Fuori servizio

Mivel csak most jutottam csak nethez, két posztot raktam fel egyszerre. Ha nem olvastad az előzőt, akkor jobb hogyha azzal kezded. Már ha nem akarsz össze-vissza olvasni. Ki vagyok én, hogy dirigáljak.

 Giovanni-ház. Süti egész éjszaka horkolt mint egy traktor, többször rugdostam, meg ütögettem a fejét éjszaka, mert akkor egy ideig abbahagyta. Vendéglátónk még előző este meghagyta, hogy mivel a lakrésze eredetileg a garázs volt, és saját két kezével kötötte be a vizet, meg tette a helyet lakássá, a vécéjében csak kisdolgot lehet végezni, mert nem megy le a cucc. Szóval, felkeltem reggel, halál kómásan, és az első dolog volt hogy elmentem vécére. Jepp. Ott álltam, szemben a kellemetlen szagú kellemetlen szituációval, tudva hogy Giovanni nem soká ébred a telefonjára. Kiosontam a táskámhoz, szemetes zacsi, soksok szemetes zacsi, és elvégeztem amit el kellett végezni. Süti akkor már a párnájába röhögött, mert a mászkálásra felébredt, én meg elmeséltem neki hogy mi van. Óvatosan kinyitottam az ajtót, imádkozva hogy elkerülöm a háziak figyelmét, és kimentem az udvarra nagy kukát keresve. Helyette azonban egy nagy kutyával találtam szembe magam, akinek, mivel aludt amikor megjöttünk, fogalma sem volt hogy ki vagyok. Elkezdett rám ugatni, mint a veszedelem, gyorsan futni kezdtem, kerestem a kukát, de csak szelektívet találtam, a helyzet meg kezdett egyre ijesztőbb meg egyre groteszkebb lenni, ahogy menekültem ott a vad elől, kis csomaggal a kézben. Végül feladtam, visszafutottam a szobába, bezártam az ajtót, és leraktam a zacsit a táskám mellé.

Süti majdnem megfulladt, úgy röhögött, majd felkelt, és tanulva hibámból bekéretőzött a nagy házba vécére, meg felszippantott egy kávé-cigi kombót a mammával. Én addig kinéztem a bibliánkból, a hitchwiki.org-ból a legjobb indító helyet a stoppoláshoz, és végül azt szűrtem le, hogy Velencéből kábé esélytelen a dolog, Padovából kell indulni. Azt írták hogy két Euró körül van a vonatjegy, az meg vállalható, több órányi ácsorgás kiváltására. Találtam egy jó benzinkutat is, és már ebédidő is lett.

Középen a Mamma és Giovanni

Az egyik legjobb élmény volt, amióta útra keltünk, az ebéd a kis családdal. Senki sem beszélt angolul Giovannin kívül, a mamma meg a hugi valamit beszéltek németül, egyébként vagy Giovanni fordított, vagy kézzel-lábbal magyaráztunk. Házi lasagna volt a menü, meg cukkinis omlett-darabkák, friss puha baguettel, meg kólával, aki szereti. Hihetetlen jó volt, és nem csak azért mert sok-sok napja nem ettünk rendes meleg étket, max gyorskaját. Annyi kaja volt, hogy nem tudtuk betermelni, a kisbaba mászkált ide-oda, a család mutogatva kiabált olaszul, még Pizzolo, a nyálas, szőrös bölénykutya is megbarátkozott velünk, kaja után játszottam is vele egy keveset. A mamma parancsára a sógor, Mariano elcsomagolta nekünk a megmaradt baguetteket meg a cukkinis cuccot, és a hűtőből szedtek ki sonkát meg szalámit, hogy azt is vigyük el, ne kelljen aznap már költenünk. Nem engedték hogy visszautasítsuk, egy „grazie mille” volt minden amit hajlandóak voltak elfogadni. Meghívtuk mi is Giovannit Budapestre, aki mondta hogy mindenképp élni fog vele. Szép nyugisan összepakoltunk, csináltunk egy fotót – hugica és a kisbaba nem lehettek rajta – búcsúzkodtunk puszival, és mentünk a kocsihoz. A kakizsákot ott nem tudtam kidobni, mert Giovanniék szelektíven gyűjtötték a szemetet, a vegyesnek meg bent volt a kukája, oda meg csak nem teszem. Vittem hát magammal, igényessen beraktam a tatyóm mellé a csomagtartóba, és a vasútállomáson tudtam tőle megszabadulni. 

Velencébe mentünk először, felszálltunk a nagy zsákokkal a vonatra, ami amúgy is tele volt, és ráadásul az ajtós résznél egy muszlim pár állt babakocsival, úgyhogy esélyünk sem volt beljebb menni. Mikor megjöttünk Velencébe az ajtó nem nyílt. Itt fedeztem fel az értelmét annak a kis mondatnak, ami mindenütt ki van írva itt Olaszországban – fuori servizio, ami annyit tesz, hogy valami nem működik. Verekedtünk hát, nagy zsákokkal át a vonaton, le az állomásra. Süti vett jegyet, és gond nélkül el is jutottunk Padovába.

A város nagyon kis kellemes hely, nem sokan laknak itt, de szép az építészet, kellemes a környék. Olaszországban divat most, hogy a nagy állomásokra zongorákat raknak ki, amiken bárki játszhat, Velencében is volt, meg itt is, egy idős úr zenélt mindenféle szépet. Amíg próbáltunk wifit piócázni hallgattuk, megtapsoltuk, aztán továbbálltunk.

Tervben volt hogy egy nap alatt eljutunk Bolognába, de amilyen késő volt erről kezdtünk egyre inkább lemondani. A buszállomáson mindenféle buszok jártak össze-vissza, mivel náluk nincs államosítva a buszközlekedés, vagy nemtom, több társaság is üzemeltet egyszerre. A jegyvásárló gép persze fuori servizio. Látszólag senki sem tudta hova akarunk menni, pedig egy olasz lányka fordítani is próbált nekünk. Kezdődött a dolog.

Először bepróbálkoztunk az első bódénál amit találtunk, mit sem tudva az itt lévő kaotikus rendszerről. Ott a csávó elküldött, hogy ők oda nem fuvaroznak, csak a kék buszosok, a tér másik felén. Miközben átmentünk a téren, láttuk, hogy igazából kék busz nincs is, ellenben van zöld, narancs és piros. Bementünk azért a megjelölt irodába, ahol egy idős nő fogadott. Ja, persze, azt talán nem kell mondani hogy angolul senki sem beszél, minek beszélne. A nő azt mondta, hogy ők innen nem küldenek buszokat Terradurába (innen akartunk a kezdő benzinkúthoz sétálni), de a narancs buszosok, ahonnan ide küldtek, igen. Okés, visszamentünk a narancs buszosokhoz, a lány segített megtalálni melyik járatra akarunk legalább felszállni. Ment a paparabuppi, nem értettük mi van, végül ugyanaz a fickó, aki narancs buszos kéne hogy legyen, adott egy kék jegyet a mi járatunkra. Beálltunk a megállóba – ami amúgy piros volt, milyen más – és vártuk az M jelzésű járatot, ami meg is jött. Hogy milyen színű volt maga a busz? Narancs.

Szóval, röviden: narancs árustól a kéknek nevezett árusig amilyen busz nincs is, ahonnan vissza a narancs árusig aki ad egy kék buszra szóló jegyet a narancs buszra a piros megállóba. Remélem mindenki érti.

A buszon kicsit beszundítottam, valamiért olyan kis nyomott hangulatom volt, Süti figyelte az utat. Leszálltunk a megállón, amit a csajszika az állomáson gúglimapsszal kijelölt nekünk és hát, egy termálhotel előtt voltunk, valami Montegrotto nevű faluban. Álltunk ott az út szélén, konkrétan semmi nem volt ott a hotelen kívül, csak gyönyörű dombok a messzeségben. Süti nézett mobilneten térképet, kijelölte a helyes útirányt, és mentünk. Út közben erre a mérnöki remekműre is ráleltünk:

Dzsíniösz

Jó pár kilométer után kikerültünk a hotelek közül, és elértünk egy körforgalomhoz a falu határában. Egy kis patak folyt, a nap lemenőben volt, szálláson kellett gondolkoznunk, és találtunk is egy elhagyatottnak tűnő házat. Süti ott maradt a hídon, én bedzsindzsánztam a házhoz az égig érő nádon, szedren, meg mocsáron át, de sajnos minden ajtaját befalazták. Ami viszont sokkal menőbb volt, mint a ház, arra a híd mellett leltünk: a vicces nevű, Milfpin termálhotel itt engedte ki a forró vizet a medencéiből a folyóba. A kifolyó jó embermagas vízesést csinált, nagy fekete kövekre zuhogott a víz, és kénszagú gőzfelhő tört fel a híd felé. Ekkor már tudtam, én itt akarok fürödni.

Ez

Gyorsan felfedeztem a környéket, találtam is jó táborhelyet, ahova levertük a sátrakat, majd aláöltözetben, Süti papucsával, tisztálkodócsomaggal elindultam a hely felé, Süti meg jött velem, hogy ezt megnézi. Ő nem akart lemászni a domboldalon a kifolyóhoz, meg nem tetszett neki a kénszag sem. Vagy csak egyszerűen több esze volt.

Nos, a kifolyóhoz át kellett másznom a drótkerítésen, papucsban, Süti segített, eddig nem is volt semmi baj. Óvatosan leereszkedtem a partfalon, nagyon meredek volt, papucsban voltam, csúszott minden, és tökig ért a gaz. A kifolyó mellett le kellett ülnöm, mert nem tudtam tovább mászni, rájöttem hogy kerülnöm kell és valahonnan máshol a patakban besétálnom, úgyhogy leraktam a motyómat, leültem, és elkezdtem vetkőzni. És ekkor kellett rádöbbennem, miért is nem volt ez a fürdés dolog annyira fényes ötlet.

Ahogy kinyújtottam a lábam, a fű megmozdult mellettem, és a táskám, benne a váltás kisgatyával, a törölközővel, és minden tisztasági cuccal, lezuhant a köveken át a gőzölgő kénszagú pokolba, a vízsugár lendületet adott neki, és tiszta erőből nekiküldte a kis fekete kövekből feltorlódott gátnak a vízesés aljában. Kurvaanyáztam egyet, majd szakadva a röhögéstől egy szál répában lebucskáztam a patakig, onnan a térdig érő iszapban cuppogva a vízesésig, hogy mentsem a menthetőt mielőtt az áramlat mindenem magával viszi be a híd alá. Kuvasz fuori servizio.

A veszteségek: eltűnt egy darab golyós dezodor és egy darab alsónadrág, használhatatlanná ázott a törölközőm, megrepedt a szappantartó, elázott minden gyógyszer és a füldugók, valamint még most is büdös a kistatyóm. Ám még ez sem tántoríthatott el szent küldetésemtől, hogy én már pedig megfürödjek abban a kiba termálvízben, úgyhogy, végre, a forró sugár alá félig beseggelve megmosakodtam. Sokkal tisztább azt gyanítom nem lettem, meg fertelmes kénszagom is lett, de legalább helyreállt a lelki békém.

A tábor már készen, melegen várt, kifeszítettünk egy szárítókötelet a két sátor közé, kiraktam mindent ami vizes lett, megkajáltunk a Giovanniéktól hozott kajából, és szunyókáltunk.

Reggel horgászok kelttettek, akik a patakra jöttek le halért, Süti kért is tőlük vizet. Valami félelmetes volt, az egyik csávó percenként, percenként húzott ki valami kis keszegféle halat, nem is törődött vele hogy újracsalizzon, dobta vissza egyből a szereléket, jó volt az úgy is. Sétálva mentünk Terraduráig, ahol Süti beült egy kávéra – igazából csak a mosdó, a víz, meg a vécé kellett, meg is beretválkoztam – de szerencsénkre összehaverkodtunk egy helyi csávóval aki eldobott minket a benzinkútig. Itt jegyezném meg, hogy míg a magyar olasz éttermekben olaszok dolgoznak, addig az olasz olasz éttermekben mindenhol kínaiak. Durva, rengetegen vannak.

A benzinkúton nagyjából tíz percet kellett várni, és egy garázsajtószerelő, Franco felvett és elvitt Bolognáig. Még a felesége, Laura, és a Kiko nevű kutyájuk volt a kocsiban, nem beszéltek semmit angolul, gúglitranszléttel szerencsétlenkedtünk, de aranyosak voltak nagyon. Délután háromra már ott is voltam.