Víziváros III

 A mosodában, amíg vártunk a cuccunkra, Süti ott maradt a táskákkal én meg elmentem a közeli szupermarketbe kajáért. Vagyis először a zöldségeshez, ahol meglepődve tapasztaltam hogy egy kiló banán, barack vagy sárgadinnye olcsóbb mint egy kiló répa. Pontosan 89 cent volt mindhárom, úgyhogy vettem több mint egy kiló banánt. A szupermarketből kifele jövet egy fiatal fekete srác pénzt kért tőlem, mire elmondtam neki mi a szitu, de felajánlottam hogyha gondolja, egyen velünk. Megköszönte, de mondta hogy valszeg neki több lóvéja van mint nekünk, úgyhogy sok szerencsét, és Isten áldjon. Kenyérke, lilahagyma, tavaszi, maradék olajbogyó és banán volt a bőséges reggeli, közben Waleed, a srác akivel megbeszéltük hogy együtt nézzük meg a várost, hívott, hogy merre vagyunk, mert őt kirakták  hostelből. Bezúztunk Velencébe, találkoztunk, majd elindultunk lerakni a cuccainkat Reginához. Nagyon nehezen találtunk oda, de szerencsére Waleednak volt mobilnetje, úgyhogy a gúglimapsz segített. Regina a város tengerfelőli részén lakott, elég messze a vasútállomástól, egy pici utcában, a labirintus közepén, ám egy gyönyörű szép épületben, a barátjánál. Az előtérbe lepakoltuk a cuccainkat, Waleed, akinek ment a busza a reptérre megbeszélte vele hogy egy kicsit hamarabb jön érte, mi meg majd csak este ha dob egy sms-t vagy egy hívást hogy otthon van. Megkérdeztük tőle mit érdemes még megnézni a városban, és elvitt minket a legmenőbb helyre egész Velencében.

 Libreria d’Acqua Alta a neve annak a kis könyvesboltnak, ahova besétáltunk egy szűk fém ajtón át. A helyiség maga is elég pici, macskák vannak mindenhol, de mindenekelőtt – könyvek. Rendezetlenül, össze-vissza dobálva, halmokban, minden vízszintes helyre bezsúfolva, olaszul, franciául, németül, mindenféléül. Több pici szobából áll a bolt, egy öreg bácsié az egész, és valami nagyon hangulatos. Pár centért lehet venni egyet a régi velencei képeslapok halmából, vagy egy mára rég elfeledett olasz női napilap egyik számát, szóval mindent. 

Gondola + Könyvek = Menőség

 De a legjobb része a kanális felőli szoba. Van egy kis erkély, ahol könyvekből épített lépcső vezet fel a korlátig, a gyönyörű kilátáshoz. Fiatalok cigiztek ebben a kis sarokban, és jót nevettek amikor felmásztunk a legtetejére és elkezdtünk Waleeddal fotókat lődözni. És ami a pláne az egészben, ahonnan a nevét a hely kapta – acqua alta, azaz magas víz. Amikor megemelkedik a vízszint, november-december tájékán, az egész helyet elönti térdig a víz, és úgy lehet a könyvek közt mászkálni, válogatni. Láttunk fotókat, és nagyon, nagyon király. 

A könyvlépcső

 Na az ilyen helyekért indultam én útnak.

 Ezután búcsút vettünk Reginától, ment tanulni, még benéztünk egy kézi maszkkészítő mester műhelyébe, majd elindultunk a Szt Márk tér felé, még egyszer, mert Waleed még nem járt ott. Lecsüccsentünk, ő sem volt hajlandó kivárni a sort, és még egy jót dumáltunk az iszlámról, a világról, a jelenlegi közel-keleti helyzetről, meg úgy általában mindenről. Ja, és mondta, ha valaha Kairóban járunk, csak dobjunk egy telefont. Mindenképp élni fogok egyszer vele.

 Telezsúfolt hajóbusszal mentünk vissza Regina felé, mert hát na, Waleed azért elég termetes, és sokat fájnak a lábai. Imádkoztunk nehogy felszálljanak az ellenőrök, vagy istenuccse a Tibi mester által beharangozott karabinerek, de szerencsére minden rendben folyt (7 Euró jegy. Egy útra. No.)

Felszedtük a cuccunkat, és Reginától ajándékba kaptunk eredeti pici kazakh csokit. Nekem nem volt szívem megenni, mint emléket tettem el a pénztárcám legbelső zsebébe. Süti megette, csak a papírt tette el, egy picit meg is kóstoltam az övéből, fincsa volt, de inkább a lelki tartalma teszi különlegessé.

Regina, Waleed, meg én az új sapimban

 A vasútállomáson elbúcsúztunk Waleedtól, majd mivel Giovannihoz csak háromnegyed egyre tudtunk menni, Regina meg még nem írt hogy mehetünk a cuccainkért, ellébecoltuk az időt, egy pici pizzázóban vettünk egy pizzát, ücsörögtünk, és vártuk a hívást. Olyan háromnegyed tizenegy körül jött, mi meg zúztunk befelé, felvettük a cuccokat, érzékeny búcsút vettünk, majd rohamlépésben elindultunk a Rialto vízibusz állomáshoz, hogy időben elérjük az utolsó külvárosba menő buszt, ami Giovanni mekijéhez visz. Ekkor jött a meglepi: Rialtón a vízibusz kapui beengedősek.

 Puff. Újratervezés. A helyzet a következő: van cirka 12 percünk eljutni a vasútig, és akkor talán elérjük a villamost amiről elérjük a buszt. Vagy lefutunk a következő megállóig, ami nem tudjuk hol van, és reménykedünk hogy ott nincs kapu, vagy lefutunk egészen a vasútig, ami meg nem tudjuk merre van, de itt-ott vannak táblák amik segítenek. Az utóbbi mellett döntöttünk. Futottunk, a hatalmas zsákokkal, a zsák széles sikátorokban, és reménykedtünk, meg eltévedtünk, mint a szél, többször.

Na igen, valami ilyesmi

 Mission Impossible. Lekéstük, az utolsó buszunkat a szállásunkhoz. Depi volt, Mestre Centroban, fél egy körül, és elkezdtünk kiötölni egy B tervet. Süti írt Giovanninak, hogy mi van, és megköszönte hogy elszállásolt volna minket, én meg szóba elegyedtem egy kicsit gyanús külsejű formával a buszmegállóban. Mikor elmeséltem neki mi a helyzet, először mondta hogy aludjunk a vasútállomáson, majd a semmiből felhozta, hogy neki van lakása, és alhatunk ott. Sütinek nagyon nem tetszett a figura, így még mielőtt válaszolhattam volna hangosan bekiabálta, hogy NE! Erre a srác kicsit furán nézett, én mérges lettem, majd Süti megmutatta miért tette – Giovanni visszaírt, hogy hol vagyunk, mert kijön értünk kocsival. Két ismeretlen srácért, akik egy mekiben kérdezték meg hogy nála alhatnak-e. Az emberek hihetetlenek.

 Meg is jött, pici kocsival, becuccoltunk, és megbeszéltük mi hogy legyen. Elmondta, hogy az anyukájával, a húgával, a sógorával, és az ő pici babájukkal lakik együtt, de külön lakrészben, és ott leszünk mi. Mivel délután-estefele dolgozik, ő mindig hajnali négyig kockul, és délután kel, kettőkor van közös ebéd a családdal, arra meg vagyunk hívva, és vissza is tud minket hozni kocsival. Szépen megköszöntük. Mesélte hogy merrefele járt a világban, tíz évig élt animátorként mindenféle hotelekben, a legvarázslatosabb helyeken a földön, szóval tudja mi az utazás. Meg is érkeztünk, egy pici városkába, jó nagy házhoz. Beágyaztunk, picit neteztünk, megterveztük hova megyünk – Bologna lett a cél – de írni már nem volt erőm, nagyon késő volt.

 Úgy három körül kerültünk vízszintesbe.