett dörgés meg villámlás közepette leszakadt az ég, és még mindig zuhog az eső. Gondoltam behúzódok akkor ide, megírom a posztot, beszámolok, és kitalálom hogy jutok el egy értelmes benzinkútra.

 Vonatozni fogok, bliccelve, vissza Róma felé, onnan pedig tovább egy másik kúthoz. Van jó esőkabátom, meg vízhatlan anyagom a zsákra, meg ügyes gyerek is vagyok, megoldom.

 Meg iszom egy milkshaket. Nagyon rákattantam.

 Az epressel egyszerűen nem lehet leállni.