Mutimiteszel

Bologna. A város maga egyetemváros, sokat elmond a helyről hogy 300 000 népesség, 100 000 diák. Olyan is, mint ahol 100 000 fiatal lakik, mindenhol gyorskajáldák, amik a megszokottól eltérően késő éjszakáig nyitva vannak, graffiti, szemét az utcán, mindenféle seftes alak, kényszerűségből elég agresszívan ellenőrzött tömegközlekedés. A város ősi részéből a mindenhol felellhető fél templomok és fél épületek maradtak meg leginkább, meg a fal romjai, minden fakó, barnás téglából rakva.

Délután háromra értem nagyjából oda, és leültem wifit meg áramot piócázni egy pizzázóba. 

Megkérdeztem a helyi kiszolgáló kínai csajszit hogy megtölthetem-e az üvegem. Beszélgettünk, elmeséltem mi a helyzet, ő néha rohangált az asztalok között amikor új vendég jött, aztán visszajött hozzám, és a végén meghívott egy melegszendvicsre. Szóval volt kis reggelim, trashwikin meg csekkoltam hol lehet ingyen kaját szerezni a városban. Összefutottam egy pirszinges-kalapos csajjal is, aki szintén az utcán vagy a kocsijában alszik, amúgy diák Bolognában, és ő is mondott egy jó helyet ahol találhatok ép kaját. Sütivel a mekiben találkoztunk, valami füves arc hozta el odáig, majd haditervet ötöltünk ki. Ő vigyázott az állomáson a cuccainkra, amíg minden kütyüt feltöltöttünk a jegykiadó gépek között, én meg elmentem busszal a trashwikin megjelölt Conad szupermarkethez. 

Azt írták, hogy a parkoló felől van egy nagy szemétlerakó rész, és hogy mindig tele van éppen csak lejárt kajával, vagy pöppet megfonnyadt zöldséggel-gyümölccsel. Egy ideig eltartott mire megtaláltam a helyet, de igazi aranybánya volt. Három nagy kuka volt, abból egy lezárva, meg két nagy kék zúzógép, amivel a csomagolt élelmiszert – vajat, szalámit, effélét – teszik használhatatlanná. A két nyitott kukában viszont kis fekete zsákokba külön-külön szétválogatva mindenféle zöldség, pékáru, hibátlan állapotban. Nem akartam hinni a szememnek. Felpakoltam négy nagy baguettet, nem mertem minden zsákot kinyitni, mert féltem hogy valaki elkap, kiosontam hátul, megmutattam egy helyi csövinek honnan szedtem a kaját, és már mentem is vissza Sütihez.

Ő már halálra unta magát, lassan a nap is lement, és szállás után kellett volna néznünk. Kicsit erőt vett rajta az úti nyűg, és mondta hogy ő mára kifizet egy hostelt, nem akar megint az utcán aludni, amit meg is értettem, lévén már két napja nem fürdött akkor. Talált valami hostelt a neten, marha messze volt, gyalog mentünk, és mikor beértünk, egy emberekkel tömött, zsúfolt, füstölőszagú helyiségben találtuk magunkat, ahol a táskám alig bírtam keresztbe letenni. Lecsüccsentem, megbeszéltük hogy ő kivesz magának egy szobát, én bemegyek, megfürdök, ott hagyom a cuccom, zárás után vissza megyek a szupermarkethez rendesen körbenézni, és majd alszom valahol, viszont Süti beleunt a várakozásba, meg gondolom megijesztette a szoba ára is, úgyhogy offoltuk, vissza le az utcára. Ekkor már tényleg késő volt, kicsit morcos voltam, hogy ilyen sokat sétáltunk, vártunk, és ugyanott vagyunk mint amikor elindultunk, azzal a kivétellel hogy már halál sötét van. Eredeti tervhez tartottuk hát magunkat, elmentünk együtt egy emlékmű elé, ahol csupa fiatalok ücsörögtek, hogy ő majd megpróbál a helyiektől szállást kunyerálni, én meg bezúzok a városba kajáért. Elvittem a két bicskát, abból a sötét megfontolásból hogy hátha ügyesen ki tudom vele nyitni a harmadik, nagy lezárt kukát, mert tuti az lesz az igazi édenkert.

Elindultam hát, lockpick szettemmel felszerelve, kis tatyóval, kukázni. A buszon találkoztam egy Irina nevű, hihetetlenül aranyos moldáv lánnyal, aki négy éve tanult jogot ott Bolognában, és hatalmas csillogó szemekkel hallgatta ahogy elmeséltem mit csinálunk, mik a terveink. Flörtölősre fordult a dolog, hosszú volt a buszút, ő pedig pénzt akart nekem adni a kalandra, amit mondtam higy nem fogadhatok el. Megkérdeztem azonban, hogy elalhatunk-e a földön nála valahol, de hát, mint mindenki más, ő is koleszban lakott. Búcsú, le a megállónál, be a szupermarket mögé.

Senki sem volt ott, úgyhogy elkezdtem kinyitogatni a zsákokat. Az egyikkel majdnem csúnyán jártam, az alján volt, tehát régebbi cucc kellett hogy legyen, amikor lefele fordítottam kiömlött belőle több kilónyi rohadt cukkini. Ez egy kicsit elvette a kedvem, de nem adtam fel. A nagy kukát nem tudtam megpiszkálni, akárhogy próbálkoztam, de azt hiszem már ez is negatív karma, majd Sütit megkérdem. A másik nyitottban azonban találtam egy zsákot, amiben friss ropogós saláta, meg újhagyma kötegek voltak, több kiló. Hoztam magammal zacsit, megtömtem salátával, lilával is meg simával is, meg elraktam két csomag újhagymát, és leléptem.

Sütit egy marokkói csávóval cigizve találtam, valami Halid vagy Hakir volt a neve, és mondta hogy mára már nem tud szállást adni – a bátyja kint lakik a városból, és elment az utolsó éjszakai – de ha holnap még itt leszünk csak keressük meg itt a téren, adott telószámot is. Én bementem a parkba, gondoltam próbára teszem a szerencsémet, hátha. Ez volt az a park a városban, mint kiderült, ahol a négerek meg az arabok drogot árulnak a partizó bolognai fiatalságnak, szinte minden padon ült valami sötét alak (nem csak úgy sötét, hogy bőrszín, na, értitek), az egyik arabféle forma épp nagyban kajált, és amikor elsétáltam mellette, megkérdezte akarok-e venni hasist. Mondtam hogy köszike nem, elkezdtünk dumálni, angolul nem tudott, úgyhogy hatalmas franciatudásommal, a pár már megismert olasz szóval meg latin gyökkel próbáltunk kommunikálni. Mikor mondtam neki hogy alvóhelyet keresünk, mondta hogy menjünk csak át a park másik felére, ott van alvóhely, valamint hogy hívjam csak ide a haverom, és akkor ad enni. Lementem Sütiért, ő elbúcsúzkodott a marokkói gyerektől, és mentünk is albán drogkereskedőnkhöz vacsorázni.

Nagyon jó kaja volt, és sok is, török csípős zöldségsaláta, citromos sült hal, sültkrumpli, sült paradicsom és padlizsán, pitakenyér és szőlő volt a menü. Mondta együnk csak meg mindent, odajött egy pár hozzá, akkor elmentek csencselni, és le is lépett végleg a bringájával. Én nagyon bezabáltam, az egyik citromot meg elraktuk, hogy jó lesz még. Felszálltunk egy buszra, kimentünk a város legszélére, és egy nagy ház mögött, a napraforgótarló szélén tábort vertünk. Mikor állítottam fel a sátrat, Süti elment egy hotelhez vízért. Sikeresen megrepesztettem a sátramat tartó fő keresztrudat. A probléma még megoldásra vár.

Reggel iszonyú ugatásra keltem. Először azt hittem, hogy a két ház kutyái ugattak össze, de amikor már öt-tíz perce nem maradt abba a dolog, kinéztem. Nos, a nagy villa ami mögött letáboroztunk, öt különböző színű é méretű vérebnek adott otthont, akik bugaúristenért nem voltak hajlandóak abbahagyni az ugatást. Mondtam Sütinek hogy pattanjunk innen, el is kezdtünk pakolni, de mielőtt még befejeztük a hangzavarra kijött egy nő, és mosolyogva jelezte, hogy húzzunk el. Felszedtük a motyót, arrébb mentünk, jártam egy gyors felderítő kört, és végül egy kemping oldalában, a napraforgó mező másik oldalán elhatároztuk hogy leülünk, és sütögetünk, hisz süt a nap, jó az idő, és nem is sietünk sehova.

Így pirítunk kenyeret

Tüzet raktam száraz fűből és napraforgótörekből, egyszer újra kellett raknom mert fújt a szél és a zöldebb szárak inkább csak megsültek mint elégtek, de végül király kis parazsunk lett. Süti addig megpucolta a kukázott zöldséget, felvágta a baguetteket, és előásta a Giovanniéktól kapott, még megmaradt szalámit a táska mélyéről. A baguettek addigra nagyon megszívták magukat, bekeményedtek, de kis pirítással király reggelit varázsoltunk belőlük. Pirított baguett, milánói szalámi, lila saláta, fejes saláta, újhagyma, maradék lilahagyma, pici citrom a tetejére – ilyet még otthon sem eszem.

Kukás Subway

Bezabáltunk, nagyon, nem is bírtunk mindent megenni, úgyhogy volt amit ki kellett dobni. Lefeküdtünk, és napoztunk. Jó egy órát hédereltünk a napon, mikor nekem már indulhatnékom lett, és elkezdtem cseszegetni Sütit hogy kelljen fel és pakoljon össze. Neki már elfogyott a cigipapírja, és mindenképpen akart sodorni egyet vécépapírból a nagy szélben, ami hamvába holt vállalkozás volt. Amíg vártam rá, elbaseballoztam a Grazból hozott gesztenyéket egy napraforgószárral, majd megindultunk, busszal be a városba, onnan másikkal ki a benzinkút felé, ahogy a hitchwiki írta.

Az Agip kutat könnyen megtaláltuk, de bejutni már nem tudtunk. Több felfedezőutat tettem a környéken, de mindenhol vastag fal, vagy a vasútpart meredek lejtői állták az utamat, kis kertek között futottam végig, meg másztam-keltem a dzsindzsásban, sikeresen belelépve valami mocsárba, és összekenve a bakancsomat. Végül találta egy lepusztult személyzeti bejárót, ami bár be volt kamerázva, meg táblázva hogy idegeneknek tilos, legalább nyitva volt. Bejutottunk.

Egy nagy Autogrill van itt, ez ilyen étterem-féle, híd alakban van a kajálós rész az autostrada felett, gyönyörű kilátással. Van wifi, van áram, van tusoló, és az étteremben rengeteg kaját ott hagynak, lehet cápázni. Lefürödtünk – csak jéghideg víz volt a kamionosoknak, de még így is jobb volt mint a semmi – és befoglaltunk egy asztalt a wifi elosztó mellett. Egészen késő estig itt maradtunk, Süti próbált couchsurfingen szállást találni Rómában, én meg ezerrel írtam a sok-sok oldalnyi blogposztot. Olyan vacsit gyűjtöttem össze, hogy nem hiszitek el.

Még egy kajás kép. Sorry.

Végül úgy döntöttünk, este már nem megyünk tovább, itt alszunk, találtam felfedezés közben egy lucernamezőt, azt neveztük meg alvóhelynek. Ja, és a nap híre: visszaírt Silke, az alpakafarmos néni, hogy szívesen látnak, amint tudjuk írjuk meg pontosan mikor és hova érkezünk. Yiss!

Tíz körül kiraktak az étteremből, úgyhogy mentünk az alvóhelyre. A sátrat nem mertem felverni, mert féltem hogy eltöröm a rudat végleg, és akkor elég szomorú jövő elé nézek. Addig nem sátorozhatok, amíg nem szerzek egy adag power tape-t, hogy megjavítsam ami megrepedt, és azután is csak óvatosan, jobb lenne valami maradandó megoldást találni. Úgyhogy csak leraktam a sátorbelsőt, rá a hálózsákot, imádkoztunk együtt Sütivel hogy ne essen az eső – de azért magunk mellé, a cuccunkra terítve bekészítettük a vízálló ponyvákat – és aludtunk.

Sütinek magyarázom merre léptem bele a mocsárba

Imáink meghallgatásra találtak, az eső nem esett, nagyon jó időnk volt, jót aludtunk és hosszút, a szabad ég alatt. Gyönyörű volt. Ma reggel meg bejöttem ide az Autogrillbe, hogy megírjam ezt az utolsó posztot mielőtt elindulok Róma felé. Francesco, UWC-s, római barátom fog minket körbevezetni majd holnap kora délután, de sajnos szállást nem tud adni, ahogy a couchsurferekkel sem jártunk sikerrel. Ráírtam két ismerősömre, Kincsőre és Rabynra, róluk tudtam hogy vannak ismerőseik Rómában, hogy hátha tudunk valami szervezni a segítségükkel, és kaptunk is ötletet: kéredzkedjünk be valamelyik rendházba. Kincső írt is couchsurfinges ismerőseinek, én is megteszem, aztán meglátjuk, mindenesetre mára – már ha leérek ma még – a kolostor a terv.

Kíváncsi leszek!